Video-net úti comedy

Filó Vera: Szobalánynak Londonban

Nánay István


Színházi berkekben Filó Vera nevének gyanús felhangja van. Úgy is mondhatnánk, hogy a posztmodern lilaság szinonimájaként vonult be a magyar színházi köztudatba, pedig a dramaturgok többsége a szerzõt már hat-nyolc éve, elsõ zsengéinek megszületésétõl kezdve kitartóan próbálja elfogadtatni a rendezõkkel és igazgatókkal. Igyekezetük mind ez idáig nem járt sikerrel, míg ugyanis a lelkes pártolók a mûvek írói-dramaturgiai megoldásainak forradalmi újdonságát hangsúlyozták, a gyakorló színháziak a darabok elõadhatatlanságát bizonygatták. Most mintha közelednének a frontvonalak: Filó Vera legutóbbi, Szobalánynak Londonba címû opusát tavaly a Nyílt Fórum felolvasó színháza - a találóbb Egy szobalány Londonban címen - tûzte mûsorára, az idén pedig Zsámbékon Jámbor József vállalkozott e szöveg megrendezésére.

Video-net úti comedy

Filó Vera: Szobalánynak Londonban

Nánay István


Színházi berkekben Filó Vera nevének gyanús felhangja van. Úgy is mondhatnánk, hogy a posztmodern lilaság szinonimájaként vonult be a magyar színházi köztudatba, pedig a dramaturgok többsége a szerzőt már hat-nyolc éve, első zsengéinek megszületésétől kezdve kitartóan próbálja elfogadtatni a rendezőkkel és igazgatókkal. Igyekezetük mind ez idáig nem járt sikerrel, míg ugyanis a lelkes pártolók a művek írói-dramaturgiai megoldásainak forradalmi újdonságát hangsúlyozták, a gyakorló színháziak a darabok előadhatatlanságát bizonygatták. Most mintha közelednének a frontvonalak: Filó Vera legutóbbi, Szobalánynak Londonba című opusát tavaly a Nyílt Fórum felolvasó színháza - a találóbb Egy szobalány Londonban címen - tűzte műsorára, az idén pedig Zsámbékon Jámbor József vállalkozott e szöveg megrendezésére.

Mi az oka annak, hogy a szerzőt és műveit ilyen polárisan eltérő módon ítélik meg, avagy változott-e - s ha igen, miben - az utolsó darab az előzőekhez képest? A drámaíró Filó Vera gondolkodásmódjára és kommunikációjára jól érzékelhetően három dolog hat: a kortárs próza írástechnikája, a televízió és a videó, illetve a számítógép és a reklám nyelve. Számára a szó és a kép egyenrangú, sőt, talán a képi közlésmódban otthonosabban mozog, mint a szövegesben. Ezt igazolja, hogy egyik természetes és leginkább kultivált közege a képregény, amelyet maga ír, rajzol. Az ő generációja a valóság és a virtuális valóság között jóval kevésbé tesz különbséget, mint azok, akik egyértelműen a szó bűvöletében nőttek fel. Részben ez is magyarázza, hogy Filó Vera s kortársai a nyitott és interaktív formákat magától értetődőnek tartják, nem úgy, mint azok, akik a zárt műalkotás ideálját szokták meg.

Mindez szorosan összefügg azzal, hogy miként lehet érzékeltetni a drámában s főleg a színpadon az idő- és térbeli bizonytalanságot. Ezzel a kérdéssel a modern (és/vagy a posztmodern) próza már többé-kevésbé megbirkózott. Annak ugyanis kialakult technikái vannak, hogy a prózaíró hogyan ábrázolja, netán csupán sejteti, ha valamilyen esemény egy másikhoz képest térben vagy időben előbb, illetve utóbb történik, esetleg képzeletben, álomban, drogos befolyásoltság alatt játszódik, netán csak fantázia.



A Török kútnál (az előtérben: Szoták Andrea)


Ez a technika természetesen a drámában is alkalmazható, csak éppen a színre állítás során áthidalhatatlan nehézségeket okoz(hat). A színház ugyanis a helyzeteket - függetlenül attól, hogy azok valóságosak vagy virtuálisak - reálissá teszi. Természetesen számos szcenikai és más rendezői eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy a különböző síkokat éreztetni lehessen, ugyanakkor azonban a színész a képzeletbeli drámai alakot is ugyanolyan hús-vér személyiséggé teszi, mint a reálisan megírtat. A szóban forgó problémakörnek ez az egyik, de a színháziak elutasítása szempontjából döntő aspektusa.

Filó Vera viszont nem törődik azzal, hogy darabjait hogyan lehet színpadra állítani, ez legyen a színházak, a rendezők gondja, ő konokul a saját szemlélete és meggyőződése szerint ír. Darabjaiban gyakran ő maga a főszereplő, de pontosabb, ha azt mondjuk: valamilyen alteregója, akinek alaptevékenysége az írás, a rajzolás, az alkotás, tehát a művek középpontjába eleve kétszintes folyamat kerül: látjuk az alkotót, amint dolgozik, s egyben a munka végeredményét, a jelenetet, a születő darabot, a képzelt és megelevenedő darabbeli alakokat. Ezek tökéletesen összekeverednek, s nem vagy alig lehet kibogozni, ki kicsoda, s milyen viszonyban van a többiekkel, a darab többi rétegével. Mindezt ráadásul megbolondítja a tévé, amelyben a megjelenő képek ugyanolyan funkciójúak, mint a - jobb híján - reálisnak nevezhető jelenetek. S a szereplők természetesen szókészletében szegényes, szintaktikai szerkezeteiben hiányos, szubkulturális és zárt értelmiségi rétegnyelvi hatásokat keverő, roncsolt nyelven - nem beszélnek - kommunikálnak egymással. A felvillantott jellemzőkön túl s mindenekfölött Filó Vera darabjai játékosak, a szerző ugyanis sem a témáit, sem az írói problémákat nem éli meg sorskérdésekként. A korábbi korok ironikus, groteszk, illetve abszurd hangütésével szemben e darabokban a nonszensz, a blődli, a szójáték, a szóvicc, a helyzetek kifordítása uralkodik, ha úgy tetszik: valami kamaszos pimaszság.

Mindez persze a legújabb Filó-darabot is jellemzi, most mégis megtört a jég, s a felolvasás után valóságosan is megelevenedett a mű. Jámbor József nem először próbálkozik olyan szöveggel, amely első olvasásra színpadidegennek tűnik, aztán a színre állítás során kiderül: valamilyen szinten színpadilag is működőképes. Zsámbékon a Szobalánynak Londonba is működött "valamilyen szinten", de a rendező a dráma alapvető megjeleníthetőségi kérdéseit vagy megkerülte, vagy nem oldotta meg.

A darab történetének elmondására aligha mernék vállalkozni, mert ahhoz, hogy ebben a virtuális utazássztoriban rendet tegyünk, el kellene döntenünk, hogy vajon Filó Vera képzeletében játszódik-e le mindaz, ami a szobalánnyal megesik Londonban, vagy a repülőn egy néger útitársának meséli az egészet (mint ahogy az egyik jelenetsort valóban ilyen szituációban látjuk-halljuk), vagy ez egy írásának megelevenedése, esetleg tévéjáték. Netán ténylegesen lezajló eseménysor a londoni munkavállalás, a szerelemkeresés, a sok kaland? Az olvasó-néző az egyik pillanatban ezt a szálat, a másikban egy másikat vagy harmadikat tart-tarthat reálisnak. A szerző minduntalan visszavonja azt, amit állít, de aztán újabb állítását is visszavonja, ettől totális a bizonytalanság: kivel, mikor, hol, mi történik. Ez roppant jó és szórakoztató befogadói játék - olvasva. Már-már becsapódunk, hiszen az író Filó Vera ezúttal hosszú összefüggő jelenetsorokat komponál - tehát beleélhetjük magunkat a hősnő, Filó Vera londoni mindennapjaiba -, hogy aztán egy-egy csavarral minden befogadói beidegzettségünket megkérdőjelezze.

Jámbor József rendezői koncepciójának lényege: a virtuális utazást valóságossá tette. Egy hiper-szuper Volán buszon utaznak a nézők, a szobalánynak álló főszereplő s a szituációknak megfelelően hol ez, hol az a színész. Az előadás ugyanis sok helyen játszódik: a Művelődési Ház előtti téren, a Török kútnál, a Deák-udvaron, a Zárdakertben s a végjáték a Művelődési Ház udvarán, tehát azokon a helyeken, ahol az elmúlt években a Zsámbéki Szombatok rendezvényei zajlottak. S persze útközben, azaz a buszon. Narrátor-idegenvezető igazítja el a közönséget a látnivalók s az események zűrzavarában, bennünket is a Filó Vera nevű hősnő viszontagságos utazásának részesévé téve.

A rendezőnek az a döntése, hogy középkori színházi formákból eredezteti az előadás formai keretét, logikusnak tűnik, ugyanakkor a mű lényegét lúgozza ki. Ha a darab a valóság és a fikció egyenértékűségét, ugyanakkor viszonylagosságát állítja középpontba, akkor ezt miért ne lehetne úgy értelmezni, hogy minden a reális szinten válik azonos értékűvé? Persze lehet, csak így az intellektuális játék vész el. Nem az lesz érdekes, hogy mikor milyen időben és síkon vagyunk, hanem az, hogy felszállunk a buszba, helyet keresünk, vagy ketten-hárman szorongunk egy ülésen, vagy álldogálunk, aztán leszállunk, odaterelődünk egy látványossághoz, s alig vettük tudomásul, hogy mi zajlik a szemünk előtt, már mehetünk vissza a buszba, s kezdődhet minden elölről.



A buszon: Szoták Andrea, Kelemen Tímea és Halmi Gábor Koncz Zsuzsa felvételei


Ezt a megoldást persze felfoghatjuk úgy is, hogy ilyen az élet, ilyenek vagyunk a hétköznapokban, hiszen így zötykölődünk munkába menet-jövet, így figyelünk a környezetünkre, így kapunk félinformációkat, félbenyomásokat, félélményeket, s körülbelül annyit értünk meg a körülöttünk zajló eseményekből - legyenek azok politikaiak, családiak, személyesek vagy bármilyenek -, mint amennyit ebből az utazásból.

Ha eltekintünk a rendezői koncepció alapproblémájától, a Szobalánynak Londonba kellemes esti kikapcsolódás. Jámbor József egy-egy helyszínen jól megtalálja azokat a lehetőségeket, amelyek a jelenetek teatralitását szolgálhatják. Természetes, hogy a börtönben játszódó epizódok helyszínéül a Török kút mélyét választja, s mi, nézők fölülről figyelhetjük a játékos gyilkolódást. Azokat a szituációkat, amelyek a bárok bejáratai előtt játszódnak, a rendező a buszhoz szervezi, a kidobóemberek már a jármű ajtajában elállják a kedvesét a mulatóban kereső hősnő útját. A londoni szállodában játszódó jelenetek az őspark-jellegét megőrző Zárdakert kis tava mellé kerülnek, ahol különböző szegletekben, házacskák mellett, bokrok tövében - tehát eredeti urbánus közegükből kiemelve - zajlik a hotelszemélyzet bemutatkozása, a különböző vendégek és alkalmazottak nyílt vagy diszkrét szexuális ajánlkozása, a Szobalány telefonbeszélgetése szerelmével stb. A fiú és a lány közötti magyarországi - egy lehetséges értelmezés szerint tényleg jelen idejű, tehát valóságos - epizódsor helyszíne pedig a Művelődési Ház zárt udvara, amely intimitásával valamiféle megnyugvást hoz a zaklatott utazás végén. A Kalapos fiú zongorázik (Keresztes Tamás), rátalál a Szobalány (Szoták Andrea), egy ütött-kopott asztalon csókolóznak, kedves szavakat suttognak egymás fülébe, de a háttér ablakaiban feltűnnek a többiek - Kelemen Tímea, Hajdú Péter, Halmi Gábor, Jánosfalvi Péter, Révész Béla és Vásári József, akik a darab sok-sok szerepét eljátszották, rohantak egyik helyszínről a másikra, mialatt a közönség a keskeny kis utcákban lépésben buszozott -, s pár szavukkal, jelenlétükkel, keretbe foglalt sziluettjükkel széttörik az alig bimbózó idillt.

A rendező, akárcsak az író, visszavonta, amit felépített, még ha nem is egyformán tették ugyanazt. Az általam látott előadáson a visszavonásban a természet is közreműködött: az utolsó jelenetre megjött az előadás kezdete óta fenyegető nyári zápor. A közös ázás élményétől - de ettől függetlenül is - a zárórészben megszületett az, amiért a mű íródott: a szeretetéhség, a szerelemvágy, az érzelmi kiszolgáltatottság tragikomikus látlelete.

Filó Verának tehát megvolt az első bemutatója, s ez mindenképpen áttörésnek számít. Ugyanakkor mindaz, amivel ő mint drámaíró próbálkozik, a színházak számára továbbra is megoldandó feladat marad.


Filó Vera: Szobalánynak Londonban
(Zsámbéki Szombatok)


Díszlet: Daróczi Sándor

Jelmez: Kovalcsik Anikó

Fény-hang: Turjánszky Zoltán

Rendezte: Jámbor József

Szereplők: Szoták Andrea, Keresztes Tamás, Kelemen Tímea, Hajdú Péter, Halmi Gábor, Révész Béla, Vásári József, Jánosfalvi Péter