Pont így volt jó

Beszélgetés Gyabronka Józseffel

Az interjút készítette: Török Tamara


- Schiller Kata felvétele -

- "Következik valaki, aki ötven éve ugyanolyan..." - így konferált fel nyáron a Mûvészetek Völgyében a Krétakör zenés gálamûsorának konferansziéja, Mucsi Zoltán.

Beszélgetés Gyabronka Józseffel

Az interjút készítette: Török Tamara


- "Következik valaki, aki ötven éve ugyanolyan..." - így konferált fel nyáron a Művészetek Völgyében a Krétakör zenés gálaműsorának konferansziéja, Mucsi Zoltán.

- A műsorban Csákányi Eszter után következtem, aki "folyton meg akar újulni", én viszont - úgymond - nem óhajtok megszabadulni a régi eszközeimtől, beidegződéseimtől, hagyománytiszteletemtől, és ragaszkodom a jól bevált sablonjaimhoz. Mindenkiről tréfás és - "kellemetlen" felvezető hangzott el, és persze én sem vettem komolyan a rám vonatkozót, de éreztem, hogy van alapja - vagyis a társulat talán mégsem érzékeli azt a változást vagy változtatási szándékot, amelyre az elmúlt években törekedtem.

- A gálán mégis az általad személyesen ismert és tisztelt régi "színészóriásokra" emlékeztél egy sor dallal. Önironikus kommentár volt ez magadról és a színészetedről, vagy tényleg ennyire fontos - nemcsak neked, hanem a krétakörösöknek is -, hogy a régi nagyoktól tanulhattál?

- Majdnem fél élettel vagyok idősebb a legtöbb krétakörösnél, és éppen annyival tudok többet náluk, amennyit annak idején a nagy színészektől ellestem. Megkérdezték egy közönségtalálkozón, hogy összeegyeztethető-e az általam képviselt "régi iskola" a Krétakör stílusával, játékmódjával. Úgy érzem, hogy maximálisan. A társulatban sokat tudok hasznosítani abból, amit a pályám elején tanultam, sok mindent érdemes "átörökítenem" belőle, attól pedig, ami fölöslegesen ragadt rám, igyekszem megszabadulni.



{kozep}- Schiller Kata felvétele -{/kozep}


A Sirájban, amit most próbálunk, azt mondja az orvos, hogy régen nagyobb színészegyéniségek voltak a színházban, ma viszont magasabb a színjátszás általános színvonala. Száz év óta nyilván minden társulat elgondolkozik ennél a mondatnál azon, hogy milyen a saját korának színháza az előző korokéhoz képest, mi is feltettük magunknak ezt a kérdést. Én óhatatlanul a pályám első éveit idéztem vissza, vagyis azt, hogy milyen volt a színház általános színvonala 1975-ben, amikor végeztem, és milyen ma? Melyik a "jobb"? Az biztos, hogy számomra akkoriban nagyobb színészegyéniségek voltak. És a derékhad sem volt akármilyen. Mi most hozzájuk képest hol tartunk? Hol van Básti Juli, Láng Annamária és Molnár Erika? Hol van Csomós Mari és Kulka János? Ugyanazon a szinten, magasabban vagy lejjebb, mint ahol Básti Lajos, Kálmán György, Páger Antal, Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Major Tamás vagy Latinovits Zoltán volt? Nem tudom, hogy egy mai főiskolás vagy kezdő színész számára mit jelentünk mi, akik elmúltunk harminc-negyven-ötven évesek. Vajon mit gondolnak rólunk? Mekkora egyéniségeknek látnak bennünket? Én egyik ámulatból a másikba estem, amikor elvégeztem a főiskolát. Bementem a rádióba, és hirtelen ott találtam magam Latinovits, Darvas Iván és Ruttkai Éva mellett; kicsit később - szintén a rádióban - Kállai Feri bácsi azt mondta, hogy "tegezz, kérlek", közben pedig Feleki Kamill-lal és Balázs Samuval próbáltam a Madách Kamarában... És rettenetesen megijedtem a nyolcvanas évek végén, amikor kiderült, hogy a hatalmas sztárok mellett én is kezdek vezető színész lenni a Madáchban: hol voltam én a régiektől?! A Ő71-es Sirályban, amit még főiskolásként láttam, Tolnay Klári, Gábor Miklós, Péchy Sándor, Mensáros László játszott, és elállt a szavam, amikor két év múlva Ádám Ottó ugyanebbe a színházba hívott gyakorlatra, aztán a következő évben szerződtetett. Őrületes kitüntetésnek éreztem.

- Amikor eljöttél onnan, már Kerényi Imre volt az igazgató.

- Ádám Ottó Ô89 tavaszán ment nyugdíjba, akkor még nem voltunk musicalszínház. Kerényi Imre a tanársegédünk volt a főiskolán, és nagyon jó emléket őriztem róla a Madáchból, még a hetvenes évek végéről, úgyhogy teljes mellszélességgel rá szavaztam, amikor igazgatót választott a társulat. Aztán - számomra átláthatatlan - kompromisszumokat kellett kötnie, és egyáltalán nem az valósult meg, amit kitűzött maga elé.

- Ezért jöttél el?

- Sok minden zavart a színházban, és én is kezdtem zavarni a többieket. A hetvenes évek közepétől körülbelül tíz évig kuriózumnak számítottam a Madáchban, az összes fiatal fiú-szerepet én játszottam, aztán egyszer csak nehéz lett rám szerepet találni. Más arcomat látták, és feltehetően én is más arcot mutathattam. Már nem éreztem igazán jól magam. Zavart, hogy kezdek felvenni egy rutint, ismétlődnek a gesztusaim. Benne voltam a sikerdarabokban - ment a Macskák, a Doctor Herz, a Maude és Harold, a Páratlan páros -, és esténként hosszú percekig álltam a rivaldában, fogadtam a tapsot, mégis hatalmas hiányérzetem volt. Ezek a darabok nem arról szóltak, amiről én beszélni akartam, pedig annyi közölnivalóm lett volna... Végignéztem a könyvespolcomon, és a számomra fontos könyvekből, versekből összeállítottam egy műsort, amit csak néhány barátomnak adtam elő. Fontosnak tartottam elmondani, de csak nekik. Nem pénzt kerestem a műsorral - egyszerűen kellett valamit csinálnom, hogy meg tudjak állni magam előtt. Hogy ne kelljen reggelenként szembeköpnöm magam. De túl sok minden kötött a Madáchhoz, és csak négy év múlva szerződtem el. A feleségem kapott egy kanadai ösztöndíjat; elmentünk két évre Kanadába.

- Mit csináltál ott?

- Korcsolyáztam, gitároztam, fűszeresnél dolgoztam, házat takarítottam, füvet nyírtam, szörföztem; színjátszottam is, angolul... Játszottam például az Amadeusban, egy alapítványi színházban, ahol nekünk, színészeknek kellett eltennünk és rendben tartanunk a jelmezünket, segítenünk kellett felállítani a díszletet, tehát részt kellett vennünk a színpadi munkában. Nekem ez nem volt ismeretlen: a pinceszínházas múltamra emlékeztetett, ahol mi festettük ki a színházat, renováltunk, szereltünk... És nagyon jó volt, hogy a "sztárságból" visszakényszerültem egy egészen más szintre. Leginkább erre volt jó Kanada: kiestem a szakmából, kiléptem a színházból, kiléptem a "Gyabronka József, magyarországi színész" szerepből, és egyszer csak kívülről kezdtem látni az egészet - mint amikor sodródsz az árral a folyóban, aztán megkapaszkodsz egy ágban, kilépsz a partra, visszanézel, és meglátod, hogy miben sodródtál. Hirtelen el kellett gondolkoznom azon, hogy ki vagyok én, kezdődő vezetőszínész-érzéssel, akinek a ruháját elég ledobnia az öltözőben, és az öltöztetők elpakolják? Ki és mi vagyok a magyar színházi szakmában? Nagyon jó tapasztalat volt, hogy kimentem. Apám már gyárigazgató volt, amikor Ő56 után, mivel nem akart visszalépni a pártba, visszaküldték kétkezi munkásnak, követ törni és sírkövet gyártani. És apám elölről kezdte az egészet. Valahogy így érzem én is: nekem is vissza kellett mennem "kétkezi munkát végezni" ahhoz, hogy egy pillanatra se tűnjön úgy: elszalad velem a ló. Pedig nem tudtam, hogy ez lesz a következménye. Hogy kívülről tudom majd szemlélni a röhejes magyarországi létemet. Azt hittem, hogy nem szabad két-három hónapnál hosszabb időre elmennem Magyarországról - mert ugyan mit kezd nélkülem a szakma? Biztos voltam benne, hogy már októberben vissza fogok jönni. De legkésőbb karácsonyra. És kint minden, amit gondoltam, megváltozott. Felfedeztem, hogy más értelme is lehet az életnek. Hogy nem kell olyan komolyan venni a színházat. Annyi érdekes dolog van még...

- Viszont itthon nyilván nagyot változott a színház és az ország, amire hazajöttél.

- Addigra eljött a kényszervállalkozó-éra és a számlás rendszer. Nem is értettem a kérdést: számlás vagyok-e. Teljesen megváltozott a színészek megítélése és helyzete a társadalomban. A gazdasági nagykutyákhoz meg politikusokhoz képest bohócok lettünk. Még akkor is, ha rajtunk nőttek fel. Mosolyognak kicsit, ha meglátnak, de nem vesznek komolyan. Az a tekintély, akit ők annak kikiáltanak, de a színész már rég nem az.

A másik sokk az volt, hogy gyakorlatilag munkanélküli lettem: amikor hazajöttünk, egy ideig egyáltalán nem volt munkám. A Madáchba semmiképpen nem akartam visszamenni, máshol akartam magam kipróbálni, de azokba a színházakba, ahová szívesen mentem volna, nem nagyon hívtak. Nem volt siker, csillogás, talkshow; el kellett felejtenem az előző életemet, és elölről kellett kezdenem az egészet. Ez az elhagyatottságérzés, ez a furcsa pusztaságérzés is kell az embernek. Amikor nincs semmi, újra lehet értékelni mindent. De szörnyű volt azzal szembesülnöm, ha kinyitottam a Pesti Műsort, hogy még a legtehetségtelenebb kollégám is egy héten hat különböző darabban játszik, én meg itthon ülök, és nincs semmi dolgom.

- Hogyan ért véget ez az időszak? Hogyan tudtál továbblépni?

- Korcsmáros Gyuri, régi pinceszínházas barátom mentett meg: hívott néhány jó szerepre Győrbe. Tulajdonképpen ott, a győri Padlásszínházban, Kiss Csabánál fordult meg a színészi sorsom, a De mi lett a nővel? című előadás próbáin. Igazi önismereti iskola volt... Rá kellett jönnöm, hogy az, amit én tudok, ott nem működik. Próbálkoztam mással, az sem ment. Néztem a kollégáimat - ők egészen különleges dolgokat csináltak. És rádöbbentem, hogy valami egészen alapvető dolgot nem tudok: hogy hogyan kell egyszerűen beszélni. Ott álltam huszonöt évi pályafutással a hátam mögött, és nagyon szégyelltem magam... A próbák előtt fél évig egyáltalán nem voltam színpadon, nyilván rosszul próbáltam, de közben nem mertem rosszul próbálni. Ilyen helyzetben az ember nemcsak a szakmát, hanem az életet is abba akarja hagyni. Én is ezt éltem át: hogy nincs értelme. De ez a megrázkódtatás elég volt ahhoz, hogy valami történjen velem, és tovább tudjak lépni. Később aztán egyre inkább kezdett visszajönni a fiatalkori lazaságom. Legközelebb a Bárka Színházban, Tim Carroll próbáin éreztem azt az önbizalmat, amit a Pinceszínházban vagy a pályám kezdetén: hogy mindent meg tudok csinálni. Mindenre alkalmas vagyok. Bármit mondhatnak, megcsinálom - ha nem ma, akkor két hét gyakorlás után. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a pálya vagy a mindenkori szerepem nekem való-e.

- Hogy kerültél a Bárkára?

- Csányi János meghívott az Óriásokba, a következő évadra pedig leszerződtem.

- Nem bántad meg?

- Az utolsó hetektől eltekintve én nagyon jól éreztem magam ott. Olyan volt, mint egy iszonyú nagy szerelem, aztán egy óriási szakítás. Még most sem tudok bemenni abba a házba.

- Annyifélét játszol, hogy szinte úgy tűnik: színészként kifejezetten jót tett neked, hogy eljöttél a Bárkáról.

- Tényleg jól alakult a tavalyi évad: hat darabban játszottam, négy különböző társulattal, közel két hónapig turnéztam Franciaországban a Krétakörrel... De nemcsak az elmúlt év, hanem az elmúlt bő évtized is tanúsítja: lehet úgy orientálódni, hogy az ember végül eljusson ahhoz, ami igazán vonzza és érdekli, és közben nem kell feladnia az elveit és a személyiségét sem. Szerintem mozgunk, nyitunk, nézünk, tartunk valami felé, közben pedig folyton érdeklődő tekintetek jönnek felénk a világból. És hiszek abban, hogy találkozunk. Tulajdonképpen Schilling Árpádhoz is így kerültem: kerestük egymást, elsősorban nyilván én kerestem őt - persze nem személy szerint őt és a társulatát, hanem mindenféle olyan helyet, ahol egy kicsit eltérőbben fogalmaznak vagy gondolkodnak ahhoz képest, amit addig megismertem. A Bárkán találkoztunk, a Megszállottak (Salemi boszorkányok) próbáin. Bevallom, kifejezetten tartottam tőle a próbák előtt, de később éreztem, hogy érdeklődő és elfogadó velem szemben.

- Aztán az előadás - a Krétakör-társulattal együtt - elkerült a Bárkáról, és azok, akik az akkori bárkások közül elszerződtetek, folytattátok Schillinggel a munkát. Akkor még szó sem esett arról, hogy közületek bárki is a Krétakör tagja lesz majd. Hogyhogy mégis leszerződtél?

- A Hazámhazámat csak úgy tudták egyeztetni, ha az előadás összes résztvevője tagja a társulatnak. Nem volt kérdés, hogy leszerződjem-e, mert nagyon fontosnak éreztem az előadás ötletét. Akkoriban, amikor Schilling megkeresett, épp azon törtem a fejem, hogyan tudnám kifejezni a magam módján, hogy mennyire elegem van bizonyos politikai intézkedésekből, a politika által gerjesztett közéletből, mi a véleményem a Nemzeti Színházról... De utálok demonstrálni, és utálom, amikor a színész politizál, mégis úgy éreztem, hogy valamiképp állást kell foglalnom. Erre jobb módot, mint egy olyan előadást, amelyben az én véleményem is kifejeződik, elképzelni sem tudtam. A próbák első három hetében csak beszélgettünk: mindenki elmondta a benyomásait, élményeit a rendszerváltozás tizenkét évéről. Összegyűlt egy adat- és ötlethalmaz, amelynek alapján Schilling és Tasnádi István elkezdték írni a darabot. Aztán elmentünk tíz napra egy zempléni faluba, és improvizáltunk a darab kanavászából. A bódvarákói improvizációkból létrejött egy előadás Zsámbékon - az a három este állítólag megrázó volt: elkeseredésükben és megrázkódtatásukban többen elsírták magukat bizonyos jelenetek láttán. Ezután jöttek a próbák a cirkuszban, amikor már kész előadást kellett létrehoznunk; rengeteg nagyszerű ötlettől, gyönyörű bódvarákói improvizációktól elbúcsúztunk, de igyekeztünk megtartani a zsámbéki előadás szellemét.



{kozep}- Schiller Kata felvétele -{/kozep}


- Nem volt riasztó a számodra, hogy improvizálni kell?

- Sőt, meglepően jól hatott rám. Már a Megszállottak próbáin is nagyon tetszett az a módszer, hogy körülbelül két hétig beszélünk a darabról, és amikor már sokat tudunk a szerepünkről és a helyzetekről, egyszer csak felállunk, és elkezdünk improvizálni - ezerrel. Mint a kutyákat a vadászaton, úgy eresztette előre Schilling a bandát. És néha egészen váratlan dolgok történtek. Például az én első jelenetemben Hale tiszteletesként meg kellett hülyítenem a népet az ördögűző eszközeimmel. Volt ott néhány kellék: kitömött fácán, kosár, kötél... de ha egy pár zokni lett volna, abból is varázszoknit kellett volna csinálnom valahogy. A nép pedig reagált. Természetesen eszük ágában sem volt alávetni magukat a Hale tiszteletest gyakorló Gyabronkának, hanem teljes erővel tiltakoztak, visszalöktek - elképesztő szituációkat teremtettek. Mindenki az életéért küzdött - három és fél hónappal a bemutató előtt úgy próbáltak, mintha bent ülne a közönség, és kezdődne az előadás. Teljesen lenyűgözött ez az őrületes őserő, elevenség és bátorság, amit a játékukban éreztem, és azóta is inspirál a tehetségük, a frissességük, a nyerseségük, az eredetiségük, a lazaságuk... Sokszor érzem úgy, hogy ugyanarra a területre tévedtem, ahonnan indultam, mert Feleki Kamilltól harmadéves koromban ugyanezt láttam. Ugyanilyen kegyetlen elevenséggel és őszinteséggel próbált, bármennyire odatette is a nyafogásait... Feltehetően az elveszett eszményeimet látom viszont a krétakörös gyerekekben. Időnként persze tapasztalom a hiányosságaikat is; ilyenkor gondolkodom, hogy rájuk szóljak-e, de ők is ugyanígy szólhatnának az én rutinmegoldásaim miatt, amikor nézhetetlen, amit csinálok, mert hamis vagyok; mondhatnák, hogy fogalmazzak végre emberi hangon, Gyabronkából... Fogalmam sincs, hogy pontosan mit jelentek a számukra, de ha látom a tekintetükben, hogy még van közünk egymáshoz, és évente szerződést kínálnak, talán nem is nagyon kell erről beszélni. Ha a körülményeink végképp ellehetetlenülnek, az is lehet, hogy feloszlik a társulat.

- Hol a helyed a társulati "hierarchiában"?

- Egyszer a rabszolga, máskor pedig a fáraó szintjén. Ez próbánként és előadásonként változik.

- Mégis kitüntetett helyzetűnek vagy - másképp fogalmazva - kívülállónak tűnsz Mucsi Zoltánhoz vagy Scherer Péterhez képest, akik ugyanúgy kerültek a Krétakörbe, mint te, ráadásul kortársaid is.

- Az, ahogy ők bejutottak a színházi világba, közelebb áll a krétakörösök "alternatívságához" - szerintem egyszerűen ennyi a különbség. Egyébként én is amatőr színházból kerültem a főiskolára, a Pinceszínházból, ahol a tanáraim, Keleti István, Mezei Éva és Fodor Tamás csodálatosan megtanították azt, ami az akkori, jó értelemben vett amatőrségből átvezetett engem a profi színházi kifejezésmódba. Pedig akkor még szó sem lehetett arról, hogy az amatőrmozgalom vagy az alternatív színjátszás keveredhessen a Ruttkai Éva-, Major Tamás- és Gábor Miklós-féle színházzal, és sokkal jobban "lesajnálták" az amatőröket, mint most.

- Mit szóltál, amikor a Krétakör visszautasította a kritikusok által megítélt "Legjobb alternatív előadás díját"? Hogy viszonyulsz ehhez a "mindent tagadáshoz"?

- Egy kicsit megmosolyogtat, de teljesen értem őket: emlékszem, huszonéves koromban én is mennyire akartam, hogy méltóképp ismerjenek már el végre, és a Krétakör valóban nem kap a súlyához méltó támogatást. De őszintén szólva engem ez sem nagyon zavar: izgalomban tart, hogy nincs saját színházunk, nincs saját épületünk. Várkonyi Zoltán Darvas Ivánnal, Tolnay Klárival és Fábri Zoltánnal Ő47-ben úgy játszotta a legújabb angol és francia darabokat a Művész Színházban, hogy újságpapírból, fillérekért készítették a díszleteket, mert pénzt természetesen nem kaptak. Nyilván bennük is legalább annyi dac volt, mint amennyi most bennünk van - csak azért is megcsinálták a maguk színházát az akkori színházi trenddel szemben, és valóban kiforrt ott valami, ami nagyon meghatározta a kor színházi életét. Milliárdos technikai felszerelés nélkül is létrejöhet csoda a színházban - az úgyis a színész és a néző között történik meg, és lehet, hogy igazabb a szó egy egyszerű, lepusztult térben, mint például a Nemzeti Színház gazdag, mindentudó színpadán, ahol épp csak arra nem lehet figyelni, hogy miről beszélnek. Régebben rettentő fontos volt, hogy hitele legyen a színésznek. Nem szabad eladnia a lelkét, mert elveszíti a hitelét. Egyébként a Zsebtévé is ilyen volt. Csak ezt akkor, amikor elvállaltam, még nem tudtam.



{kozep}- Schiller Kata felvétele -{/kozep}


- Hozzád ragadt a Móka Miki-szerep?

- Igen. Még ma is felismernek a harminc-negyven évesek, és elmondják, hogy rajtam nőttek fel - ez egyfelől jó érzés, másfelől nagyon nagy kára van. Amikor a Patika főszerepét játszottam Ő80-ban a Madáchban, hallottam, hogy mókamikiznek a nézőtéren. Idegesített, és megrémített, mert én színész akartam lenni, és nem Móka Miki. Nem tudtam, hogy ez lesz a zsebtévés szereplés következménye... Azt is mondhatnám, hogy a "mókamikiségtől" való menekülésem visz a pályám során újabb és újabb helyzetek, kihívások felé. Mintha vezekelnem kellene Móka Miki miatt. Az mindenesetre jó jel, hogy a fiatal rendezők gondolkoznak bennem - Schilling Árpád, Novák Eszter, Guelmino Sándor, és azok a főiskolás film- és színházrendező-hallgatók, akik az utóbbi időben megkerestek.

- Ők nyilván "nem írtak le" annak idején a Móka Miki és a Madách Színház miatt. Csak az "új" Gyabronkát ismerik.

- Most sem az a célom, hogy semmit se úgy csináljak, ahogy eddig, vagyis - ilyen értelemben - nem akarom megújítani Gyabronka József színjátszási módját és eszközeit, hanem keresem azokat, amelyeket még nem ismerek.

- Szerintem jól hangzik, hogy ötvenévesen ezeket keresed.

- Az ember egyik énje biztonságra, nyugalomra, megállapodottságra vágyik. Azt akarja, hogy legyen egy "fészke", ahol biztonságban érzi magát - ez lehet a család, de lehet a rutin is -, azok a gesztusok, amelyek mindig sikert aratnak. De a másik énje, a kereső énje - ha kipihente magát a fészekben - mindig tovább akar menni, és olyasmit keres, aminek sem a rutinhoz, sem a biztos megoldásokhoz, sem a megnyugvófészekhez nincs köze. Engem - amellett, hogy alapvetően lusta vagyok - szerencsére hajt a kereső énem is, és szeretném, ha mindig maradna bennem annyi frissesség, hogy úgy tudjak fogalmazni a színpadon, hogy az sose legyen poros, elavult... Dajka Margitról érzem azt, hogy mindig a maga korának játszott. A negyvenes években, a Szerelmi láz című filmben úgy fogalmazott, úgy énekelt, úgy dobta ki a szavakat, ahogy a kor követelménye szerint kellett, de a nyolcvanas években is hanyatt estek a nézők a játékától. Szeretném, ha úgy gondolnának rám, mint valakire, aki képes ennek a kornak is játszani. Lehet, hogy ezért is keresem a fiatalok társaságát. Ha a kortársaim között próbálkoznék, biztos, hogy sokkal több elismerésre számíthatnék. Lehet, ha húsz évvel ezelőtt Kaposvárra szerződöm, már kétszeres Kossuth díjas, kiváló művész lennék. De engem ez egyáltalán nem érdekel. Az érdekel, hogy az út, amit eddig megtettem, pont így volt jó. Lehet, hogy akkor is máshol tartanék, ha előbb hagyom ott a Madáchot. De ha nem lett volna szerencsém, hiába jöttem volna el - lehet, hogy még itt sem tartanék. Azt sem tudom, hogy eredmény-e egyáltalán, hogy most itt tartok. De annak nagyon örülök, hogy még akarok valamit.