Szerelmes levelek

"Egyre csak arra a különös, régi világra gondolok..." - talán gyerekkorom legszebb nyarára. Felidézem gyermekkori leveleimet, melyeket a táborokból, az iskolapad alatt, a takaró védelme alá bújva, a zseblámpa fénye mellett írtam. Felsejlenek ismerõs szavak és azt gondolom - miként lehetséges, hogy te meg én ugyanonnan jövünk? - Aztán hallom a még rám váró feladatok sokaságát, a felnõttkor viszontagságos megpróbáltatásainak terhét, melyet ki bír, ki nem.

Melissa Gardner például nehezen viseli, amiben jelentős szerepet játszhat öröklött mániás depressziója, valamint alkoholfüggősége is. A figura minden szélsőséges rezdülését és biztonságra vágyó kisgyermekiségét megható érzékletességgel visszaadó Balogh Anna neve a megjegyzendők közé sorolandó, sokat várunk még tőle - ezek után joggal. Nemcsak figyelemreméltó utódja Hernádi Juditnak - akitől ezt a szerepet először láthattuk - hanem követendő példa is minden színpadra igyekvőnek az az alázatos játék, amit tőle kapunk. Támogató és méltó partnere ebben Zámbori Soma, aki Andrew Laddet alakítja - ez Gálffi László hajdani szerepe volt - egyszerűen pazarul. Mindkét karakter hiteles, egyszerű, ismerős, a szomszédfiú és a szomszédlány figurái. Esendő emberek, akik túl szeretnének élni.




A két élet, amit levelezésükön keresztül ismerünk meg, jellegzetes, hétköznapi, valódi korleletet kapunk, annak minden huszadik századra jellemző szépségével, paranoiájával, vidámságával és bújával-bajával. A saját problémáinkkal és örömeinkkel találjuk szembe magunkat, amennyiben mi is voltunk szerelmesek és szeretettek, győztünk és legyőzettünk, féltünk és féltettünk.

A minimalista eszközökkel dolgozó előadás találékony látványáért Nemes Takách Kata a felelős, akinek köszönhetően a szemmel láthatóan még magyar színházi mértékkel mérve is low budget produkció jelmezéből és díszletéből a lehető legtöbbet hozza ki. Az egyhelyszínes, zártterű előadás árnyjátékai figyelemreméltóan ötletesek és egyszerűek.



Kinizsi Ottó rendezése meglepően érett, mondhatni gyakorlott kézzel nyúl a témához, ugyanakkor célratörő és kegyetlen. Nem ad színészeinek mankót azzal, hogy igazi levelek tarthatnak kezükben, amiket valóban felolvashatnának, nem támogatja meg őket a tér adta lehetőségek kihasználásával, hiszen egy-egy széken ülnek a kétszer ötven perc alatt, amiért ők mintha még hálásak is lennének, utánozhatatlanul csodálatos játékkal köszönik meg. Az előadás ettől lesz magával ragadóan érdekes és figyelemreméltó. Visszatérve a rendezőre, ad viszont nézőinek Óz csodálatos birodalmából, a magányosság valóságából, az egymásra találás öröméből és az elvesztés fájdalmából. Így mutatkozik meg előttünk két igazi élet, így hangzanak el igazi vallomások, így tudhatjuk meg milyen az igazi színház. Az előadást egy kis teremben nézhetjük végig, ahol olyan közel kerülünk - nemcsak lelkileg, de fizikálisan is - a szereplőkhöz, hogy akár meg is érinthetnénk őket, ami szintén kiválóan megállja a helyét, sokkal jobban, mint egy nagyszínpadon.
Az előadás erőssége e fiatal tehetségek lelkes és odaadó munkájában és a remek darabválasztásban rejlik.



Ajánlani tudom mindenkinek, aki első randevúra készül, aki érzelmekre vágyik, aki szereti a nagy lelkesedéssel és tudással készült előadásokat és mindenkinek, aki szereti a színházat.