Az örök Arlecchino

Zsolozsmázzák: a színház örök. Milánóból a Piccolo Teatro most egy ötvenhat éves elõadásával vendégszerepelt a Nemzeti Színházban. 1947. július 24-én mutatta be Giorgio Strehler (a Paolo Grassival alapított színház elsõ évadjában) a Két úr szolgája címû komédiát. Arlecchinót, aki egyszerre szolgál két urat, Marcello Moretti (1910-1961) játszotta haláláig. Ez a Goldoni-komédia a Piccolo védjegyelõadása. Körbeutazták vele a nagyvilágot. Strehler maga tízszer felújította, újrarendezte. Utoljára 1997-ben - kétezer hazai és nemzetközi elõadást követõen -, ötven évvel az elsõ bemutató után, a színház fél évszázados fennállásának megünnepléséül.

MGP

forrás:Observer
2003. november 18.

Strehler (1921-1997) olasznak született. Persze Triesztben. Apja osztrák volt. Anyja szláv. Nagyanyja francia. Született összeurópai rendező. Neki köszönhetjük a realista Goldonit. Kiragadta komédiái előadását a játszási klisékből. Stílus helyett realizmust hozott létre. Megszüntette a turisztikai Itáliát. Vaskos, népi Olaszországot ábrázolt, élettől duzzadó jellemekkel. A banálisan kiragyogtatott színpadi napsütést esős színházi évszakokra vagy szórt fényekre váltotta.

Szombat-vasárnap Ferruccio Soleri játszotta a vendégjátékon Arlecchinót. A Moretti halálát követő év felújítása óta övé az álarcos szerep. 1959-ben a Piccolo külföldi turnéján kezdett a Két úr szolgájában játszani, akkor még csak az egyik néma pincér szerepében. 41 éve pezseg, ugrik, vetődik, cselt sző, maga kavarodik bele, bajba jut, kivágja magát, tányérokat dobál, levesestálakkal bukfencezik Arlecchinóként.



Soleri tigrisugrással való színrelépése bemutatkozó névjegy: jóindulatú túlbuzgása mindent elront, végül kivágja magát a bajból. Arlecchino ördögi fickó. Marhabőr maszkjának dudora csökevényes ördögszarv. Középkori francia pokoltörténetekben ő volt a vezető ördög. A commedia dell'arte - a céhbeli színjátszás – meséi annyira egyformák voltak, mint ma két szappanopera. A céhbelit az tette mesterré, mennyire képes az adott szerepköri kereten belül életet tölteni a leltári szerepsémába, mennyire virtuóz. Betétjátékai elámítóak: az illetéktelenül fölbontott levél visszaragasztása kenyérbéllel, amit folt hátán folt ruhája (Franca Squarciapino jelmezremekei közül is a legremekebb) zsebéből kotor elő; légyfogási tréfája; a képzeletbeli varázsos ügyességű nadrágvarrás; eltévedése két urának két málhája között, és persze a fogadóbeli nagy tálalási jelenet, ahol a pincérek, szakácsok, hölgyek, urak, „az egész világ” segíti a kiszolgálási mozdulati tűzijátékban. (A taglejtések, testbeszédek tervezője Marise Flach.) Mindez könnyed, tömör, plasztikus, ott-születetten természetes.

Soleri a kezét szinte nem emeli fej fölé. Takarékos, apró, plasztikus mozdulatokkal dolgozik. A capocomico mozgósítja évszázadok megszerzett tudását. Arlecchino kalapja a komikusok jellemkellékként használt filckalapja az ókortól Buster Keatonig vagy a mi Alfonzónkig. Soleri iskolajátékot mutat be a kalapkezelésben is. Hol kackiás háromszögletű csákóként parádézik vele, hol riadtan szemébe nyomja, majd fölcsapott karimájával bástyaként védi arcát, asszonyszemély láttán betyárosan félrecsűri fején; ha öröm éri, arcát is eltakarja vele. Álruhás zavarában igazi színpadi őrülettel úgy kezeli a kalapot, mintha köpülné belőle a reggeli tejet, vagy patakban mosná a fehérneműjét.

A milánói Kis Színház és az Európa Színház közös produkciója az új előadás. Soleri rendezőként megőrizte Strehler eredményeit. A tervezővel (Ezio Frigerióval, akinek színházi életművéből három éve gyűjteményes kiállítást rendezett az Ernst Múzeum) az 1962-es fölújítás „színpad a színpadon” megoldását fejlesztették tovább.

Bölcs Philostrat ül a szélen, kezében súgópéldánnyal. Felügyeli a rendet. A játszók testéből kimegy a szerep, amint átlépik az alacsony tákolt színpad határát. Kilépnek a szerepből, de az előadásnak részesei maradnak, izgulnak a szerelmesekért, egy-egy szám sikeréért. A komédiásipar minden testi leleményét fölsorolják. A veszekedőkettősöket. A darabba illesztett operaparódiákat. Játszanak, miként a gyermekek. Tudják: nem azok, kiknek mutatják magukat. De hisznek benne, hogy átalakultak mássá hanggal, mozdulatkészlettel vagy egy gesztussal.

Az együttes csupa önfeledt tudósa a régi olasz komédiának és kortársi színészetnek. A velencei rokokóról vagy a régi olasz komédiáról fontoskodás helyett szépségekkel teli, kivételes előadásban gyönyörködhettünk. Brighella fogadós az áradó jókedvű Enrico Bonavera (játszotta Solerivel felváltva Arlecchinót), Giorgio Bongiovanni ötszáznál többször volt Pantallone. Elragadóan közlekedik a hagyomány és a valóság között: Paolo Calabresi, Luca Criscuoli, Stefano de Luca, Luigi Distinto, Alessandra Gigli, Sergio Leone, Riccardo Magherini, Fabio Manno, Tommaso Minniti, Stefano Onofri, Michele Radice, Danilo Rovani, Alighiero Scala, Giorgia Senesi, Sara Zoia. (Az olasz színészek megjavították a Nemzeti köztudottan rossz akusztikáját. Többnyire középhangon beszélnek, nem is különösebben hangosan, nem a karzatnak címezik mondataikat. Mégis érteni őket. Énekbeszédnél, éneklésnél nem szorulnak hangerősítésre. A hangképzést nem építészeti kérdésnek tekintik.)

Soleri, a mesterszínész 74 éves.

A Két úr szolgája 258 éves színdarab.

Modern színház a Piccolo vagy sem?

Örök volna a színház?

Az esténkénti újjászületés teheti azzá. Szombaton a Nemzetiben egyidejű gyönyörűséget szerzett a színházi ma, tegnap és tegnapelőtt, átéltük századok kultúráját: halhatatlannak éreztük magunkat, mi megajándékozott nézők.

MGP

forrás:Observer
2003. november 18.