Úgy emlékszem...

- A bor, az õsz és a derû kapcsán -

Tarján Tamás


...ogy öcsém mindig történész akart lenni, õ volt "a történész a családban", legalábbis az elsõ felvételijéig, amikor az én elsõ nekifutásom példáját követve sikerült be nem jutnia a bölcsészkarra. Egy esztendõvel késõbb már a Kertészeti Egyetemre ment el, és sikerrel állta ki a próbát. Már csak az egy év katonai szolgálatot kellett kiböjtölnie, s megkezdhette tanulmányait (mundéros korában bízta meg az elöljárója ezzel a szép feladattal: - Tarján honvéd, készítsen egy négyzet alakú vagy annál nagyobb virágágyást!). Szûkebb szakterületéül aztán a borászatot - a vörösbor készítését, fajtáit; általában a borkultúrát - választotta.

Úgy emlékszem...

- A bor, az ősz és a derű kapcsán -

Tarján Tamás


...ogy öcsém mindig történész akart lenni, ő volt "a történész a családban", legalábbis az első felvételijéig, amikor az én első nekifutásom példáját követve sikerült be nem jutnia a bölcsészkarra. Egy esztendővel később már a Kertészeti Egyetemre ment el, és sikerrel állta ki a próbát. Már csak az egy év katonai szolgálatot kellett kiböjtölnie, s megkezdhette tanulmányait (mundéros korában bízta meg az elöljárója ezzel a szép feladattal: - Tarján honvéd, készítsen egy négyzet alakú vagy annál nagyobb virágágyást!). Szűkebb szakterületéül aztán a borászatot - a vörösbor készítését, fajtáit; általában a borkultúrát - választotta.



Hogy kerül ez ide? Csak úgy, hogy a bor, a borászat - tágabban az egész magyar mezőgazdaság - hasonlóképp családi téma nálunk, mint (az én híradásaim folytán) az irodalom, a színház, a borkultúrán "kívüli" magyar kultúra. Persze testvérem sokkal jártasabb az én tájaimon, mint én az övéin. Sot: míg belőlem sohasem válna jó borkóstoló, ő kiváló érzékkel kóstolgat egyik-másik műfajomba. Ír esszét, s ha kell, paródiát is. Nemrég egy humoros publikációjában például ő ismertette meg az érdeklődőkkel a "Globál küvé" elnevezésű"hungaricumot", mondván: "... az ízek harmonikusak. Harmonikusak a színnel és az illattal. Itt aztán van savgerinc, van ízvilág! A baj az, hogy ez nem a mi világunk, de nem is a szép új világ. Ez a Való Világ, itt a lé a tét! Ez hát a Globál küvé. Globális és küvé is, majdnem mindent tartalmaz a szőlőn kívül".

Mindez azért is eszembe jut, mert esztendőnként egyszer legalább megfordulok egy történelmi borvidékünkön - a tokaji írótábor alkalmából, augusztusban -, s bár ez nem a vörösbor hazája, én a híres-neves környékbeli pincékben, kisebbekben és nagyobbakban nem én vagyok, hanem az öcsém bátyja, lévén ő errefelé is érdekelt, ha konferenciáról, fejlesztésről, üzletről, borünnepről van szó. Nekem pedig illik úgy tennem, mintha értenék a borokhoz, noha szívesebben fordulok más szeszekhez. Vöröset, fehéret jobbára csak akkor látok az asztalomon, ha a hely, az alkalom, a vendégszeretet úgy diktálja.

Ha mégis konyítok valamit a borokhoz, azt a színházi büfékben és az úgynevezett tárakban (műhelyekben) lestem el. Igaz, a múlt század vége felé, tizenöt hosszú éven át csupa olyan színházban ténykedtem alkalmi dramaturgként, ahol már-már absztinens - vagy bacchusi kedvét általában ügyesen palástoló - igazgató irányította a társulatot. Teátrumokban "örök kérdés", hogy mérjenek-e szeszes italt a színészbüfékben? Amennyiben mérnek, a színészek - mindenki más dolgozóval együtt - isznak az előadás előtt, a próbák alatt (mértékkel vagy "mértékkel" persze). Amennyiben nem mérnek, a színész vagy maga gondoskodik ilyen-olyan behozott üvegcsékről (szaknyelven: ampullákról), vagy a színházzal szomszédos vendéglátó-ipari egységek sűrűn megcsapolt készleteire bízza magát (tisztelet az öszszes kivételnek!). Különféle (kompromisszumos) megoldásokkal ezt a lényeges művészi kérdést mindenütt rendezte a színházvezetés és a társulati közakarat. Bezzeg nem volt ez ilyen egyszerű a hetvenes-nyolcvanas években, pláne a szovjet mintára hozzánk is begyűrűző szesztiltások, időbeli korlátozások évadján! Igazgatóim bölcsességére jellemző, hogy - egy kivételével - valamennyien felelevenítettek egy történetet. Hajdan a Nemzeti Színház igazgatói székében Major Tamás is utasításba kapta, hogy az épületben nem árulhatnak piát. Ez az erős önfegyelmű Majort is kedvezőtlenül érintette, hiszen fiatal színészként állítólag késő este felkeresett társaival egy olyan műintézetet, ahol kriglikbe töltötték számukra - ingyen! - a lyuggatott italmérő tálca tepsijében összefolyt söralapú maradékokat... Ez volt a "vegyes Baross". A rendelkezés még kevésbé volt ínyére Gobbi Hildának. Amikor ő egyszer egy vizespohárnyi pálinkával tartott az öltözője felé, Major megállította: - Hilda, kérem, mi ez?! (akkor épp magázódtak). - Víz - érkezett a válasz. A bölcs Major erre elvette a poharat, egy hajtásra kihörpintette, majd rezzenetlen arccal bólintott: - Ez tényleg víz volt. Tudtam, hogy maga mindig jó példával jár a kollégák elott!

X. városában jobbára Y-nal üldögéltünk a semmittevés negyedóráiban a büfé kevéssé vendéghívogató, mégis marasztaló asztala mellett. Ez a nagyszerű - időnként némileg mámoros - művész sokszor háborodott fel azon, hogy egy bizonyos elmésséget egy bizonyos amerikai színésznek tulajdonítanak, akit - úgymond - soha senki nem látott a második peronor szerepében (míg őt annál többen). "Mindig tartok szeszes italt kéznél arra az esetre, ha egy kígyót látnék. Természetesen kígyót is tartok magamnál" - így az aforizma. - "Ez nekem már húsz éve megvolt! - hajtogatta Y. -, csak egérrel! Így mennyivel szellemesebb is!"

Z-ben évtizedek távolából is a So-mogyvári Rudolf-anekdoták jártak (egy vendégjáték alkalmával, körüludvarolt partnernője "védelmében" mint ütött ki - a véletlen és a konyak erejétől hajtva - egy tolakodó előkelőséget stb.). Q-ban (de W-ben is!) egy italkedveléséről is híres-hírhedt színészóriásról beszéltek a legtöbbet: az önfegyelméről! - hogy a neki kedves, felelős munka során eszébe sem jutott a palack. U. színházában a mértéken felül italozók (s esetleg randalírozók) közös megegyezés alapján "szégyenkezési együtthatót" pengettek a közös kasszába. Szilveszterkor, évadzáráskor részint ebből a tőkéből vásárolta a közösség a töményt, a sört, a bort.

Övezze szeretet és derű ezeket az emlékfoszlányokat - bár könyveket töltene meg az is, milyen galibák, akár előadás-elmaradások származtak a garatra rosszkor felöntő színészek fegyelmezetlenségeiből (nemrég egy elhunyt színészkirályfi, -k -n búcsúztatásakor szóltak erről lesújtottan a nekrológok). Ne gondolja azonban senki, hogy a komédiások céhe lekörözi más hivatások, szakmák képviselőit az italpártolásban! Megvan a maga lappangó szociológiája, szokásrajza számos más foglalkozás szeszelgetésének. Az említett tokaji írótábor - már a harminckettediknél járunk - tréfásan önmagát nevezi ivótábornak. De kell-e, lehet-e ellenállni a kortyolgatás csábításának, ha a tokaji Rákóczi-pince előtti szökokút bronzcsorgatóiból is furmint csepeg az írótársadalom megjelent tagjainak tiszteletére? Az írótábori program rendre két részbol áll. Az egyik a hivatalos tanácskozások sora. A másik a kötetlen, poharazó eszmecseréké, melyekre a nap bármely órájában, szakában kínálkozhat lehetőség. Nemigen szokott kicsapongássá fajulni, vészes mértéket ölteni ez az elhajlás (bár volt rá példa; pirulniuk így sem kellene az annaleseknek). Egyébként e sorok írója, aki alig négy-öt rendezvényről hiányzott, s így legalább huszonötször volt módja megfigyeléseket végezni - hol buzgó együttiszogatóként, hol éppen absztinensként -, úgy találta, pincézéskor a legszellemesebb szóvivő Gyarmati Béla, a Miskolci Nemzeti Színház volt igazgatója, a kitunő publicista. Ha megjött a kedve a beszélgetéshez, elegánsan keverte a finom iróniát, amely illik is a borok királya királyi borhoz, s a vaskosabb élménybeszámolót, amelyet színházi ember nem is érez vaskosnak.

A tokaji írótábort szervezői augusztus 20. közelébe időzítik. Ha előtte, ha utána rendezték, rendezik, ebben a találkozásban már ott lebeg a nyárbúcsúztatás takargatni próbált rezignációja. A lassan elmúlóra koccintunk - évad előtt, tanév előtt, kulturális szezon előtt. Arra, hogy a napfény, a derű kitartson a remélhetőleg hosszú és szép őszre is. Öcsém barátja, Ty., a borász, aki igencsak mértéktartó gazda hírében áll, ezt úgy mondaná: szüretkor az ember iszik egy pohár mustot, aztán a munkák végeztekor, a termés örömére kortyol egyet valamelyik kiemelkedő évjáratból, s ha beosztón, szakértelemmel, a zamatokat fürkészve forgatja a nyelve ezt a kortyot, szalad az idő, s egyszer csak azon veszi észre magát, hogy tavasz van.