Alulmúlhatatlan?

Erkel Ferenc: Hunyadi László

Péteri Lóránt


- Mezey Béla felvétele -

Képtelen rendezés, sivár látványvilág, elégtelen szereposztás. Felelõtlenség nélkül állítható: kár volt elõvenni a Hunyadit az Erkel Színházban. Az elõadás majdnem négy órája egyszerûen túlzott erõbefektetésnek tûnt annak bizonyítására, hogy az intézményben megint nem sikerült a megfelelõ embereket a megfelelõ posztra állítani, s hogy valakiknek megint nem jutott eszébe semmi egy operáról.

Erkel Ferenc: Hunyadi László

Péteri Lóránt


Képtelen rendezés, sivár látványvilág, elégtelen szereposztás. Felelőtlenség nélkül állítható: kár volt elővenni a Hunyadit az Erkel Színházban. Az előadás majdnem négy órája egyszerűen túlzott erőbefektetésnek tűnt annak bizonyítására, hogy az intézményben megint nem sikerült a megfelelő embereket a megfelelő posztra állítani, s hogy valakiknek megint nem jutott eszébe semmi egy operáról.

Családunk békebeli tagjától hallottam a mondást, miszerint Budapest gyönyörű fiatal nő bizsukkal, Prága pedig idős hölgy értékes ékszerekkel. Szinetár Miklós és Harangi Mária rendezése leginkább bizsukat viselő öregasszonyra emlékeztet. A képlet nem túl bonyolult, viszont túlontúl ismerős. Először is működésbe hozzák az operaszínpad oly könnyen idiotizmusba hajló viselkedési konvencióit. Az állítólag látomásaitól gyötört király - mit neki az - háttal lépdel felfelé a lépcsősoron. A Hunyaditól végső búcsút vevő Gara Mária, akinek karját látványos renyheséggel szorongatják a börtönőrök, kétségbeesetten igyekszik úgy tenni, mintha megerőltetést jelentene tőlük megszabadulni. Ez az a rángatósdi, amely nélkül sokan el sem tudnak képzelni opera-előadást, noha még egyszer sem, véletlenül sem sikerült bárkinek is hitelesen eljátszatnia. (Az évad repertoárján összehasonlító vizsgálatra ad lehetőséget Szikora János Normája, amelynek utolsó jelenetében a gyermekekre hárul a látszaterőlködés, elszakíttatván vérpadra készülő szüleiktől. Megjegyzem, a Szinetár-Harangi-féle rendezés sem elégszik meg e kártya egyszeri kijátszásával. Nyilván komoly kérdésként merült fel, hogy Gara Mária hogyan viselkedjék jegyesekivégzése alatt, s végül az mutatkozott kézenfekvő megoldásnak, hogy folytassa a börtönben megkezdett huzivonit.)



{kozep}Várhelyi Éva (Mátyás) és Lózsy Bíró János (Szilágyi Mihály) - Mezey Béla felvétele{/kozep}


Cillei Ulrik ama végzetes jelenetben úgy húzza elő a tőrét, mintha aprót keresgélne az újságosnál. A legparanoiásabb Hunyadi sem vélhetné a dolgot másnak, mint idétlen tréfának, amiért baráti feddés ugyan járhat valakinek, de lekaszaboltatás semmiképpen. Egyáltalán, a kardok mániákus kirángatásától, amit - nem az ő hibájuk - oly végtelenül sután végeznek a kórustagok, egy idő után elfogy az ember türelme. (Hogy korjelenségről, a XXI. századi magyar operarendezés kedvelt toposzáról van szó, azt megint csak Szikora párhuzamosan futó opusával lehetne dokumentálni.) Ennél nagyobb baj, hogy kardot kell rántania - ha forgatnia nem is - a nadrágba bújtatott Mátyás-hölgyeknek is. Hiszen mivel lehetne jobban illusztrálni (mert illusztrálni muszáj, ha már a dolgok nem akarnak maguktól megtörténni) a cavatina alatt lezajló lelkiállapot-változást, mint azzal, hogy a stretta elején Mátyásunk hetykén eldobja az addig kezében szorongatott paperback-kiadványt, s megvillogtatja kardját. Az utóbbi nem áll jól Várhelyi Évának, még kevésbé Létai Kiss Gabriellának. Miért is állna- Nemrég olvastam kiváló operai szakember panaszkodását arról, hogy a hazai énekesképzésből oly sok minden más mellett a vívás is hiányzik - gondolom, innen a nagy vonzalom a kardok iránt.

A jó öreg kartechnika - széttárja, szívére szorítja, széttárja, szívére szorítja - azért megteszi a magáét; látomások esetére pedig mind V. László, mind Szilágyi Erzsébet jónak látja előrenyújtani a karját. Törvényszerű, hogy a szerelmi duett nélkülöz minden olyan gesztust, amelyet, mondjuk, bensőségesnek nevezhetnénk. Kínzóan sok a zászlóvivőkkel súlyosbított, hosszadalmas ki- és bevonulás, amelyek azonban a drámai képletek árnyalásában semmilyen szerepet nem kapnak. De a koronát minderre mégis a kivégzési jelenet teszi fel. Volt rá pár évszázada az európai színháznak, hogy a gyilkosságok és öngyilkosságok, csonkítások és kivégzések nyílt színi ábrázolására kidolgozzon néhány olyan megoldást, amely nem vált ki röhejt a nézőkből. Megoldás persze az is, ha a rendezés saját korlátait vagy lehetőségeit felismerve eltekint a nyíltszíniségtől. Ehhez képest különösen figyelemreméltó Szinetárék választása. A nevezetes három csapást a bakó jól látható emelvényen méri az ugyancsak mindvégig látható Hunyadi tarkója fölé. Aztán a negyedik, immáron eredményes bárdcsapás pillanatában a személyzet gyorsan leplet von a vérpad elé, a hóhér, mint bűvész a kisnyulat, e mögül húzza elő, s mutatja fel aztán a levágott fejet - na nem a Kelen Péterét -, s éppen csak ki nem mondja: vigyázat, csalok!

Eddig az öregasszonyról beszéltem: az ambíciója szerint valamiféle heroikus történeti és pszichológiai realizmusra törő, de a mozgáskoordináció, a tárgykezelés és a viselkedéslélektan szempontjából teljesen megalapozatlan játékvezetésről. Hogy a színpadon különböző eszközökkel megjeleníteni vélt interperszonális viszonyrendszer, vagyis a voltaképpeni előadás szikkadt korpuszából természetes úton semmi sem születhet, ami rajta akár intellektuálisan, akár spirituálisan túlmutatna, azzal alkalmasint a rendezői páros is tisztában volt. Ezért tarthatták szükségesnek, hogy az úgynevezett mondanivalót, a szükségesnek ítélt tanulságokat kívülről, bizsukként aggassák rá művükre.



{kozep}Létai Kiss Gabriella (Mátyás), Kirkósa Orsolya (Szilágyi Erzsébet) és Kelen Péter (Hunyadi László) - Mezey Béla felvétele{/kozep}


Für alle fälle, a bizsuk leírását a műsorfüzet is közli, hiszen így rájuk lelünk a színpadon. (E jegyzetet Szinetár írta. Arról mindenesetre nem értesülünk, hogy miként osztotta meg a rendezői munkát fiatal kolleganőjével. Nem is kell ezt feltétlenül megtudnunk. De nem világos, hogy ha Harangi Mária nem segédrendezői státusba van utalva, akkor nevét, mely az ABC-rend szerint megelőzné Szinetárét, miért második helyen tüntetik fel.) Ami tehát a bizsukat illeti, egyrészt "megpróbáltuk felidézni a szerzők által ábrázolt kort, a kódexek világát". Szép szándék, amelyet igen plauzibilisen valósítanak meg, sűrűn telerótt kódexoldalakat vetítve a színpad hátoldalát határoló fehér paravánra. Javasolnám, hogy ezt az elképzelést más operákra is alkalmazzák. Hírlapoldalakat lehetne például vetíteni a Bohémélethez, az ugyanis az írott sajtó - ahogy Hesse mondja, a tárcairodalom - nagy korszakában játszódik. Hogy az Aida e tekintetben micsoda lehetőségeket rejt magában, talán felesleges hangsúlyozni. Megtudhatjuk aztán, hogy "a Ő48-as ifjak a Meghalt a cselszövő dallamára tüntettek az utcán, de ugyanezt a nótát használta Horthy hadserege is a díszmenetekben. A forradalmi, zajongó tömegtől pedig a militarista díszlépésig elég változatos volt a történelmi út." Ezúttal sem kell csalódnunk, a mondott kórusra ifjak díszlépésben masíroznak át a színpadon. "Mindenki tudja a darab folytatását" - jelenti ki Szinetár a műsorfüzetben. Be kell vallanom, én nem tudom. Eddig ugyanis abban a hitben éltem, hogy a Hunyadi Lászlónak - szemben a Három testőrrel és a Csillagok háborújával - nincs folytatása. Persze értem én, miről beszél Szinetár, amikor azt mondja: "Egy évvel László halála után trónra kerül majd Mátyás, és ő lesz a legjelentősebb magyar uralkodók egyike. Ezért hallunk oly optimista végkicsengést e tragikusan záruló darab végén, mert mindenki tisztában van a történelmi tanulsággal, hogy a zsarnokság után eljő a szabadulás..." De ha a művészi narrációba belekeverjük azt a másik narrációt, amelyet leegyszerűsítve magyar történelemnek szoktunk nevezni, kezdenünk kéne valamit azzal a mondattal is, amely egy kurrens történeti kronológiában áll, mely szerint "Nándorfehérvárott Hunyadi László megöleti Cillei Ulrikot" (akit a király két hónappal azelőtt tett országos főkapitánnyá), "s kikényszeríti V. Lászlótól, hogy őt nevezze ki országos főkapitánynak". A darabot záró dúr akkord mélyebb mondanivalója mindenesetre nem marad rejtve azok előtt sem, akik a magyar királylistát netán elfeledték volna, hiszen Mátyás a záróképben végül belecsusszan V. László trónusába.

De mindennél fontosabb a rendezés számára, hogy felvesse a kérdést: "mit ér a hatalmasok ígérete- [...] Hiszen Dózsát is lépre csalták, Martinovicsnak is büntetlenséget ígértek. Török Bálintot ebédről hurcoltatták el, [...] és folytatható a sor az aradi tizenhárommal, gróf Batthyány Lajossal, egészen Maléter Pálig." Szinetár szerint "erről is szól" a Hunyadi László. Csak azt nem értem, hogy ha erről is szól a darab, akkor ezt miért egy falvédőről kell megtudnunk. A harmadik felvonás gyászindulója alatt ugyanis festett függönyt eresztenek le a színpad elé. Ezen Madarász Viktor Hunyadi László siratása című festményének reprodukciója látható, amelynek sarkán, némileg gyásztávirati stílusban, fekete szalag húzódik végig, rajta a műsorfüzetből már ismerős névsorral, Török Bálinttól Maléterig. Botorság lenne azzal foglalkozni, hogy az imígyen felidézett öt-hat történelmi helyzet egyáltalán összevethető-e egymással. Azon sem érdemes túl sokat gondolkozni, hogy miért pont Maléter került rá a listára, miközben a jugoszláv követségről kétségkívül csalárd módon kicsalt Nagy Imre-csoport tagjai szintén esélyesek lehettek volna erre. Talán azt sem kellene ezúttal bolygatnunk, hogy idehaza az efféle listák és vezérfonalak gyártásának nagy, de nem feltétlenül üdvös hagyománya van. Inkább érdemel figyelmet az a tény, hogy amikor elénk tárul a Hunyadit ravatalán ábrázoló festmény, a drámai folyamatban éppen az ő kivégzése előtt állunk. Lehetne ezt előrevetítésnek nevezni, s természetesen nem kell ragaszkodni a lineáris időkezeléshez sem. Ám itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a nemzeti mitológia két, egymástól független - zenedrámai és ikonikus - elbeszélése nagy hatékonysággal oltja ki egymást. Ha egy történetet elbeszéltek nekünk befejezett múltban, mi okunk lenne utána a folyamatos jelen idejű változatot tovább hallgatni- S nem ez az egyetlen mozzanata Szinetár és Harangi rendezésének, amely mintegy megkérdőjelezi a Hunyadi előadásának értelmét, s mintegy elbizonytalanít abban a tekintetben, hogy egyáltalán képes-e ez a mű színházi aktusként megnyilvánulni. E kételyek felvetésének legitimitását persze nem szabad eleve elvetnünk, de ilyen megközelítéssel szintén nem szabad megrendezni az operát. Az áriák animációs illusztrációja a már emlegetett hátsó paravánon mindenesetre nem tekinthető másnak, mint az opera műfajszerű kifejezőeszközeibe vetett hit elvesztésének. A Madarász-festmény, a névsor, a kódexlapok és a bemutató előadáson - aligha Szinetár igazgató akarata ellenére - eljátszott Himnusz pedig azt sugallta, hogy a mű kizárólag a maga eleink által kijelölt kanonikus helyének, önnön reprezentativitásának hordozója. Mint ilyen, levet magáról minden kontextust, amelyben értelmezését egyáltalán meg lehetne kísérelni. Ám e reprezentativitás felmutatásához sem áll rendelkezésre élő hagyomány. Ezért a darabhoz csupán további izolált, kontextus és ily módon jelentés nélküli jelképeken keresztül vezethet út. Ezen jelentés nélküli elemeknek kellene elrejteniük szemünk elől a nyilvánvaló tényt, hogy az előadás voltaképpen nem történik meg - hogy az előadás nem létezik.



{kozep}Boross Csilla (Gara Mária) és Kelen Péter - Mezey Béla felvétele{/kozep}


Igazságtalanság lenne persze nem tudomásul venni, hogy a Hunyadi rendezőinek egyáltalán nincs könnyű dolguk. Szinetárral ellentétben úgy vélem, hogy az Egressy Béni által Tóth Lőrinc díjnyertes pályaművéből kialakított szövegkönyv még Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv 1935-ös átdolgozásában sem vált "shakespeare-i" politikai drámává. Azért az mégsem nevezhető dramaturgiai bravúrnak, hogy a király első felvonás végi megbocsátásától eljutunk a király második felvonás végi megbocsátásáig. Hogy a második felvonásban nem történik semmi, azt Szilágyi Erzsébet szép áriái ellenére is észrevesszük. Ahogy azt is, hogy Intrikus 1. elsietett halála után Intrikus 2. palatinus ex machinájára van szükség ahhoz, hogy a függönyt ne kelljen végleg leereszteni. A rendezőnek számolnia kell azzal, hogy a Cillei legyilkolását megindokoló körülményeknek veszedelmesen alibiszaguk van, s kezdenie kell valamit az olyasfajta nemzeti szürreális szöveghelyekkel is, mint amilyen a német zsoldosok válasza arra a kérdésre, hogy kik is ők: "László király kísérete, külföldiek, szolgáljuk Cilleyt." Ám aligha vitás, hogy Erkel zenéje ez esetben is jóval fölötte áll a librettónak, s erőteljes tónusai a rájuk fülelő rendező számára akár üzeneteket is hordozhatnak. Ki lehetne indulni a gyötrődő-vizionáló figurákból, V. Lászlóból, de különösképpen Szilágyi Erzsébet múltat s jövendőt ismerő magna mater-alakjából mint a drámai történés ősforrásából. El lehetne mélázni a híres apja emlékének s domináns anyjának árnyékából alig-alig kilépő Hunyadi László nász helyett halállal konfirmált tragikus felnőtté válásán. Horribile dictu, különösebb erőszak és "ellenrendezés" nélkül be lehetne mutatni egyszer a családja javán munkálkodó, a törvényes közhatalomnak fittyet hányó, s eközben végzete felé sodródó fiatal oligarcha szomorú ámokfutását. Egyáltalán, elfogulatlanul kézbe lehetne venni, s mint oly sok minden mást, ismerős-idegen talált tárgyként meg lehetne vizsgálni azt a nemzeti szellemet is, melynek palackbóli kiszabadítása és zenei testet öltése mégiscsak az egész projekt egyik fő célkitűzése volt. Akárhogy is, erősen vitathatónak érzem az előadásnak azt a nyilván szándékolatlanul, de mégis félreérthetetlenül kifejezésre juttatott tézisét, miszerint a Hunyadival nincs mit tenni.

Az énekesek Csikós Attila díszletei között mozognak, melyek olyanok, mintha nem is lennének, s az ember nem érti, miért nem vonják le ebből az egyetlen lehetséges következtetést, s játsszák inkább üres színpadon a darabot. A színtelen és abszolút jellegtelen boltíves panelek három felvonáson át egyszer sem nyernek funkciót. A drámai topográfia érzékletessé tételéhez egy ponton lenne nélkülözhetetlen a megfelelő díszlet: az első felvonás azon jelenetében, amelyben Hunyadi magyarjai lezárják a király kísérete előtt Nándorfehérvár kapuit. Látunk ugyan egy kaput, melynek rácsa lassan és sután lecsukódik, mint egy rosszul összeillesztett legóvárban, de hát sem azelőtt, sem azután nem azt használják ki-be járásra, meg aztán nincs is kint és bent a színpadon, úgyhogy ettől is nyugodtan el lehetett volna tekinteni.

Schäffer Judit kvázi-korhű ruhákba öltözteti a szereplőket, de eközben nincs tekintettel az énekesek alkati adottságaira. Elszemélytelenítő hatású az a turbánféleség, amelyet Szilágyi Erzsébetnek és udvarhölgyeinek kell viselniük. A Mátyás-jelmez kimondottan rosszul áll Létai Kis Gabriellán, s a Hunyadi Lászlót alakító Kelen Péter sem a legelőnyösebb öltözetet kapja. A világítás, a díszletek és a jelmezek összjátékának köszönhetően a táncosok a palotásban diszkréten beleolvadnak a háttérbe.

Aligha meglepő, hogy az eddigiekben vázolt körülmények viszonylag szűk teret biztosítottak az egyéni teljesítmények kibontakoztatásához. E teljesítmények megszületését persze az sem befolyásolta kedvezően, hogy a szokás szerinti kettős szereposztás vokális szempontból nem nevezhető ideálisnak. Fekete Veronika, aki a kilencvenes évek második felében oly emlékezeteset alakított nem utolsósorban néhány Kovalik-produkcióban, Szilágyi Erzsébetként a rendezés és a jelmez kijelölte korlátok között mozog. Némileg aggasztó, hogy nem is túl régen még töretlenül csillogó hangja most szinte mindvégig fátyolos marad, s csak a lage felső régiójában tisztul ki olykor. A La Grange-áriában nem tudott jól gazdálkodni az energiáival, s az ékítményeket minduntalan a kifulladás veszélye fenyegette. Kirkósa Orsolya eredményesen küzd ugyanezen szólam legendás nehézségeivel, s közel jut ahhoz, hogy vokálisan integer szerepformálást hozzon létre. Albert Tamás megbízhatóan, bár olykor kissé kifejezéstelenül szólal meg szép orgánumán V. Lászlóként - a színpadi figura azonban szinte halott. Mukk József elevenebb, izgágább, morcosabb királya a csúcshangok felé tartva gyakran forszírozásra kényszerül, de mozgékony, fényes tenorja azért számos derültebb percet is szerez a hallgatónak. Király Miklós zavarba ejtő, mivel az első szereposztás egyetlen igazán rokonszenves színpadi alakját hozza - Cilleiként. Viselkedésének és megjelenésének spontán, kikezdhetetlen természetessége és méltósága érthetővé teszi, hogy miért kell hamar letűnnie a színpadról és egyúttal a történelmi tablóról is; kellemes, bár nem kimondottan jelentőségteljes mély baritonján illúziókeltően támad fel a szerep. Ha valaki emögött netán rendezői koncepciót keresne, azt emlékeztetnem kell arra, hogy a másik szereposztásban Gárday Gábor a lehető legtipikusabb, kisszerű intrikusfigurát adja; a felrojtosodott, olykor prózába csukló hang gyakran kínosan elveszíti intonációs tájékozódását. Várhelyi Éva karcsú, de magvas mezzoszopránja és Mátyás cavatinájának egységes ívű, ám részletezőn rajzolatos megformálása üde színfolt az első szereposztásban; Létai Kiss Gabriella orgánuma önmagában kevéssé vonzó, s ezt a zenei megoldások sem ellensúlyozzák igazán; amit színészként a rendezés kijelölt számukra, sajnos említésre sem érdemes. Karcos-durva Gara nádorok (Egri Sándor; Gurbán János), egy kissé artikulálatlanul (Lózsy Bíró János) és egy szebben éneklő (Martin János) Szilágyi Mihály állnak rendelkezésre. Rozgonyi rövid szerepét mindkét felállásban harmonikus, differenciáltan és bizonyos ethosszal éneklő hangok, a színpadon hitelessé váló személyiségek játsszák el (Vághelyi Gábor; Kovács Pál). Nem meglepő, hogy Gara Mária alakját nem sikerül kiszabadítani egy elidegenítően modoros, zárványként élő női viselkedésminta karmai közül. Péter Cecília mindent flottul elénekel, amit kell, a fényes és jól mozgósítható hang azonban nem igazán tartalmas, nélkülözi az egyéniség erejét. Boross Csilla közel azonos színvonalú alakítása nyersebb-élesebb orgánumon valósul meg. Kelen Péter Hunyadi Lászlóját nehéz lenne szívünkbe zárni. A kissé hektikus-hisztérikus figura, akit Kelen eljátszik, nem nő fel a drámai sors által kiutalt nagy penzumokhoz: az alak nélkülözi az odaadást, amelyet szerelmesként s a tépett nagyságot, amelyet a tragédia választottjaként, s mint anyja jól érzi, a végzet által kezdettől megjelöltként viselnie kellene. Jobban el van foglalva önmagával ahhoz, semhogy megértse, amit nála magasabb erők általa üzennek - neki. A szerep mélypontja kétségkívül az a pillanat, amikor a szerelmi duett csóklopása után elégedetten dörzsöli tenyerét. A szerepet végigvivő tenorhang sokszor forszírozott, s gyakran túlvibrált.

Medveczky Ádám vezénylete alatt a zenekar összefogottan, egy-egy karaktert biztosan megcélozva, jól kivehető, olykor talán túlságosan is markáns kontúrokkal játszik. Medveczky nem habozik hatásosan kiélezni a hangszerelési és a dinamikai kontrasztokat, de jóval kevesebbet foglalkozik az átmeneti árnyalatok megvalósításával. Az előadás nehezen elvéthető emblémája az átható trombitaszólam. Az alapvetően fegyelmezett összjátékot - néhány pontatlan fúvósbelépéstől eltekintve - a hegedűszólamok fürgeségre való képtelensége zavarja csak meg bizonyos helyeken: fésületlenségük mind a nyitány allegróiban, mind a palotás skálafutamaiban feltűnő volt.


Erkel Ferenc: Hunyadi László
(Erkel Színház)


Jelmez: Schäffer Judit

Díszlet: Csikós Attila

Karigazgató: Szabó Sipos Máté.

Koreográfia: Brada Rezső koreográfiájának felhasználásával betanította: Fodor Gyula

Vezényel: Medveczky Ádám

Rendező: Szinetár Miklós, Harangi Mária.

Szereplők: Mukk József, Albert Tamás, Gárday Gábor, Király Miklós, Kelen Péter, Létai Kiss Gabriella, Várhelyi Éva, Gurbán János, Egri Sándor, Boross Csilla, Péter Cecília, Kirkósa Orsolya, Fekete Veronika, Martin János, Lózsy Bíró János, Kovács Pál, Vághelyi Gábor.