Mozgásszínház itthon és a világban

A Purcarete által rendezett produkció Rabelais elôtt tiszteleg, vérbû játék, töméntelen humorral, ötlettel, óriási életélvezettel. Igazi örömszínház és valódi mozgásszínház.

Bóta Gábor írása a Magyar Hírlapban

Silviu Purcarete világhírű mozgásszínházi társulata vendégszerepelt kedd este a Thália Színházban. Az általuk létrehozott Pantagruel sógornője című előadás nyomán megállapítható: bár a magyar színészek mozgáskészsége az utóbbi időben sokat fejlődött, a határokon belül sajnos még mindig nem születhetne meg ilyen színvonalú produkció.
A Pantagruel sógornője című előadás végén egy hatalmas ökör szalonnával megspékelve ereszkedik le a zsinórpadlásról. Már szépen megpirult szegény. A szereplők - a Silviu Purcarete Társulat tagjai Lyonból, a kolozsvári Állami Magyar Színház és a szebeni Radu Stanca Színház művészei - az ökör köré gyűlnek a Thália Színházban, a tegnapelőtti vendégjátékon. Sőt, hozzásimulnak, már-már eltűnnek benne, miközben eszelős étvággyal lakmároznak. Az egész előadást végigzabálják. Szinte meg se szólalnak, különböző zörejszerű hangokat hallatnak, főleg mozgással fejezik ki a közlendőjüket. A világhírű Purcarete által rendezett produkció Rabelais előtt tiszteleg, vérbő játék, töméntelen humorral, ötlettel, óriási életélvezettel. Igazi örömszínház. És valódi mozgásszínház. A kiváló színészek szerepük szerint felfedezik, végigpróbálják és végigeszik a világot. Eközben különböző alakzatokba verődnek, netán felfúvódnak, tárgyakat mozdítanak meg, vagy éppen csak az egyik ujjukkal játszanak, netán fehér leplekbe bújva szoborszerű lényekké formálódnak. Virtuóz, de lélekkel teli elmés kavalkádot hoznak létre a színpadon, miközben felhasználják a mozgásszínház teljes eszköztárát.
Valaha Cserhalmi György lefúrt lábúnak nevezte a magyar színészt, utalva arra, hogy rossz a mozgáskészsége, jobbára csak társalogni képes a deszkákon. Az is nevezetes, hogy egykor Jizrí Menzel a Szarvaskirály előadásában, a Katona József Színházban nem tudta megvalósítani elképzeléseit, mert annak a stilizált mozgásrendszernek a megjelenítésére, amit elképzelt, jobbára csak Bán János volt alkalmas. Azóta sokat változott a helyzet, valószínűleg már a Katonában is meg tudnának felelni Menzel igényeinek. A Máté Gábor által rendezett Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című produkcióban a színészek számtalan figura bőrébe bújtak, különböző jeleneteket adtak elő úgy, hogy meg se mukkantak. Megfigyelhető tendencia, hogy a prózai előadásokban is fokozott szerephez jut a mozgás, és a koreográfus egyre nagyobb befolyással bír, akkor is, ha szöveges darabot játszanak. De a fordított tendencia is létezik, a táncprodukciókba is "beékelődik" a szöveg, ahogy például a Pantagruel sógornőjébe is. De már a Győri Balett második produkciójában, Az igazság pillanatában is elhangzottak Lorca gyönyörűen drámai sorai.
Akkor ez még nem volt megszokott, mára a mozgásszínház divattá vált. Jelen van a világszínházi tendenciákban, mint például Necrocius híres Hamletjében, melyben jóval az átlagon felül fejeznek ki sok mindent testnyelvvel a szereplők. És jelen van itthon is, egészen különböző formákban.
Eléggé ismertek Bozsik Yvette ilyen irányú törekvései, aki gyakran táncosokat "kever” színészekkel, és akár meglettebb művészeket is rábír arra, hogy adjanak le néhány kilót. Bozsik elmélyült gondolatokat is képes kifejezni színházával, bár mostanában elment a show irányába. Román Sándor társulata sokszor már-már revüt csinál, de úgy tesz, mintha nagy történelmi eseményekről beszélne. Holott az sem lenne baj, ha fölvállalná, hogy "csak” revüt ad, jó táncosokkal, pezsdítő zenével. De a tánc egyre konkrétabb gondolatokat is ki akar fejezni, ezért is olvaszt magába prózai elemeket. A kortárs tánc különböző megnyilvánulásaiban még inkább megfigyelhető ez a törekvés. Gál Eszter például, miközben táncol, akár hosszú szövegbeli improvizációra is képes. Így egyenrangúvá válik a tánc és a próza. Ez gyakran megfigyelhető törekvés Zsótér Sándor rendezéseiben is, jó példa erre a Trafóban bemutatott Sarah Kane-darab, a Megtisztulva, amelyben véresen szürreális mozgással teli lidérces víziók riogatták a publikumot. Alföldi Róbert is sűrűn alkalmaz mozgáselemeket, melyek a hazai hivatásos színjátszásban is mindinkább polgárjogot nyernek. Régebben, a hatvanas-hetvenes években inkább az amatőr mozgalom "mozgott”. Paál István valószínűleg legjobb produkciójában, a Kőmíves Kelemenben a kőművesek hihetetlen energiákkal száguldoztak, rohangáltak, csaknem letaroltak minket, miközben körbeültük a játékteret. A mai alternatív színházakban is fokozott szerephez jut a mozgás. Például a Szkénében Pintér Béla előadásaiban rendszeresen jelen van a néptánc sajátos változata.
Frenák Pál vagy a Közép-Európa Táncszínház régóta nemzetközi színvonalú mozgásszínházat csinál. Frenáknál gyakran elrajzoltak, víziószerűen festőiek a figurák, sokszor bábszerű a táncosok mozgása, még az is előfordul, hogy a holt anyag viszont megelevenedik. Sőt, a mind gyakoribb cirkuszszínházi előadások is lényegében mozgásszínházak, jeleneteket vagy egész történeteket adnak elő akrobatikus, táncos elemekkel, mint a nálunk már másodszor vendégszereplő Circus Cirkör. Az akrobatika egyébként mindinkább beszivárog a táncos produkciókba. Általában is elmondható, hogy a táncszínházi előadások minden lehetséges eszközt igyekeznek felhasználni, a totális színház felé törnek. A Pantagruel sógornőjében még énekelnek is, ami szintén nem megy ritkaságszámba. A filmmel, a tévével is versenyezni akaró színház minden hatást felhasznál, valamennyi érzékszervünket igénybe veszi, hogy mind elementárisabbá válhasson az élmény.

Bóta Gábor írása a Magyar Hírlapban 2003. 11. 12.