Szélrózsa-fesztivál

Külföldi Színházi Muhelyek Franciaországban

Karsai György




A Villeneuve d'Ascq - a franciaországi Lille egyik kerülete - poétikusan szép nevû színházában (La rose des vents: Szélrózsa) tartott nemzetközi színházi fesztivál egyre fontosabb szerepet játszik a hasonló típusú európai szakmai összejövetelek sorában. Az idén harmadik alkalommal megrendezett, ezúttal hét ország tizenöt társulatát felvonultató találkozó az új színházi kifejezõformák bemutatására szervezõdött. Bennünket azért érint közelebbrõl is a Scenes étrangeres (Külföldi Színházi Mûhelyek) elnevezésû rendezvény, mivel a Krétakör Színház a Hazámhazámmal - a szórólapon következetesen Házam, házamnak keresztelten -, a Mozgó Ház Színház pedig a Hudi László rendezte Liliom-átirattal (Hudi no. 16 473) szerepelt a programban. Mindkét együttes fellépett már Villeneuve d'Ascqban: Schillingék a W.-Munkáscirkusszal és a NEXXT-tel, Hudiék a Don Juannal. A Krétakör 2002-es, franciaországi NEXXT-turnéját a nagy siker hatására a La rose des vents szervezte és finanszírozta (recenzens komoly önfegyelemrõl tanúságot téve nem kezd el moralizálni, sopánkodni, s nem vet papírra "bezzeg" kezdetû mondatokat vállalhatóan demagóg jellegû álmodozással értékrõl és megbecsülésrõl, országképrõl, hazaszeretetrõl meg hasonlókról; helyette kurziválva újra leírja: a Hazámhazám francia turnéját ? tehát a magyar kultúra terjesztését, világ elõtti megismertetését - egy francia színház finanszírozta).


A Színház című lap 2003 novemberi számábólKülföldi Színházi Muhelyek Franciaországban

Karsai György




A Villeneuve d'Ascq - a franciaországi Lille egyik kerülete - poétikusan szép nevű színházában (La rose des vents: Szélrózsa) tartott nemzetközi színházi fesztivál egyre fontosabb szerepet játszik a hasonló típusú európai szakmai összejövetelek sorában. Az idén harmadik alkalommal megrendezett, ezúttal hét ország tizenöt társulatát felvonultató találkozó az új színházi kifejezőformák bemutatására szerveződött. Bennünket azért érint közelebbről is a Scenes étrangeres (Külföldi Színházi Műhelyek) elnevezésű rendezvény, mivel a Krétakör Színház a Hazámhazámmal - a szórólapon következetesen Házam, házamnak keresztelten -, a Mozgó Ház Színház pedig a Hudi László rendezte Liliom-átirattal (Hudi no. 16 473) szerepelt a programban. Mindkét együttes fellépett már Villeneuve d'Ascqban: Schillingék a W.-Munkáscirkusszal és a NEXXT-tel, Hudiék a Don Juannal. A Krétakör 2002-es, franciaországi NEXXT-turnéját a nagy siker hatására a La rose des vents szervezte és finanszírozta (recenzens komoly önfegyelemről tanúságot téve nem kezd el moralizálni, sopánkodni, s nem vet papírra "bezzeg" kezdetű mondatokat vállalhatóan demagóg jellegű álmodozással értékről és megbecsülésről, országképről, hazaszeretetről meg hasonlókról; helyette kurziválva újra leírja: a Hazámhazám francia turnéját ? tehát a magyar kultúra terjesztését, világ előtti megismertetését - egy francia színház finanszírozta).



A fesztivál idei programjában litván, spanyol, osztrák, olasz, bolgár, német, svájci, valamint magyar prózai és táncszínházi előadások voltak láthatóak. A meglehetősen hullámzó színvonal az egészen kiemelkedő L'Isola di Alcinától (rendezte: Marco Martinelli) a minőségi skála másik végére sorolható Pirandello-adaptációig (Vetir ceux qui sont nus; Felöltöztetni a mezteleneket; rendezte: Gustavo Frigerio) és az itt sajnos egyáltalán nem működő Hudi-féle Liliomig terjedt. De még a gyengébb előadások esetében is érzékelhető volt az igyekezet, hogy új formákat, új, működő kifejezési megoldásokat találjanak az alkotók. A hagyományos színpad?nézőtér-szerkezet felrúgása (a spanyolok 7 dust show című előadása, amelyben egy kabaré asztalai folynak össze a nézőtérrel), vagy a videó és mindenféle multimédiás ketyere felhasználása (például a bolgár Kvartettben) mára már bevett megoldásnak számít, csakúgy, mint a meztelenségnek mint hatásfokozó elemnek a beépítése az előadásokba. Az utóbbi, majdő minden produkcióban felbukkanó eszköznek a szélsőséges s egyben pozitív példája az osztrák Corps exposés (Elénk tárt testek) táncelőadás, amelynek két szereplője, Sabina Holzer és Sonja Schmiedlehner mindvégig ruhátlan maradt, ám meztelenségük itt a mű lényegéhez, az elénk tárt testek színházi esztétikumának kérdéséhez tartozó koncepció részeként jelent meg. A nyelv mint kapcsolatteremtő közeg szerepe is különböző fokú átalakulásokon megy keresztül: Schillingék Hazámhazámjának tragiko-abszurd elnyomói a badarok számára tökéletesen megfejthetetlen angol és orosz nyelvből építik fel a régi-új bezártság és rabszolgasorba való leigázás vasfüggönyét, s ugyanez a nyelvi szintre adaptált kommunikációképtelenség uralja azoknak az embereknek a történetét is, akik a svájci-belga Snack Bar Tragedy autópálya-pihenőjének éttermében egymás mellé sodródnak.

A fesztivál nyitó elődása Marius von Mayenburg európai színpadokon évek óta diadalútját járó, sokkoló családi tragédiája, a Lángarc volt. A litván Oskaras Korsunovas rendezése 2000-es bemutatója óta a világ nagy színházi fesztiváljainak ünnepelt előadása, amely Berlintől, Frankfurttól és Hamburgtól Görögországon és Lengyelországon át Spanyolországig eljutott. Nálunk Thomas Ostermeier rendezésében, egy berlini társulat előadásában volt látható két évvel ezelőtt, illetve Zsótér Sándor állította színpadra a Radnóti Színházban. Hangsúlyosan átlagos családi otthont mutat az antik tragédiák vérrel és bűnökkel terhelt családtörténeteinek mintájára felépülő cselekmény (történetesen egy német családról van szó, de ez a legkevésbé fontos, a szereplők nemzetiségi hovatartozása bármelyik másikkal behelyettesíthető volna). A tárgyi világ éppoly sivár és viszolyogtatóan kiüresedett, mint a szereplők viszonyrendszere: az Apa és az Anya álságos kispolgár, a lány üresfejű dizsicsaj, a fiú életunt, önpusztító kamasz. Ebben a sztereotíp felállásban tömény feszültséget és tragikus konfliktust generál a lány udvarlójának megjelenése, beépülése a családba. Zsótér rendezése annak idején a piromániás fiú elhatalmasodó tébolyára hegyezte ki rendezését, Korsunavas - Zsótéréhoz nagyon hasonló térben és díszletek között - már-már groteszkbe hajló elemektől sem visszariadva mutatja be a folyamatot, amelynek végén a vérfertőző testvérpár szülőgyilkossá válik (ez nyilván az Élektra?Oresztész-motívum továbbgondolása). Ebben az előadásban a fiú tragikus sorsára tevődik a hangsúly: a lány árulása után a végső elmagányosodás a csak sejtetett öngyilkosságig vezet. Hatásos, remek színészi alakításokban bővelkedő előadás ? különösen a lányt (Olga: Rasa Samuolyte) és a fiút (Kurt: Gytis Ivanauskas) kell kiemelni. (Isten bizony, csak zárójelben és nem azért mondom…, hm: az idén ennek az előadásnak a franciaországi turnéját szponzorálja a La rose des vents.)

A fesztivál kiemelkedően legjobb előadása a Marco Martinelli rendezte L'Isola di Alcina (Alcina szigete) volt, amely a Velencei Biennále, a Ravennai Fesztivál és a Ravenna Teatro közös produkciójaként született meg. És itt azért megint csak meg lehetne talán állni egy szóra: igen, jól értettük, két kulturális rendezvénysorozat és egy színház összefogott, hogy felkaroljon egy intézményesen egyikükhöz sem kapcsolódó, a szokásos színházi struktúrákba be nem tagozódott társulatot, illetve előadásukat. Mert bár az előadást íróként is - De Nevio Spadonival közösen ? jegyző Marco Martinelli a Ravenna Teatro művészeti igazgatója a kilencvenes évek eleje óta, ez a produkció mégis hangsúlyozottan az említett fesztiválok égisze alatt jött létre, amiként a svájci-belga koprodukcióban létrehozott Snack Bar Tragedy is egy színház, egy kulturális központ és egy áruházlánc (!) szponzoráló összefogásának köszönheti létét. Lehet, hogy ez (is) a jövő egyik, lehetséges útja azon kezdeményezések számára, amelyek valamilyen oknál fogva nem tudnak-nem akarnak betagolódni az országonként különböző, de létező színházi struktúrákba?

A L'Isola di Alcina a Ravenna melletti hegyekben, egy világtól távoli települészárványban, kis házukban egymás mellett megöregedett két nővér visszaemlékezése. Két, majdő mindvégig mozdulatlanságba dermedt, remek színésznő ül szemben a nézőkkel, egy megemelt, szigetszerűen kiemelkedő kanapén (Zsótér Médea-rendezését idézi e kép). És mesélnek. Mesélnek múltjukról, az őket minden előzmény nélkül elhagyó apjukról, akitől megörökölték a falu kutyamenhelyének gondnokságát. Mesélnek a gyönyörű ifjúról, aki egy szép napon megjelent a faluban, eljárt hozzájuk, a fiatalabb nővér viharos szerelembe esett vele, majd egyszer csak örökre eltűnt. A lány beleőrül szerelmese elvesztésébe, s ettől kezdve nővére, Alcina vigyáz rá, gondoskodik róla. Az elbeszélésfolyam során derül ki, hogy Alcina maga is szerelmes volt az ifjúba, el is csábította, s talán eltűnésében is lehetett némi szerepe...

Az egymáshoz öregedett vénasszonyok múltba révedve, sivár-monoton életük minden keserűségét veszekedésekben, marakodásokban élik ki. Szinte tapintható a feszültség, a fények, a hol pasztellszíneket elővarázsoló, hol bántóan vakító fehérséget árasztó függőleges háttérfal (fény: Vincent Longuemant), a remek tragikumpoentírozó zenék és hangok (Luigi Ceccerelli) a szó legpontosabb értelmében kiegészítik és felerősítik, ha kell, elnyomják és megsemmisítik a színészi játékot (Ermana Montanari és Giusy Zanini). A minden részletében, hangsúlyában megkomponált előadás nem véletlenül gyűjtötte be az elmúlt két évben a nemzetközi fesztiválok különböző kategóriadíjait.

A bolgárok Javor Gardev vezette társulata (Triumviratus Art Group) egy Valmont-átirattal, a Veszedelmes viszonyok félig tánc-, félig prózai változatával szerepelt. A rendező alig-alig engedte játszani színészeit: karakteres mozgássorokkal jellemzett hősei folyamatos mozgásban, leginkább rohanásban élik történetüket, a sok videobejátszás, a tükrök idővel nagyon is kiszámítható bevetése, a hanghatások monotonitása igen gyorsan csendes unalomba fullasztja az egyébként nem érdektelen előadást.

Végül néhány szót a magyarokról: Schillingék mára akár zászlójukra tűzhetnék a "legjobb külföldi francia társulat" megjelölést, hiszen bemutatóik jobbára itt, itteni pénzből és itteni turnékon előadva léteznek. Elnézve a Hazámhazám mostani változatát (szerencsém volt látni az előadást Zsámbékon, Párizsban, a Budapesti Nagycirkuszban és Villeneuve dőAscqban is) döbbentem rá, hogy mennyire magyar - igen: MAGYAR - a Krétakör; most éppen misszionárius megszállottsággal beszélnek az elmúlt tizenegynehány évről, s ha nem is ül minden poénjuk úgy, ahogy az otthoni előadásokon, azt tapasztalom mindenütt, hogy a közönség érti, nem utolsósorban pedig szereti azt a fanyar-keserű, tragédiát, kabarét és komédiát bátran vegyítő játékmodort, amelyből bizony nagyon pontos országimázs rajzolódik ki.

Hudiék megbuktak Villenenuve d'Ascqban. És ennek van egy mélyebb és egy bosszantóan banális oka. Kezdjük az utóbbival: nem lehet külföldi vendégjátékra utazni úgy, hogy a színpadon elhangzó szövegből nem áll rendelkezésre használható, kivetíthető fordítás. Ennyi. A Hudi-Liliom francia szövege az elhangzottaknak mintegy a harmadát, jó esetben felét ha közvetítette, s ezzel még a magyarul egyetlen szót sem értő közönség is tisztában volt. Az sem közömbös, hogy ez esetben a fordítás minősége is -hogy is kell ezt finoman megfogalmazni ?- "hagyott némi kívánnivalót maga után" (borzasztó volt). Ám mindez megbocsátható lett volna, ha a megfigyelésem szerint kötelező jellegű, udvarias taps mögött megbúvó bukásnak mélyebb oka is nem lett volna, nevezetesen, ha nem jó a mű, és nem jó az előadás. Kifordítani Molnár Ferenc drámáját, a végét az elejére tenni, az elejét a közepére és így tovább, szabad, miért ne, ha a végeredmény igazolja az átírást, a mégoly durva beavatkozást is. Itt és most azonban csak egy zűrzavaros, nehezen - vagy egyáltalán nem - követhető, történetcserepekből alig-alig összeálló, meghatározhatatlan műfajú előadás született, amelyben a színészek legtöbbje sem mozgását, sem megszólalását (hangerőhiány, beszédhibák) tekintve nem képes értékelhető alakításra. A színpadkép pedig a sok ide-oda taszigálható fatörzzsel, szobabelsőkkel, bírósági pulttal csak addig szép, ameddig el nem kezdődik az előadás, utána hamarost inkább izgalmas akadályverseny-tényezővé, a közönség körében jogos, a szereplők testi épségéért fokozatosan növekvő aggodalmakat ébresztő terepgyakorlat-pályává válik.

A Villeneuve d'Ascq-i fesztivál rövid idő alatt a kísérletező, új színházi formákat, megvalósítási területeket kereső társulatok rangos találkozási pontjává vált, ahová meghívást kapni rangot, elismerést jelent, pedig nincs díjátadás, nincs "versenyprogram", és nincs szakmai és/vagy közönségzsűri sem. A szervezők kerülnek mindenfajta szűkítő megjelölést, amikor a válogatás szempontjairól beszélnek, szó sem esik alternatív színházról (zárójelben jegyzem meg, hogy e kifejezés tartalmát hosszas definiálási kísérletezés után sem sikerült érthetővé tennem számukra), egyszerűen szélesre tárják a kapukat a legkülönbözőbb műfajú prózai és mozgásszínházak előtt. Az állandósulni látszó közönségsiker és az egyre jelentősebb médiajelenlét azt bizonyítja, hogy életképes, a szakma, a résztvevő társulatok és a publikum által is igényelt fesztivál talált otthonra Villeneuve d'Ascq-ban.