Saját ura

Egy mondat Blaskó Péterrõl

Saját ura

Egy mondat Blaskó Péterről

Katonaként lép színre Titus Andro-nicus szerepében a Gyulai Várszínházban, hadviselt és megviselt ember, fáradt, de nem elcsigázott, a gótok elleni folytatólagos csatából vagy csatákból érkezik, ahol huszonegy fiát vesztette el, nézőként sem semmi földolgozni ezt a drasztikus adatot, hát még apaként, Blaskó Péter mint sorsedzett fatalista fogadja el, harcba mentek, harcban estek el, mintha ez volna a dolgok rendje, és gyaníthatóan így is gondolja, a harc becsületbeli ügy, nem holmi virtuskodás, Titus aligha mondhatná, hogy "jó muri vár a csatatéren", amit egy későbbi Shakespeare-darabban mond a háborúba induló muszájharcos, Titusnak a háború nem muri, hanem hazafias, szent ügy, nem érdemért vívják, babérkoszorúért, császári címért, az utóbbiról le is mond, nem tudni, miért, ahogy majd Lear király lemondásának sem lesz oka, öregkori szenilitást a háborús hősről nem föltételezhetünk, Blaskó nem is látszik öregnek, épp a legjobb Titus-korban van, kemény, alig rozsdált vasgyúró, ötvenes éveinek közepén kell járnia legalább, hogy elhiggyük róla a (nemrég még) huszonöt felnőtt, katonaviselt fiút, testes, szikár alkat, lomhán jár, ez Blaskó "saját" járása, de jól áll Titusnak, örökös starthelyzetbol indul el, kissé lazán, előretartott vállakkal, elrugaszkodva, vagy inkább kilökve magát, mint a támadni készülő bika vagy a nekilendülő bokszoló, erő és szilajság van ebben a mozdulatban, az arcát makacs, konok vonások barázdálják, melyek megkeményítik a tekintetét, a csaknem tar fej és az ősz borosta marconaságot kölcsönöz a figurának, rendíthetetlen emberrel van dolgunk, aki nem törik a csapások alatt, nem lágyul a hiúság csábítására, csakugyan fafejű egy kicsit, ahogyan Géher István írja a negyven évig háborúzó shakespeare-i "hadastyánról" (el lehet képzelni, mit jelent negyven évig háborúzni?), Blaskó elhiteti, hogy Titusnak nem kell a békebeli hatalom, nem tudna mit kezdeni vele, rosszul tájékozódik a politikában, egy gazemberre ruházza át a császárságot, szinte büszke a nagylelkűségére (úgy látszik, valami hiúság mégiscsak van benne), mintha élvezné lemondó szerénységét, sőt, kiközvetíti a nyilvánosságnak, erre való a mikrofon és a kamera, a modern tömegkommunikáció két legfontosabb eszköze, a rendező Bo-csárdi László nem tart az anakronizmustól, a video végigkíséri az előadást, a szereplők gyakran egyszerre láthatók élőben és a képernyőn kinagyítva, a politikai marketing piacán, Blaskó Titusának ez tetszik, jóllehet, ő az egyetlen, aki nem űz kettős játékot, ő mindig mindenhol önmagát adja, például az új császár iránti lojalitásának kézenfekvő bizonyítékaként saját kezűleg döfi le ártatlan fiát (a huszonkettediket), itt már gyanakodni kezdünk, hogy a becsületességbe némi korlátoltság vegyül, a hazának tett fölajánlás túljátszásáról, mondjuk így, hazafias túlkapásról van szó, ami még eltemetni is alig engedi a bestiális apagyilkosság áldazatául esett fiút, Blaskó egyre inkább belelovalja magát a hazafi szerepébe, túlzajg rajta az elvakult elhivatottság, beszédeit most már úgy tartja, hogy ellenőrizni akarja a hatást, belenéz a kamerába, és hátrapislog a képernyőre, hogy megfelelő módon tölti-e be a látómezőt, rendezi is magát, közelebb lép, hogy kinagyítsa a mimikáját, tagolja, szinte rágja a szavakat, hogy a beszédteljesítmény minél nyilvánvalóbb legyen, az objektív elé emeli a kezét, hogy közelről láttassa a gesztusait, ez az önittasult szónoklat már személyes tragédiája csúcsán hangzik el, a hullahegyek tetején és a meggyalázott, levágott kezű, kivágott nyelvű leánygyermek, Lavinia árnyékával a háttérben, Blaskó játékában az önkívületi hazafiság ugyanazon a regiszteren szólal meg, mint az önkívületi fájdalom, nincs különbség a kétfajta retorikus pátosz között, ezért őszintesége ellenére is üresnek hat, amit groteszken érzékeltet, hogy váratlanul átvált angolra, hiszen fölösleges értenünk a szöveget, nem érdekes, hogy Titus mit mond, csak az, ahogy mondja, ezt még fokozni tudja a kézlevágás horrorja, Timonnak saját kezét kell elküldenie, hogy kiváltsa a zálogból két fiát (a megmaradt háromból), a szokásos eksztatikus lelkesedéssel lát hozzá, mint valami mutatványhoz, az is lesz belőle, cirkuszi attrakció, szemfényvesztés, bűvésztrükk, az osgonosz Aaron asszisztál hozzá, a közönség segítségét kérve, akár egy illuzionista számhoz vagy varietéjelenethez, a szörnyűséges átfordul nevetségesbe, a rémdráma tragikomédiába, megmutatva, hová visz a kontroll nélküli önfeladás, és még messze nincs vége, a lelkes önsorsrontást követi a lelkes bosszúállás, Blaskó Timonja a mélyponton sem omlik össze, tevékenységláza töretlen, "gyerünk, azt nézzük, mi a feladat", rikoltja a küldetéstudattal megvert patrióta, "nagy munka vár reánk", a gótoknál, az egykori ellenségnél kell sereget toborozni, közeledünk a végjátékhoz, a túszul ejtett fiúk is halottak, csak az őrület betetőzése következhet, Blaskó Timonjáról ezen a ponton már nem tudni, játssza-e az őrültet vagy tényleg megőrült, mindenesetre ördögi gúny, pokoli kajánság kíséri minden gesztusát, fölgyorsított filmburleszkben látjuk, ahogy a (gyulai) várfal alá nyilazógépet cipel, csonka kezével segítve az egészségeset sorozatban lövi be nyílvesszőre sodort üzeneteit a várudvarba, az egyik üzenet nyomában valóságosan is belép, hogy ellenségeit csapdába ejtse, hozzákezd eszelős tervének végrehajtásához, a szadista gyilkosok pástétomba sütéséhez, ezt a jelenetsort abszurd filmetűd közvetíti, Timon a húsföldolgozó üzem (vágóhíd) ipari környezetében hurcolja végig meztelen áldozatait, hűtőkamrák, targoncák, kampók, láncok, darálók végzik szakszerű munkájukat, a címszereplő munkaruhás hentes felügyelete mellett, majd az elegáns vacsora következik, az anyjuknak föltálalt ifjak pástétom formájában kerülnek elfogyasztásra, Blaskó szardonikus arca itt már az elmeháborodotté, bevégzi a bosszú rettenetes művét, a halottak a vacsoraasztalra buknak, a "riportfilm" az új császár, az utolsó megmaradt fiú beiktatásával zárul, Timon az élőképben halni készül, összeroskadva, szánandó szörnyeteg-balekként, ártatlan unokájának föloldozást kínáló hegeduhangjára, Blaskó félelmetes tárgyilagossággal, melodráma nélkül zárja le a megszállott katona és a megszállott bosszúálló tragikomikus sorsát, eddigi pályáján jelentos pályaszakasz-összefoglaló ez a szerep, úgy tűnik, most érte el a mesterfokot, amikor színpadra lépése a jelenlét súlyától terhes, ez nem függ a szerep nagyságától, legutóbb a Peer Gynt Gomböntőjeként volt az előadás legjobbja, ami nem viszonylagos érdem (az előadás rossz volt), hanem abszolút, mivel három egyperces epizódban meghatványozta a fekete Halál-figura szimbolikáját, egyedül rá lehet emlékezni az egészből, mondhatni, rá lehet emlékezni, egy ilyen kis szerep a teremtő erő próbája, annál inkább, mert Blaskó nem "epizódszínész" (egyszer megsértődött egy rá osztott mellékszerep miatt, ami különben a darab egyik alapfigurája, nem is játszotta el, épp hogy oda szerződött egy új színházhoz, emiatt rögtön el is szerződött), általában főszerepeket játszik, együtt indult a hetvenes években a színházátalakító rendezőnemzedékkel, Major Tamás és Csiszár Imre "szövetkezetében" nevelődött, Matti lehetett a nagy öreg Puntilája mellett a fiatal üstökös rendezésében, Csiszár miskolci fénykorában játszotta el emblematikus főszerepeit, Tartuffe-öt, Galileit, Strindberget a Tribádok éjszakájában, érdekes, hogy ezekben sem a "fölfogása", hanem az intenzitása maradt meg, Blaskó nem az értelmezés vagy a technikai virtuózitás színésze, mindig önmaga, saját ura, magából adagol szellemet, humort, nehézkességet vagy görcsöket, ha Lucifert, Kádár Jánost vagy Holsztomert, a kitaszított öreg lovat játssza, úton-útfélen, ahová a mostani, társulatokat imitáló színházi esetlegesség sodorja.



Fotó: Koncz Zsuzsa