Tele önkéntelenséggel

Sváby Lajos nem talál ki képeket


Fut a Premier újságírója a Vitkovics Mihály utcában, mint a Tanár úr kérem elkésõ diákja, s lám, ezúttal pontosan a megbeszélt idõben dõl a kaputelefon gombjára. Sváby Lajos már nem rektor jó ideje, de örökre professzor maradt, nem nehéz mester és tanítvány szituációt rögtönözni egy pillanat alatt.

Tele önkéntelenséggel

Sváby Lajos nem talál ki képeket


Fut a Premier újságírója a Vitkovics Mihály utcában, mint a Tanár úr kérem elkéső diákja, s lám, ezúttal pontosan a megbeszélt időben dől a kaputelefon gombjára. Sváby Lajos már nem rektor jó ideje, de örökre professzor maradt, nem nehéz mester és tanítvány szituációt rögtönözni egy pillanat alatt.



Nagy lélegzetvétel (1971), olaj/vászon, 90×110 cm


A műterem túl rendes. Alig néhány kép a falon: - "Ez egy ilyen év! A képek kiállításról kiállításra utaznak" - mondja rezignáltan, érzékeltetve, hogy nem fásult bele a tárlatokba, de nem is töri magát különösebben értük. "Olyan a festő, akár a színész, csak elbújik a kép mögé." Szerinte minden művész kukucskál. Nézzük csak Rembrandtot, például.

A riporter Sváby egyik korai önarcképét nézi a falon. Az átható, ifjúkori tekintet mintha tényleg időtlenül fürkészné a jövőt. A mester hárít, "az régi kép, az most ne szerepeljen". (Riporter próbál szót fogadni, de renitens módra csak-csak odales. Jólesik az onnan áradó szigorúság.)

Van, aki folyamatosan, mindennap fest, mint Cézanne. Van Gogh rohamokban, rapszodikusan esett neki, olykor párhuzamosan két-három vászonnak is. Sváby inkább az utóbbihoz hasonlítható munkamódszerében.



Sváby Lajos


"Nincs prekoncepcióm, sőt, védekezem, hogy kitaláljak egy képet. Elkezd gyűlni valami, de nem a festmény tárgya vagy motívumai, hanem inkább a merészség. Hogy jogom van az ecsethez nyúlni." És csak ekkor feszíti föl a vásznat. Telítve indulattal. Egyszerre irigylésre méltó és fölfokozottan nyugtalanító állapot. Még nem lehet tudni, hogy mi lesz ebből. Nagy lélegzetvétel, Állatmese vagy Izsák feláldozása.

Nem a képet találja ki. "Magamat hitetem el magammal." Befelé fürkésző figyelem. Hangsúlyozza, hogy indulatból indít, de a tudattalanból "kisilabizált"(!) üzeneteket tudatosan ellenőrizve jeleníti meg.

"Tele kell lennie önkéntelenséggel!" Valljuk be, ez a legnehezebb. Ebben nem segít a tiszteletre méltó életmű, az óriási gyakorlat. Sőt. Éppen hogy a beidegződések ellenében kell "kilobbantani a látottakból, érezhetőségekből, mint egy metaforát".

A gyakorlatban, kívülről nézve ez nem valami különleges helyzet. Órákig kell ülni egy helyben, koncentrálni. A könyvespolcon bátorítólag Seneca, a Biblia és a Gyógyító növények gerince kandikál ki a Gutenberg-galaxis helyi regimentjébol. "Nem elasszociálni!" - int a mester, de hozzáfuzi: "az agyi kóborlás használható."

Sváby Lajos gyerekkora óta mindig rajzolt. Verseket is írt, saját maga szerint rosszakat. Valójában minden tevékenységében aztfigyelte, hogyan néznek az emberek. Hazudik-e a tekintetük. Ezzel a mentalitással szükségszerűen lehet eljutni az önvizsgálat gyötrelmes stációiig.



Izsák feláldozása (1983), olaj/vászon, 90×110 cm


Nem lett kubista, mint egyik mestere, Kmetty. Nem lett táblakép-elutasító avantgárd sem, amikor pedig az kecsegtető kísérletként mutatta magát a világdivatok között. "Beszélni akartam. Elmondani tartalmakat. Protestálás volt a koncept, a minimal art, a performance. Bejelentették, hogy vége a festészetnek. Nem fogadom el."

Egy évtizedig monokróm korszaka jellemezte művészetét, majd színes lett. Hatnak rá a világ eseményei, de pontosan tudja, hogy csak az tud hitelesen megszólalni, megjeleníteni, aki ismeri önmagát. A riporter, mint alkalmi diák, ismét megerősítést kap a Barcsay-tételt illetően, hogy az "anatómiát meg kell tanulni, s azonnal elfelejteni!" Sváby úgy folytatja: "ami megtanítható, az nem is olyan érdekes", de azért: "azok alapján kell létrehozni olyat, ami még nem volt". És még egy intelem az új nemzedékeknek: "vannak, akik akkor érzik magukat személyesnek, amikor beolvadnak az uniformizált világba".

Nincs vége. Ez az 1993-ban készült olajkép nemzetiszín szalagmotívumával arról is szól, hogy a művész olykor saját eszközeivel, de szinte publicisztikailag megszólítja korát. A karikírozott figurák különös módon szinte túlságosan is direkte mutatnak meg egy viszolyogtató politikai balettet, de valójában konkrétan megfoghatatlan a motívumok mibenléte. Visszakövetkeztethető belőle Sváby munkamódszere: a világ igazságtalanságai, aljasságai hatnak rá, de ő az indulatoknak lélektani mélyrétegeit kutatja. Az arcok, a mozdulatok önmagukat leplezik le. A fürkésző tekintet ugyanaz, ami volt a gyerekkorban. Amikor - Kosztolányi Dezso Szeptemberi áhítatát idézve - "A felnőttek érthetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba".



Állatmese (1976) olaj/vászon 90×100 cm


"Ez az ember sír" - mondja Sváby, búcsúzóul még egyszer Rembrandtot felidézve. "Ott ül, kuporog a festő képe mögött az idő végeztéig, és néz, les, hogy mit is tudott mondani. Hogy látják-e, amire feltette életét."

Nincsenek végleges, megnyugtató válaszok. Lehet azzal vigasztalódni, hogy a "remekművekrol elég, ha a Jóisten tud". De nagyon kellenek a viszszajelzések. Kollégáktól, kortársaktól. (Abba egy kicsit tönkre is lehet menni, ha "olyat" mondanak...) Sváby Lajos nem közömbös a fogadtatást illetően. Sot. A képek élete az ő sorsa. Ragaszkodik ahhoz az "ábrándhoz", hogy a festészettel minden elmondható. "Önnön sírásóival kell barátkoznia annak, aki modern akar lenni" - jelzi végül Kunderával, hogy bármi is lesz a jövő, a bölcsesség humoráról nem mond le.