Dafke-Liliom

Hamburgiak vendégjátéka Molnár Ferenc darabjával a Vígszínházban

Úgy fest: Molnár Ferenc Liliomára a legkivédhetetlenebb színházi csapást a hagyománytisztelõk mérik. A fanyar giccstelenítõk kimentik a darab mélyén megbújó igaz édességet a cukrászati tradíciók alól. Fassbinder Bochumban körhintára rakta a mesét, középen meztelen arab angyallal, Babarczy László, a Szerbiában mûködõ olasz Magelli, a párizsi Christian Benedetti szociográfiailag hiteles külvárosi környezetet vitt színre.

Népszabadság - 2003. november 10. - Szerzõ: M. G. P.

Egy formarázó magyar csoport (Mozgó Ház) is belenagydolgozott - a szó legszorosabb értelmében - a poétikusan kezelt cselekménybe, de kevesebb kárt tett benne, mint a szöveghez "hűséges" képzeletszegény tizenhatod-tehetségek. Tanulság: Molnár Ferenc csaknem százéves külvárosi legendájában mégis van valami elpusztíthatatlan költői igazság.

A hamburgi Thalia Theater vendégjátékán a Vígszínház nyitott színpadán a rivaldával párhuzamosan szűk tér marad a színészeknek, világos fal tölti ki a színpadnyílást. Rajta emberfölötti méretű sematikus férfialak. Benzinkutak, vonat-WC-k, kórházak illemhelyein, pályaudvari, repülőtéri vizeldék ajtaján nemzetközi egyezményű ikonográfiája. Semmi agáci illat. Semmi Lizsé. Mutatványossori romantika. Olaf Altmann ikonográfiai vetítései a legmutatósabbak a steril díszletben. Valóságosak, egyszersmind irreálisak. Van férfi-női WC: itt onanizál körülményesen Liliom a nagy szerelmi jelenetben, eközben távolból áradó agácifák illatáról esik szó a hintáslegény és Julika között. A gyermek megfogantatásáról is egy emblémáról értesülünk: a női-férfi ikon között megjelenik egy kisded. A hatodik kép elején a színpadra épített nagy diadalkapu cseppet megemelkedik, mintha vállat vonna: nem tehet róla, innentől ez a mennyország.



Enidette Heuer, Alexandra Henkel és Fritzi Haberlandt

Az Alfred Polgar egykori fordításán megejtett dramaturgiai változtatások nem haladják meg a szokásos rövidítések, jelenetátcsoportosítások mértékét. Jelentékeny változás csupán Liliom nadrágjában történik. Molnár külvárosi tenyészbikája szemérmes fiú, akár egy konfirmáló zárdanövendék. A hamburgi Liliom a ligeti pad helyett a férfivécét választja első szerelmi légyottjára. A jelenet szövege közben benyúl nadrágzsebébe. Mind hevesebb mozdulatokkal hokizik. Zeller Júlia, szűzies rajongója unott tárgyilagossággal szemléli. Nem érinti, nem érdekli, mi van Liliom nadrágjában. (Végül kiderül: őt Liliom szíve érdekelte. Ez sem sprődebb giccs az eredetinél.) Liliom felülről is benyúl nadrágjába. Kísérletet tesz izgalmát Julikára irányítani. Mégis jobban esik egyedül. Végül a falra ürít. Julika felhúzza szoknyáját. Benyúl bugyijába, de letesz az önkielégítésről, annyira azért nem volt izgalmas a látvány.

A színészből lett (38 éves) rendező, Michael Thalheimer Molnár-provokációjából úgy tetszik, mintha a rendező az a felajzott képzeletű Móricka volna, akinek mindenről „az” jut eszébe. De ez nem így van. Thalheimer kizárólag nézőbosszantásul disznólkodik a színpadon. Előadásának legfőbb szakmai eredménye, ha valóban sikerült felingerelnie közönsége egy részét.

Molnár 31 éves a darab bemutatójakor. Első vígszínházi Lilioma, Hegedűs Gyula, 39 éves. Hans Albers – aki majd 1800-szor játssza – 40 évesen kezd neki. Hagyomány középkorú, sörhasat eresztett drámai kényszerkakasokkal játszatni a körhinta-Casanovát, akinek legfőbb igyekezete férfiasan vonzónak látszani hintáslegénytrikóban, némileg behúzott rekeszizommal. Peter Kurth csábítójában semmi sem csábító. Lepusztult munkanélküli. Született vesztes. Félhomályos szín közepén szembefordul a nézőtérrel. Nem szól. Nem moccan. Nem teremt feszültséget. Így kezdődik az előadás. Peter Kurth áll, vár. A nézők várnak. Egy perc, két perc, vagy menynyi? Nekidurálja magát. Ha nincs kiút másként: eljátszom Liliomot. Fogjunk bele! Mikrofonban ordít elkeseredetten poprigmust. Gitárakkordok kísérik mennydörögtetve a hangszórókat. Megköhögteti az erőfeszítés. Ingerlékeny hintás ez. Mérgében mindig kiabál. Bérházak gangján veszekednek így. Ez részint jó, mert Kurth Lilioma nem nyáladzik színpadi poézist. Részint rossz hír a nézőknek. Nem megbotránkoztató. Nem szentségtörő. Csak unalmas. Igazán nem tudható, három éve a hamburgi bemutatón miért izgatta annyira fel magát a város volt polgármestere, a premierkor 72 éves magyar zeneszerző-unoka Klaus von Dohnányi, hogy hangos megjegyzéssel otthagyta a nézőteret. Nincsenek színházi szentségek. S ha mégis volnának: szükségszerű nyilvános megszentségtelenítésük, hogy ne bámuljunk a színházban olyan elragadtatottan.

Ha nem bámulunk, és könnyű szívvel lemondunk Molnár színpadi mézeskalácsszívéről, erről a bazári áruról, amiért a konok Lukács György is megbocsátott a szerzőnek, és a keményen gerinces Alfred Kerr, az ítész elgyengülten zseninek nevezte, amúgy a dicséretet is gyilkosan maliciózus írásban nyújtva át. („És így szólt a rabszolga: ťMolnár Ferenc a nevem, hazám Tantijemen; én ama Azrák törzséből vagyok, akik keresnek, ha költenek.( És mint egy megrendítő mestermű leghatalmasabb pontján egy giccs szokott rezegni, úgy itten ennek a giccsnek a közepében egy zseninek a vonala látszik. Hiába, egy zseni-vonal.) Mindazok félreértve félrevezetnek, akik a szepegő lírát tekintik a Molnár-termelés gyöngyszemének. Thalheimer zenebonázó, malackodva botránkoztató rendezésének van egy szép csöndes vonala, amit a nagy művészek modernül tudtak Euripidésztől Michelangelo Antonióig. Molnár is tudta ezt, tudta kacéran, tudta játékosan, tudta kurizálóan és tudta komoly őszinte csöndességgel: hogy a szerelmi harcban a gyönge férfi áll szemben az erős nővel. Julika megtörhetetlenségét ábrázolta már Pogány Judit Kaposvárott, Hanna Schygulla Bochumban, Eszenyi a Vígben, igaz, egyikük sem volt ilyen mélyről jövően kemény, mint a 28 éves Fritzi Haberlandt, aki ha nincs jelenete: a szín hátterében kószál, messziről lágerfelügyelő-tekintetekkel tartja pórázon a férfit. Szerelmében felismerhető a börtönigazgató ragaszkodása prominens rabjához. Szerelmi tulajdonlása olyan erős, hogy nem gyengül, ha a szerelem tárgya már régen meghalt. Élete robotos munkája beleépül ebbe a szerelembe: ha kell, jeget tör a Dunán a reggeli kávéhoz. Az aszszony erejéhez kell egy elpuhult férfi lassan szétlazuló izmokkal, fölösleges zsírlerakodásokkal, sörhassal, elpuhult, kivitelezhetetlen álmokkal és a lusták felmentést adó szigorú erkölcsi elveivel.

A Budapesti Őszi Fesztivál szórólapját fogalmazó hamvas ártatlansággal a darab (hamburgi változatának) tartalmaként iskolásan felmondja az eredeti mesét. Nem értesült róla, hogy a történet a mai Hamburgban, nem pedig a tizenkilencedik század végi Budapesten játszódik. Papír zsebkendővel törölnek könnyet, vakuval dolgozik a gyorsfényképész, kortársi ruhákban a szereplők.

A kelet-berlini Ernst Busch színiiskola neveltje Fritzi Haberlandt (Julika, valamint kislánya: Lujza). Nem együgyű kis cseléd. Fejletlen végtagok kanyarodnak ki az Altmann ráadta jelmezéből. Inkább angolkóros, vérszegény proli bakfis, semmint vidékről a városba szolgálni jött kiscseléd. Szeme, mint a gombostű. Ajka penge. Mosolytalan. Könnytelen. Egyszer elsírja magát, úgy csapkodja szemgödrét két kézzel, mintha elromlott mosógép csövét akarná rendbe hozni. Örömtelen. Feszült, kielégítetlen. Nem Liliom kiszolgáltatott áldozata. Uralkodik hisztériájával a férfin. Amikor Muskátné látogatóba jön, Julika behoz két kávét. Az önfegyelem visszafojtotta indulattól pattog kezében az automatából vett műanyag pohár. Haberlandt nem kedvez nekünk. Nem akarja, hogy megszeressük. A legroszszabb napjain, legrosszabb formájában látjuk. Türelmetlen természete sem szerencsés. Olyan rossz volt eddigi élete, hogy nem ér rá illatos levelecskéket váltani, ravaszkodni sem; ketten összeálltak isten és az emberek előtt közös kínlódásra. Julika az emberi együttélés sorkatonája.

Julika mindent elvesztett, már a lánya, Lujza is elvesztett minden reményt. Nincs tovább. Elfogyott a mese. Ott áll a szikár lány (anyja lánya), egyszer csak suta kézhajlítást csinál. Nincs célja, nincs értelme a gesztusnak. Nem szép, de az ő mozdulata. Illetőleg éppenséggel nem saját mozdulata. Liliomtól láttuk az előadás elején, hosszú, kitöltetlen szünetet oldott meg vele, csakazértis-lendülettel, viszszamaradott legénymozdulattal, önfelszabadító lazításként. A maga helyén, az előadás elején, ügyetlen, kimódolt mozdulatnak látszott Peter Kurthtól. Legvégén a lány atavisztikusan meglengeti karját. Egyetlen mozdulat lett a családi öröksége. Azt viszi tovább személyes vonásként. Ennyivel gazdagabb az élete, ennyit tudunk egymáshoz adni. Sok? Kevés? Ennek a Liliomnak a végén nem trombitálhatja el tűzoltózenekar az Örömódát. (Fassbinder Lilioma végén Beethoven szabadítóoperája, a Fidelio szólt.)

Liliom öngyilkosságának bohócbetétje után - a hintáslegény vagy tízszer mellbe döfi magát színházi rugós kellékkel: spriccel melléből a festék minden szúrást követően - Julika kezében tartja Liliom kezét. Rá se néz. Félrefordított tekintetén látni: mikor hagyta el szerelme. A piros festék bemaszatolja a falat, összepecsételi Julika lábikráját. Amikor 12 éves volt a Liliom rendezője, Hamburgban Peter Zadek Othellója mocskolta össze feketére pasztázott testével az abáltszalonna-testű Desdemonát.

Anna Steffens (Muskátné) jobb színésznőnek látszik, semmint balra kitolt csípővel jellemezze a körhinta tulajdonosát. Markus Graf még Liliomnál is elkeseredettebben kétségbeesett. Rosszra csábító javaslatát idegesen hadarja el, minden mondatot megismételve. Önmaga sincs meggyőzve arról, amiről meggyőzni akarja cimboráját. Michael Bentin játssza Linzmann pénzbeszedőt, sajnos másvilági fogalmazóként is megjelenik, libatollszárnyait huzigálja zsinóron. Harald Weiler játssza könyékig az előadás összes bagzó izgalmú rendőrét. Valamennyi rendőr egyformán ugyanott tart vágyával, mintha ebben az előadásban senki nem elégülne ki, bár Benjamin Utzerath jámbor Hugója láthatólag teherbe ejtette Marikáját (Alexandra Henkel). Kivételesen nem nyílt színen. Enidette Heuer a fényképész Hollunderné szerepében a szín fenekén elmélyülten radírozza a díszletfalat. A hamburgiak játéka magától értetődően egységes, tiszta, pontos, fegyelmezett. Senki nem csikar sikert magának az előadás egységének kárára. Ha lefordítanák nekik ezt az írást, valószínűleg meg sem értik, miről beszélek. Annyira magyar specialitásról van szó, mint a magyar paprika vagy a tokaji aszú.

A zárókép visszatér a vetített WC-emblémához. A nézőé marad a klozet-költészet emléke.

Népszabadság - 2003. november 10. - Szerző: M. G. P.