Pinceszeren

Schäffer Erzsébet


Talán mert falusi lány vagyok. Talán mert legfeljebb aludttejért küldtek le, vagy krumpliért. Talán mert az elsõ pince az életemben egy titkokkal teli, földbe ásott verem volt, aminek púpos tetején nõtt a legszebb fû az udvarunkban, s a deszkaajtaját egy fehér kõvel kellett betámasztani... Ma is emlékszem, volt azon a kövön egy hosszanti üreg...

Pinceszeren

Schäffer Erzsébet


Talán mert falusi lány vagyok. Talán mert legfeljebb aludttejért küldtek le, vagy krumpliért. Talán mert az első pince az életemben egy titkokkal teli, földbe ásott verem volt, aminek púpos tetején nőtt a legszebb fű az udvarunkban, s a deszkaajtaját egy fehér kővel kellett betámasztani... Ma is emlékszem, volt azon a kövön egy hosszanti üreg...



Nem volt hideg a veremben, csak kellemesen hűvös, annyira, hogy hatévesen, a tikkadt nyári délutánokon ide szöktünk a szomszéd Pistivel a kötelező alvás elől, ide bújtunk el, a verembe, ahol aztán egymás kezét fogva szépen elaludtunk. Egyszer estig kerestek, senki nem nézett be a deszkaajtón a verembe, aminek a kerítéshez lapuló tövében szedtük a csalánt, jó hosszú szárral, hogy nagybácsinkat, a budafoki Feri bácsit a kiskonyhában jól megcsapdossa vele a felesége, a jóságos Margit néni, aki ugyan a reuma okozta fájdalmat szándékozott kiűzni férje derekából, de elszánt mozdulatain látszott, hogy hevületét Feri bácsi megunhatatlan szenvedélye a budafoki kiskocsmák iránt is fűti. Álltunk a kiskonyha ajtajában és öszszehúzott nyakkal néztük szegény, padra feszített nagybátyánkat, aki amúgy semmibe vette a mi szeretett vermünket, bor sincs benne, vetette nagyanyám szemére gyakran, azt mondta, amúgy is csak az csúfolja pincének, aki még nem látott kővel rakott, bolthajtásos, hordóillatú, igazi borospincét. Mint ő...

Szóval, talán ezért, nekem a pincéről más jut az eszembe, mint szegény városiaknak.

A verem emlék maradt, ahogy emlék maradt a tyúkól faláról pergő mész, a kazalban talált tojások langymelege, a selypegő kiskacsák csőrének sárgája, a porcfű az udvari csap körül, a veranda lugasának hatalmas szőlőfürtjei, kecskecsöcsűnek hívták, tényleg a kecske tőgyére emlékeztettek a hosszúkás, duzzadt szőlőszemek. Megfelelő időben, emlékszem, késő ősz volt már olyankor, gondosan ollóval szüretelte apám a kecskecsöcsűt. Anyámmal szertartásosan, rafiát kötöttek minden fürt szárára, apám hokedlire állt és szépen fölkötötte az összest a spájzban a kolbászrúdra. Emlékszem, karácsonykor ehettünk a ritka csemegéből először, olyan volt a szőlő íze, mint a csöppentett méz. A szemek csak anynyit töppedtek össze, hogy még jobban sűrűljön bennük a nyár emléke. Szétolvadt a számban... folyékony napsugár, gondoltam. Vagy csak most gondolom...? Azóta hányszor jut eszembe, hogy elteszek én is ilyen karácsonyi szőlőt. Aztán elfelejtem.

Amikor el kellett menni abból a régi házból másik faluba, másik házba, még gyerek voltam. Süldő lányka. Az ilyen kislányok megsínylik, ha ott kell hagyniuk eszmélkedésük színhelyét. Nekem az segített, hogy az új házunk nagyon öreg volt. Öregebb, mint amit ott kellett hagynunk. Öles falai, apró ablakai, gerendás mennyezete, a mély, mohos kút a kertben meséket rejtett. Előttünk járt embereket, életeket, titkokat. A nyugalom ígérete lakott abban az öreg házban. Nem tudtam én ezt akkor, csak éreztem.

És volt pince is. Erő áradt ebből a pincéből. Igazi kőből épült. Földje száraz volt, húsz hordó is elfért volna benne. Kőfaragók rakták, három kőfaragó testvér.

Ide hordtam az ételesládába a vasárnapi ebédek maradékát, itt tároltuk az almát, harsogóan friss maradt tavaszig, a zöldséget, a krumplit, a hagymát, mindent, ahogy az dukál. De hordó ebbe a pincébe se került...

Évtizedek múltak. Egy tölgyesen ballagok keresztül. A tölgyes lenyúlik az öreg Balázs-hegyre, szoknyája fodra már nem erdő, szőlő az, évszázadok óta. A legjobb rizlinget, a dörgicseit érlelte itt a nap. Míg meg nem öregedtek az emberek. Míg el nem felejtettük az utódaikkal együtt mi is a parancsot: Imádkozzál és dolgozzál.

Kiérek a tölgyesből, oldalt neszez valami. Hogy kő se mozduljon, megállok. Három őz lépeget az elhagyott gyümölcsösben, messze, a présházak előtt a füves úton egy nyúl ágaskodik, látom a füleit. A faluból harangszó hallatszik, dél van. Az őzek eltűnnek nagy ugrásokkal, vadgalamb búg, és ebben a késő őszi napsütéses békében azt érzem, sietnem kéne.

Indulni.

Menni a gyom felverte öreg szőlőig, beállni a sorokba és nekikezdeni. Szépen, komótosan. Kapával, kaszával kiirtani a gazt, megmetszeni az öreg tőkéket, kicserélni a korhadt karókat, újat ültetni a foghíjakba. Aztán visszarakatni a pince beomlott oldalát, kicserélni a kis présházon a rozzant tetőt, meszelni, seperni, polcot fölrakni. Felújítani a lugast a bejárat előtt, legallyazni az öreg diófát. Padot hozni a vizesvödörnek, talpat a gyertyának, köcsögöt a tejnek, demizsont a bornak. A pincében ki kell kénezni a hordókat, kiöblíteni a lopót, a korsót odarakni az ászokfára, ahol mindig is állt.

Amikor minden megvan, s az első szüreten is túl vagyunk, nagyot nyújtóznék. Vendégeket hívnék, kicsit, nagyot, szerelmetes barátot, kedves rokont, fölráznám a friss szénával tömött szalmazsákokat, megszívnám a hordót az én kedves pincémben...

Olaszrizling gyöngyözne a poharakban, meg száraz muskotály, amit csak itt ittam. Lassan kihuny a parázs... Kitörölnénk a bográcsot, hanyatt feküdnénk a fűben, néznénk a csillagokat. És akkor megszólalna a tárogató, ahogy a múlt este is megszólalt, valahol a Balázs-hegyen...

Ültem a bedőlt pince előtt, néztem a rendbe rakott tető cserepeit, és világosan éreztem, innen nem szabad elmenni. Mert soha nem találok viszsza...