Közvetítõk vagyunk

Beszélgetés Szabó Györggyel

Az interjút készítette: Baráthy György

- Hogyan lesz közgazdászból színházigazgató?

A Színház című lap 2003 novemberi számábólBeszélgetés Szabó Györggyel

Az interjút készítette: Baráthy György



- Hogyan lesz közgazdászból színházigazgató?

- Még az egypártrendszerben, a nyolcvanas évek elején jártam a Közgázra. Abban az időben hallottam M. Kecskés András előadását, ami revelációként hatott rám. Beajánlottam egy rendezvényre, de az előkészítést a feladat felelőse nem végezte el, ezért beugrottam helyette. Így kerültem a kultúrába.

- Ezután jött a Petőfi Csarnok...

- Előtte azért tettem még egy-két kanyart. Aztán következett a Petőfi Csarnok, ahova nyolcvanötben művészeti szervezőnek hívtak az avantgárd részre.

- Ebben az időben kidolgoztál egy koncepciót. A projekt neve műhelyház volt, ami tulajdonképpen a szakmai körökben egyre gyakrabban emlegetett inkubátorház vagy repülőtér szinonimája.

- Tény, hogy mindig mosolygok, ha ezekről olvasok.

- Hogyan jutott a műhelyház ötlete az eszedbe?

- Kezdetben csak magyarok léptek fel a Petőfi Csarnokban, de egy idő után jöttek a külföldi produkciók, és messze felülmúlták a hazaiakat, míg a magyarok megrekedtek egy bizonyos szinten. Azt gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább, hiszen túl szembetűnő volt a kontraszt. A magyar művészek nem rendelkeztek a nagyobb szabású produkcióhoz szükséges anyagi háttérrel, és nem voltak felkészülve a komolyabb működésre. Az előadók hiába jönnek el egy tágasabb térbe, ahol lehetőség nyílik például kétszáz jel használatára. Tapasztalatok hiányában elvesznek a lehetőségek közt. Egy nagyobb produkcióhoz összeszokott stáb kell a háttérben, és kell valaki, aki megbirkózik a technikával, tud térben gondolkodni. Ráadásul a nagyobb nézőtér más elvárásokat támaszt. Kiérleltebb előadásokat kell bemutatni. A promóció is külön kérdés. Tehát komplex feladatról van szó, amelyek elvégzésére nem mindenki képes. Még nagyobb múltú társulatok is alkalmatlannak bizonyultak erre, mert a stúdiószínház volt a természetes közegük. A kilencvenes évek elején, egy rendkívül kínos előadás után úgy éreztem, hogy radikális lépést kell tennünk. Megfogalmaztam egy koncepciót arról, hogy a hazai művészeknek a nagyobb produkciók kiérleléséhez és kivitelezéséhez nagyobb stúdióra, afféle műhelyházra van szükségük.

- Mi történt?

- A hazai politikusok nem értették, hogy mit akarok, de a hollandok adtak rá pénzt, abból jött létre a Műhely Alapítvány. Elkezdtem keresni a helyet. Mindenki tudta, hogy tudok pénzt szerezni, bíztak bennem. A művészek is afelé nyomtak, hogy csináljak egy színházat, mert szükségük volt egy önálló helyre.

- Mégsem a műhelyház jött létre, hanem a Trafó. Miért?

- A politikusok nem értették, hogy mi az a műhelyház, merthogy műhelye a képzőművésznek meg az esztergályosnak van. Számukra ez a fogalom érthetetlen és nem elég látványos, mert nincs közönség. És bár az épületet átadták, az eredeti koncepció szerinti próbahelyek nem épültek fel. Ezért ilyen a Trafó.

- Más, ha közgazdász vezet egy színházat?

- Igazgatni roppant bonyolult dolog, mert óriási a bürokrácia, a pénzzel pedig állandóan probléma van.

- Ezért jobb, ha közgazdász vezet egy színházat?

- Nem tudom elképzelni, hogy emellett lehet művészi munkát is végezni.

- De a műsort te állítod össze.

- Különbséget kell tenni az alkotóhelyek és a befogadóhelyek főnöke között. Az utóbbi akkor alkalmas vezetőnek, ha nem szól bele a produkciókba. Állandóan mérlegel, és azon van, hogy azt, ami a színházban történik, maximálisan közvetítse a közönségnek. Társául szerződik a művésznek, de nem szól bele a munkájába.

- A műsortervről mégiscsak te döntesz.

- Mi eléggé demokratikusan dolgozunk. Épp a múltam miatt, hiszen a Közgázklubban megtanultam, hogy a kollektív munkastílus többet ér, mint a hierarchizált. Azt látom, hogy az utóbbi nem működik. Erős hierarchia esetében a művészi területen nem összegződik az emberekben rejlő képesség. Előfordult, hogy valaki azért jött hozzám, mert pénzt akar keresni, és az már régen rossz. Mert a pénztelenség nem feltétlenül jelent hátrányt. Valahol egészséges dolog, hogy alul van finanszírozva a terület. Pénz helyett mással kell motiválni az embereket. És amint a pénz belép a képbe, külön kell választani a művészetet és a szórakoztatóipart.

- Azért a Trafó műsorpolitikájában is akadnak kompromisszumok.

- Kompromisszum az kell. De mondj egy példát.

- Bozsik Yvette Csoportterápiája színvonalas és kellemes előadás, de sokkal közelebb áll a szórakoztatóiparhoz, mint például Ladjánszki Márta estjei.

- Bizonyos szempontból igazad van, de Bozsik Yvette ezúttal tudatosan készített olyan előadást, amely szélesebb közönségréteg számára is befogadható.

- Tény azonban, hogy a kevéssé közönségbarát előadásokat kisebb szériában játsszátok.

- Igen. Hadd mondjam el, hogy bár tavaly, év végén Márta szólóestjén telt ház volt, ám tavaszi új darabjának egyik estéjén sem telt meg a nézőtér. Ellenben Bozsik bármit csinál, azonnal foglalkozik vele a sajtó. Amikor fölhívtam Molnár Gál Pétert, hogy jöjjön el, és írjon Ladjánszkiról, azt mondta, hogy köszöni, nem. Próbáltam rábeszélni más újságírókat is, de nem voltak rá kíváncsiak. Bozsik Yvette pedig azért van itt, mert nagyon sok ember számára a kortárs tánc azonos az ő személyével. Másoknak ilyen Frenák Pál is. Vannak emblematikus figurák, akiket azért is be kell mutatni, hogy a hely identitása széles körben megmaradjon.

- Lehet arra számítani, hogy az a néző, aki eljön egy populárisabb előadásra, legközelebb megnéz valami merészebbet?

- Azon vagyunk, hogy helyet adjunk azoknak a karakteres stílusú művészeknek, akik valahova már eljutottak. A kezdőkkel önálló estek keretei között bevallottan nem kívánunk foglalkozni. Ahhoz kisebb színház kell.

- Hogy lehet ide bejutni? Pályázni kell?

- Nem. Figyelemmel kísérjük, hogy ki mit csinál.

- És az előadás költségeit kinek kell összeszednie? A Trafó kapja a pénzt, vagy a művésznek kell pályáznia?

- Amikor valakinek igent mondunk, általában rögtön kiderül, hogy alulfinanszírozott. Ezért mi beszállunk pénzzel; a produkciótól és a művésztől is függ, hogy mennyivel. De forszírozzuk, hogy pályázzon máshol. Alapkoncepciónk, hogy a művész vagy a művészcsoport önálló egység. Mindenki álljon meg a saját lábán, legyen menedzsere és technikusa. De az is fontos, és ez az ő érdekük is, hogy mozgatható előadások szülessenek. Mert a mi technikusunkat nem vihetik el, ha máshol játszanak, de ha mégis, annak megvan az ára. Az önállóság felé kell tolni a művészeket, hogy előbb-utóbb ennek a kultúrának a mobilitása is kialakuljon.

- Milyen forrásból szerzitek a pénzt?

- Január óta színházként működünk. A korábbi költségvetésünk megduplázódott. Ez új helyzet. Az első évben azonban ennek nincsenek látható jelei. Bizonyos értelemben nem is képzelhető el további felfutás. Az arányok miatt a mostaninál több külföldi együttest már nem illik idehozni, viszont sokkal több magyart meg nem tudunk bemutatni. A Trafó nem képes új magyar tehetségeket kinevelni. Egy folyamatnak az eredményét tudjuk továbblökni, és innen a művész majd akkor lép tovább, ha lesz egy, a miénknél nagyobb befogadószínház. Mostantól kezdve a költségvetésünkben el van különítve pénz hazai produkcióra és utánjátszásra is. Valaki létrehoz egy előadást, lejátszik belőle hármat, és ha látunk benne fantáziát, akkor visszahozzuk még egy körre. A nevesebb társulatokat akár több körre is. Bozsik Yvette, Frenák Pál, a TÁP Színház rendszeresen visszajár. Ilyen típusú előadás lehet majd a most feltűnt Kun Attiláé vagy az induló cirkuszcsapaté is. Aztán itt van még Nagy Fruzsina divatszínháza.

- Ezek extravagáns produkciók, húzónevek. Ha nem szóltok is bele a előadásba, a kiválasztás ténye sorsdöntő.

- Közvetítők vagyunk. Akkor dolgozunk jól, ha a produkció és a közönség találkozik. Vannak művészek, akik jók, régóta dolgoznak, mégsem tudnak nálunk befutni.

- Blokkokban játszotok. Az előadások egymást követő napokon láthatóak, kétszer-háromszor, legfeljebb ötször. Miért?

- Ennek anyagi oka van. Rengeteget költünk promócióra.

- Mi az összefüggés?

- A repertoárszínház megvesz sztárokat, akiket a nézők ismernek tévéből, filmből, és miattuk elmennek az előadásra. Nekik nem kell promóció, illetve ez egy másfajta promóciós erő. A mi művészeink döntő többsége ismeretlen. Nekünk radikálisabb promóciót kell alkalmaznunk, ami nagyon költséges, és a költségek repertoár jellegű rendszer esetén a jelenlegi többszörösére nőnének.

- De ha az előadások csak egyszer mennek hármas szériában, a szóbeli propaganda nem működhet.

- Külföldön meg akkor csodálkoznak, ha elmondom, hogy az itteni sztárok évente húszegynéhány estén lépnek fel. Ez ott még a világhírű társulatok esetében is elképzelhetetlen.

- Akkor ez csak a magyar hagyomány ismeretében furcsa.

- Igen. Mert a külföldi társulatok turnéznak.

- Van a turnézásnak itthon perspektívája?

- Nincs. A kortárs szcéna halála, hogy be van szorulva Budapestre. Nincs hova menni. Gáspár Máté mesélte, hogy a Krétakört azért nem hívták vissza Tatabányára, mert a Liliom túl "statikus" volt. Azaz akadnak komoly esztétikai problémák is.

- És a külföld? Tudtok segíteni a hazai előadóknak?

- Elsősorban ott is esztétikai jellegű problémák vannak. Bizonyos karakterű előadások ott már nem tudnak menni. Érdekes, hogy pont Ladjánszki Márta eladhatóbb, és próbáljuk is segíteni őt nemzetközi partnerintézményeink körében. Az ő munkáinak van táptalaja. Úgy tűnik, Bozsik Yvette mai, lineáris dramaturgiájú darabjai kevésbe utaztathatóak, legalábbis a mi kapcsolati rendszerünkön belül nem tudjuk őt támogatni.

- A Trafó nem csak a kortárs táncnak ad helyet; vannak itt színházi előadások, koncertek, kiállítások és filmvetítések is. A táncot, a mozgásszínházat leszámítva azonban nem igazán történnek jelentős dolgok. Nem gondolod, hogy a kulturálisközpont-koncepció így kissé marketin ízű?

- Budapesten rengeteg a galéria, a mozi és a színház, ezen a téren nehezebb kiemelkedni. A színházi előadásra rendkívül nehéz behozni a közönséget. Ennek a külföldi vendégjátékok esetében még nyelvi akadálya is van, és a hely nincs bejáratva színházként. Voltak itt fontos előadások, amelyekről még szépeket is írtak, de hiába: látta őket párszáz néző. A Thália egy hasonló előadáson megtelik.

- Mekkora a látogatottság?

- Kilencven százalékos. De ne feledjük, a kortárs művészet olyan nevesebb produkcióit mutatjuk be, amelyek a közönség számára befogadhatóak. Biztos vagyok benne, hogy számuk a jövőben kevesebb lesz, hiszen a hely újdonságértéke is csökken.

- Néha találkoztunk egy-egy előadás előtt a fogadórészben, és többször hallottam tőled, hogy félsz az aznap estétől.

- Szorongó ember vagyok. Ha nincs előre eladva minden jegy, félek. Ez nálam természetes dolog. De pszichésen afelé nyomja a társaságot is, hogy jobban dolgozzunk.

- Van a félháztól való félelemnek alapja?

- Nincs, de azért tudtam idáig eljutni, mert a közönség engem igazolt. A politikusok, ha nincs közönség, nem mozdulnak meg. őket nem érdekli a kultúra, csak a népszerű, tömeges dolgok számítanak nekik. Fültanúja voltam, amikor egy független hely igazgatója szó szerint könyörgött pénzért. A politikus válasza az volt, hogy majd akkor ad, ha ott tömegek lesznek. Ez a tipikus álláspont. Amikor előadás előtt szorongok, emiatt szorongok, és azért, hogy mindent megtettünk-e az előadás és a közönség találkozásának érdekében.

- Mivel jár a színházzá válás azon túl, hogy megduplázódott a költségvetésetek? Következik belőle valamiféle elmozdulás?

- Nagyon sokfelé mehetünk. A kapott összeg megkönnyíti a dolgunkat, de annyi a feladat, hogy az ember mindig úgy érzi, kéne még egy pici pénz. Jó lenne kicsi szervezetnek megmaradni továbbra is. Mert ha a Trafó nagyra nő - meghal. A stáb, bár a többi hazai független helyhez képest talán nagynak tűnik, a külföldiekhez vagy ahhoz képest, amit csinálunk, kicsi.

- Merre lehet továbblépni?

- A kortárs művészetnek szüksége volna szakmai dokumentációs hátérre. Erre pillanatnyilag se hely, se szakember, se pénz nincs. Van viszont ezer videónk. Szakkönyveket is le kellene fordítani. Létre lehetne hozni egy video- és könyvtárat. A nyári egyetemet is sokkal komolyabbá formálhatnánk. Ezt a kettőt nagyon fontosnak tartom. Mert ezek mankók a befogadóknak a megértéshez, és segítséget jelentenek az alkotóknak. Kellenének még további próbahelyek is. A művészek integrálása a nemzetközi kulturális életbe szintén fontos feladat. El kellene érni, hogy a magyar alkotók külföldön dolgozhassanak, ott ismertté váljanak, közben ők is megismerjék az ottani mentalitást, azt, hogy hogyan is illene dolgozni itthon. Azok közül, akik kimentek, ezt sokan magukba szívták, vissza is hozták magukkal, de itthon akkora a tehetetlenség és a káosz, hogy lelkesedésük hamar alábbhagy. Magyarországon a fennálló struktúra leszívja az energiát. Továbbá létrehozhatnánk ügynökségeket a társulatok menedzselésére. Nem tudom, melyik irányba indulunk el. Az itteni stábtól és a pénzügyi lehetőségektől függ.

- Hogyan oszlik meg a költségvetésetek?

- Ötven százalék a programpénz, ötven százalék megy el a működésre. A programpénzen belül van egy produkciós alap a csapatok támogatására és egy összeg az újrajátszásra. Csak a reklám elvisz harmincötmilliót.

- Komoly összeg. Hány százaléka ez a költségvetésnek?

- Huszonöt.

- A Trafó akar-e, tud-e, fog-e lépni az inkubátorszerep felé? Arra gondolok, hogy évek óta tervezik az épület másik, hiányzó felének megépítését.

- Igen, szükség lenne még két próbateremre, archívumra, normális fogadótérre és irodára. A megvalósítás a fővárostól függ, de erre most nincs fogadókészség. Új tervet kell készíteni.

- A költségvetés a korábbihoz képest megduplázódott. Mondhatjuk-e azt, hogy a Trafónak jobb lett?

- Sírásra semmi okunk. De óvatosnak kell lennünk és okosnak a muníció felhasználásában. Most lehetőségem nyílik arra, hogy jobb társa lehessek a művészeknek a környezet javításában. Ugyanis a Trafó abban is érdekelt, hogy minél több, minél tartalmasabb produkció jöjjön létre, de ehhez a feltételrendszeren kéne javítani.

- Mi az elmúlt öt év legnagyobb eredménye?

- Számomra az a munkám pozitív visszaigazolása, ha az előadásoknak van közönségük. Az izgat, miképpen lehet ezt a fajta kultúrát úgy bemutatni, hogy tömegeket vonzzon. Ha ez sikerülne, akkor talán a tömegek által igazoltan föl lehetne építeni alulról az egész struktúrát.

- Hogyan épülne fel ez az általad elképzelt struktúra?

- Leginkább e piramishoz tudnám hasonlítani. A rendszer alján lennének az abszolút kezdők. Ez egy széles horizont. ők a legkiszolgáltatottabbak. Nem lenne szabad arra kényszeríteni őket, hogy túl hamar jogi személlyé váljanak, de el kellene érni, hogy ingyen kaphassanak munkaterületet, infrastruktúrát, befogadóhelyet. Csak akkor váljanak jogi személlyé, és kerüljenek be a pályázati rendszerbe, ha ezen a szinten már bizonyítottak, és a befogadóhely által kínált pénz már nem elég számukra. Fontos, hogy akik hosszabb távon minőségi produkciókkal is ki tudnak állni, azok közül a legjobbak kiemelt finanszírozási helyzetbe kerüljenek, több évre szóló támogatást kapjanak. A tánc ezen a téren előbbre tart a színháznál, mert több éve léteznek kiemelt társulatok. Mindez a színház esetében azzal járna, hogy a kiemelt csoportok hosszabb távú, két-hároméves tervekben gondolkodhatnának épület nélkül is. Így kikerülhetnének a projektrendszerből, ebből a "keljfeljancsi"-rendszerből, és tervezhető perspektívát teremthetnének.

- És mi történik azokkal, akik mindezt elérik?

- Nemzeti érték válik belőlük. Átmennek a nagyobb színházi struktúrába. Mennek az Operába, a Nemzeti Színházba vagy a nagyobb vidéki nemzeti színházakba.

- Mi van, ha kifáradnak?

- Visszahullanak a projektrendszerbe. Tudom, hogy ez kemény döntés, de a kuratóriumoknak az a feladatuk, hogy ezt meg merjék tenni. Azonban itthon erre még nem volt példa.

- Ez a struktúra alternatívát jelentene a felsőfokú művészképzés számára is.

- Külföldön ez a természetes.

- Nálunk azonban, legalábbis a színházi területem, a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenti a legstabilabb utat.

- A pénz miatt. A kezdő színházi emberek számára az egyetlen választható irány a társulat, hiszen az alternatív, független létnek semmiféle jövője nincsen. Ezért kell a kezdők számára egyfajta biztonságot teremteni. Vonzóvá kell tenni az alternatív létezést is. A pályakezdők ma azt látják, hogy hiába a legjobb valaki, nem jut vele semmire. A Krétakör kiabálását hallva nagyon sok ember kétszer is meggondolja, hogy színházi alkotó akar-e lenni, hiszen a sajtóban folyton csak a problémákkal szembesítik.

- Hogyan konvertálható ebben a rendszerben a színházi múlt, a végzettség, a diploma?

- A mostani rendszer sem humánus. Az a különbség, hogy aki jól teljesít, az egyre jobb helyzetbe kerül.

- Ez a beszélgetés a SZÍNHÁZ szeptemberi számában közölt kerekasztal-beszélgetéshez kapcsolódik. Mit gondolsz az ott elhangzottakról?

- Vicces, hogy a struktúraváltoztatásról mindig a struktúrában benne lévő emberek beszélnek, de alig kapnak szót azok, akik a másik oldalt élik meg. Ám ha mégis, akkor csak azt hajtogatják, hogy pénz, pénz, pénz. Megoldást mindenki a maga problémáira magára keres - ez az ő szempontjukból érthető. A Krétakör esete tipikus példa, ők is torz megoldásban gondolkodnak, mert a jelenlegi rendszer torz. Egyre több a művész, egyre nehezebb befogadóhelyet találni. És ha nincs elég befogadóhely, a legaktívabbak előbb-utóbb saját épületért kiáltanak, ami nonszensz. Inkább a befogadóhelyek rendszerét kéne kialakítani, amelyből az alkotó kiválaszthatja a számára legmegfelelőbbet.

- Az általad elképzelt struktúraváltás hogyan hatna a finanszírozásra?

- Az intézmény- és a művészetfinanszírozás arányának a megváltoztatását látom jó megoldásnak. Mindenki intézményben gondolkodik, pedig el kéne emelkedni a helyzettől, és el kellene gondolkodni azon, hogy mi a kultúra, és mi a kultúra szerepe. Távlatokban kellene gondolkodni, nem pedig abban, hogy mit kezdhetünk két-hárommilliárd forinttal. Az egypártrendszer kulturális hagyományai átmentődtek. Sem a finanszírozásban, sem az intézményrendszerben nem látok döntő változást.

- Mi a helyzet az NKA-val?

- Ha valaki érti, amit olvas, azt látja, hogy az NKA lényegében visszaosztja az intézményeknek a pénzt. A változás akkor lenne számottevő, ha a művészetfinanszírozásra sokkal nagyobb hangsúly kerülne, mint az intézményfinanszírozásra. A színházak nem kapnák meg azt a pénzt, amit most össze tudnak pályázni, de a művész úgyis az intézmények kapuin fog dörömbölni, ezért értelmét veszíti az, hogy az intézmény kevesebb pénzhez jut. Végül is mindegy, hogy a színház kapja-e vagy a művész. Ezzel nekünk nem lesz kevesebb pénzünk. Ezzel nem veszít az intézmény.

- Mi lenne az NKA feladata?

- Ki kellene vonulnia az intézményfinanszírozásból, és fejlesztési alappá kellene alakulnia. Külföldön a szabad pénzt nem visszaosztják, hanem motiválásra használják. Meghatároznak bizonyos elveket, tematikákat. Mondok egy példát: ilyen lehetne a média és a színház kapcsolata. De akkor nem kis pénzeket osztanának, hanem komoly összegeket. Az előbbi példa esetében a színházi alkotók és a média-művészek együttműködéséből valami új születne. A fejlődést, a kutatást, az új hangszínt, az innovációt kéne szolgálni, és nem a stabilitást, de az NKA most egyértelműen az utóbbit teszi.

- Nekem automatikusan az jut eszembe, hogy ha a jelenlegi hazai pályázók mind benyújtanák a koncepciójukat, a pénztelenségük és a mentalitásuk miatt - a te példádat továbbgondolva -, legfeljebb beraknának egy tévét a meglevő előadásukba, és kérnék a pénzt.

- Az elején biztosan így lenne, de itt jön be a képbe a kurátorok szerepe. A mai kuratóriumok tarthatatlanok. Biztos, hogy új kurátorok kellenek, olyanok, akik tudnak nemet mondani.

- Mekkora az esély a változásra?

- A politikusok nem érdekeltek abban, hogy a struktúra változzon; inkább kivárják, amíg majd a struktúrán kívülről sokan dörömbölnek, de egy ember kedvéért nem változtatják meg az egészet. Elvégre könnyebb megoldás színházat adni a panaszosnak. Ez történt a Bárka esetében is, most pedig a Krétakörön van a sor. Végtelen számú színház lehetne. Egy színházépület társulattal kétszázötven-háromszázmillióba kerül. Ha ezt a pénzt a rendszerbe dobnák be, lehet, hogy a társulat kapna nyolcvanmilliót, de jutna a többieknek is - s a rendszer végre megmozdulna.

- Megértem a "kiabáló" alkotókat; például a Krétakör miért fogadná el az új játékszabályokat, amikor körülötte rengeteg ember helyzete nagyon kényelmes? Ez egyes alternatív csapatokra és kőszínházi alkotókra egyaránt jellemző.

- Ez számomra is nagy probléma. Nem vagyok népszerű ember, nem szeretnek a művészek.

- Nyilván sokaknak kell nemet mondanod.

- Gáspár Máténak is mondtam, hogy "a drukkeretek vagyok, de mégis azért szurkolok, hogy ne kapjatok helyet". Jó pár embernek, csapatnak kell a struktúrán kívülre szorulnia ahhoz, hogy a döntéshozók elgondolkodjanak azon, hogy milyen is ez a rendszer. Ez az idő akkor jön el, amikor túl sok lesz a külső probléma. Ha mindig csak egy gond van, akkor azt megoldják, de ha sok lesz, akkor remélhetőleg valami igazi változtatásra kényszerülnek. Nagyon szeretném, ha Magyarországon nem egy ember miatt nyúlnának állandóan a struktúrához, mert egy idő után lehetetlen lesz rendet csinálni.