Színész el

Kornis Mihály


Gózon Gyula

Kiskoromban a színész minden volt számomra. E ténynek bizonyára mélyen fekvõ és szerteágazó okai vannak (az egyes számú ezek közül az, hogy édesanyám eredeti foglalkozása szerint színésznõ volt), ám mindegy is, hogy mik voltak ezek az okok, egyelõre. Most csupán azt kívánom leszögezni, hogy ez így volt. Különben is, már a legkorábbi idõkben annyira megdöbbentett, hogy van valóság, amely nem valóság, mégis az; annyira foglalkoztatott, mitõl színész a színész, hogy csak jóval késõbb, felnõtt fejjel döbbentem rá, hogy óvodáskorom tájt én a szüleim és a nagyszüleim imágóit, különbözõ aspektusait láttam bele egyik-másik színészbe. És bonyolult belsõ viszonyom fûzött hozzájuk. Vagy azok az aspektusok ott voltak bennük? Csak megláttam? Mert még annyira kicsi voltam, hogy képes voltam rá?

Színész el

Kornis Mihály


Gózon Gyula

Kiskoromban a színész minden volt számomra. E ténynek bizonyára mélyen fekvő és szerteágazó okai vannak (az egyes számú ezek közül az, hogy édesanyám eredeti foglalkozása szerint színésznő volt), ám mindegy is, hogy mik voltak ezek az okok, egyelőre. Most csupán azt kívánom leszögezni, hogy ez így volt. Különben is, már a legkorábbi időkben annyira megdöbbentett, hogy van valóság, amely nem valóság, mégis az; annyira foglalkoztatott, mitől színész a színész, hogy csak jóval később, felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy óvodáskorom tájt én a szüleim és a nagyszüleim imágóit, különböző aspektusait láttam bele egyik-másik színészbe. És bonyolult belső viszonyom fűzött hozzájuk. Vagy azok az aspektusok ott voltak bennük? Csak megláttam? Mert még annyira kicsi voltam, hogy képes voltam rá?

Nem valószínűbb, hogy minden egészen korán színházba, moziba járó gyermek ilyesfajta bonyolult viszonyba keveredik a rendszeresen látott színészekkel és a szerepeikkel?



Amikor az Én és a nagyapám volt az új magyar filmsiker, és én vagy ötször megnéztem - ami röhej máskülönben, mert minden idők egyik legrosszabb magyar filmje volt, ha nem a legroszszabb, és már akkor is az volt, még a korabeli nézők számára is az volt, emlékszem például apám legyintésére, de a számomra (aki akkor, 1955-ben kezdtem az iskolát, épp azon az őszön, amikor a filmet bemutatták, és már túl voltam minden csalódáson, vagyis jól meg voltam alázva, biztos voltam benne, hogy alkalmatlan vagyok az életre) nagyapám és Gózon Gyula között csak annyi volt a különbség, hogy az ő filmbeli története végén happy end van, a miénkén meg nincsen. Nem is lesz.

Nekünk végünk van: nincs végünk.

Hiányzik a VÉGE felirat: iskolába kell járni. A Nagypapát el fogják szállítani a hülyék intézetébe. Gózon Gyulának (akit ködösen azonosítottam a szereppel) a filmen megbocsát az unokája (és a proletariátus), ámbár a filmbeli nagypapa cserbenhagyta mind a kettőt, én viszont, a jövő, aggkori szenilitását nem bocsátottam meg a nagyapámnak. Az apám mégúgy se. (Aki a vérrel-verejtékkel dolgozó nép volt a mi családunkban.)

Hogy Gózon a filmben munkakerülő, alkoholista segédmunkás, munkásszálláson élő nincstelen, aki az ital miatt hagyja cserben a kisunokáját (meg a proletariátust), az én nagyapám pedig egy megcsúfolt életű kiskereskedő, akit Hitler és Sztálin közös erővel tiport a flamóba, holott soha életében nem ivott egy kortyot sem, és nem hagyott cserben engem, ellenben úton-útfélen, mindmáig én hagyom cserben őt (mikor megszököm tőle, mikor csak tudok, holott vigyáznia kell rám), illetve az apám hagyja cserben őt, a fia, aki szociális otthonba viteti, ha csak egyszer is felgyújtja a pehelypaplant - mindez nekem mit sem számított.

Az első pillanatban.

Minderről lassan már egy életművet írtam. Mégis, Gózon Gyulára emlékeznem olyan, mintha hosszú idő után belém villanna a nagyapám. Vele együtt az első vétkeim. Újra kell gondolnom az életemet, ha rá gondolok. Latabárral is így vagyok. Salamon Béláról már említést tettem. Bennem az ő alakjuk összeforrt a nagyapáméval. És az én saját kiskori arculatommal. Latabár Kálmáné az apáméval is. Még sokaké összeforrt mivelünk - a képzeletemben.

Vagy hol?

Mi a különbség?

Anyám Sennyei Vera. Anyám Sulyok Mária. Anyám, bizonyos tekintetben, Olthy Magda. Ferrari Violetta. Ruttkai Éva. Berek Kati.
És még sokan mások.

Apám Bilicsi Tivadar. Később Kabos Gyula. Apám Mányai Lajos. Apám végül Páger Antal, a Villa Negrából.

Az első időkben, mondjuk '56-ig, én a két Lotti vagyok. Meg a kis Muk. És a bagdadi tolvaj.

Gózon Gyula alsó ajka lefittyed, mikor már nagyon öreg. Vastag, lila száj. Vérlila. Aláfutásos-lila. Véraláfutásos. Egyébként csodálatosan fütyült vele. Tanúja vagyok a fütyülésének, nemcsak filmvásznon figyelhettem meg, de közelről, személyesen láttam és hallottam. Mint kis versmondó, együtt léphettem fel vele egy ünnepi műsorban, a Goldmark-teremben, 1958-59 tájt. Vagy az anyám lépett fel vele, és én csak elkísértem őt?

Így is, úgy is történhetett. Külön história. Ám e fellépésekről maradt emlékképeim legfényesebbje G. Gy. fütyülése. Hogy ő, a reszketeg öregember, az utolsó szám, a tekintélyes izrealita főattrakció - némi magyar nótázás után? - fütyürészik. Mintha valami édes, lágy hangú síp szólalt volna meg, varázssíp, bűvöletre képes. Orpheusz sem muzsikálhatott elragadóbban.

Még most is hallom.

A férfiszínészek egy része jól fütyül, ez képességük része. De őnála többről volt szó. A Monarchia békessége áradt a füttyéből. Boldogság áradt belőle, az első idők idillje. Az, amit Hamvas Béla a legritkább művészetnek nevez. Gózon Gyula idill teremtésére volt képes, szimpla fütyülés által. Nagyon meglepő és vigaszteli volt ugyanakkor. Ajkai alig moccantak. A hangokat főként a nyelvével képezte... Ó, de hát még mindig, ötven év elteltével is azt szeretném kitalálni, hogyan csinálta! A nézőtér megemelkedett tőle, összehangolta a szíveket, a lélegzeteket. Ha így lehet fütyülni, gondoltam, akkor talán még sincs semmi baj! Az életet valahogy túl lehet élni. Gózon Gyulára kéne bízni a dolgokat... Őt mindenki a nagyapjának érezte, valószínuleg még a felnőttek is.

Birkaarca volt.

Dülledt szemei. Ráncai, táskái, húsos álla, petyhüdt nyaka.

Mintha azt mondta volna a képe: "Ilyen a jóság, tanuld meg, fiam. Kicsit idomtalan, tudod. A maga ártatlanságában csúnyácska, mivel igaz. Azért is olyan nyugodt. Birkavédtelen az igazság. Jóság és igazság nem két dolog. Egy."

Ő volt a magyar filmeken a vidéki ember, a kisvárosi tisztesség.

Nem tudom, vannak-e még ilyen magyarok. Ez a karakter nem siet, szívesen beszélget. Nem tételez fel roszszat senkiről. Nem gyanakszik. Ráér. Ha egy tárgyat kézbe vesz, de ha csak megemlíti, az a tárgy megnyugszik, egzisztenciális értelemben megtisztul a kezében, megjuhászodik: megvalósul.

A bögre kávé, amit ő tart a kezében, vagy a kalap, vagy a levél, annyi, azonossá válik önmagával. Magatartása azt sugallja, hogy a világ és a dolgok pillanatnyilag nem a legjobb arcukat mutatják felénk, de türelmesnek kell lenni, édes fiam. Aki goromba, ahhoz kedvesnek kell lenni. Olyan a partnereihez, ha szerepük szerint ellenségei is, mintha együtt katonáskodtak volna. A nőkhöz meg olyan, mintha mind a távoli rokona vagy legjobb barátjának a húga lenne, akikre vigyáznia kell. A másik ember személye iránti tisztelet valamenynyi szerepe attitudjének magától értetődő része. Más világból való volt. De az a világ teljesen elpusztult, mire én születtem. Már csak ő maradt belőle hírmondónak. Meg a nagyapám. Tapintatosan szomorú ember. Minden szerepében az.

De legyőzi.

Úgy beszélek róla, mintha ismerném. Azt képzelem, tudok róla mindent. Vagy mégsem őt ismerem, csupán a szerepkört, amit "Gózon Gyulának" hittem?

Netán az a valaki, akit vele összetévesztek, ha nem is teljesen én vagyok, és a nagyapám, de fantomkép, akit az Én és a nagyapám-ban és a Hippolyt, a lakájban nyújtott alakításai alapján a kisfiúi tudatomban tákoltam össze róla?

Amit görcsösen őrizgetek mindmáig?

És az ő személyiségéhez semmi köze nincsen?

Kamaszodva a beavatottak ostoba gőgjével pillantottam a naiv nézőre, aki azt hiszi, hogy Szakács Miklós az rossz ember, a Gobbi Hilda művésznő viszont mint a csepegtetett méz, született szívjóság, maga a Szabó néni a Szabó családból. Még nem hallottam a szakmában róla kerengő történeteket, de azt már tudtam, belülről tudtam, hogy nem ártatlan lélek. Persze anyám is mesélt róla egy s mást. De hát már eleve boszorkánynak ismertem meg (a János vitézben). Miért, talán nem volt az?

Hogy is van ez?

Az öregség bölcsessége volt ő az én számomra.

Mint a nagyapám. Ahogy zsebre vágott kézzel, rosszkedvuen álldogál, mindegy is, hogy melyik szerepében és hány éves korában, hiszen ő mindig öreg volt, öregnek született, látom őt, kifejezéstelen arcot ölt, hogy ne keltsen szánalmat abban, aki ránéz, ez az alakítás egyik trükkje, de nem trükk, nincsenek erre szavak, a nagy színészek a testiség verbalizálhatatlan metaforáit használják, nem eszközöket.

Lefittyed az alsó ajka.

Kamaszosan fisztulál a hangja, ha akarja, az a ritkaszép, meleg bariton.

Nincs remény, ezt mondja minden szerepében, nem azért kell végigcsinálni a dolgokat, méghozzá nyugodtan, emberhez illőn, mert van remény. Hanem éppen azért, mert nincs. De erről - pontosan ezért - nem is kell beszélni: ezt nem kell eljátszani, édes fiam. Színészkedni nem kell, elég nagy a baj már anélkül is. Természetesen kell viselkedni. Az öregség nem jelent erőtlenséget. Az öregség csupa elfojtott hisztéria. Azért csuklik meg a hangom, mikor pillanatig a határán vagyok annak, hogy kiengedjem a kezemből a gyeplőt, mert az nem igaz, édes fiam, hogy nem kell megmutatni, hogy minden férfi szamár. De bizony hogy meg kell. Van bennünk egy szamár, aki időnként fölnyihog. Van bennünk egy buta indulat. Erős, de sötét. Azt nem engedjük ki.

És nem sírunk. Összevonjuk a szánk.

Beszél hozzám. Most is. Annyira bennem van, hogy akár igaz, akár nem, amit a kapcsán leírok, diktálja egy hang, a Gózon Gyula hangján.

Lassan ötven éve hallom.