Tárgyiasult színház

Drakula - A sátán gyermeke

Kutszegi Csaba


- Dusa Gábor felvétele -

Az elsõ felvonásban behúznak a színpadra egy jókora ketrecszekeret (ilyesmiben szállíthatták a középkorban a vesztõhelyre a kivégzendõket, az égetendõket és a kerékbe törendõket), egyesek rámásznak, majd leugrálnak róla, aztán a drakulaságot megtestesítõ izmos fõhõs egyenként mindenkit bezár a mozgó kóterba, és rakományával együtt néhányszor körbevonszolja a színpadon a rabomobilt. Késõbb a drakulaságot megtestesítõ fõhõs megjelenik egy elhajlott végû hosszú lándzsával, amirõl kiderül, hogy egy hatalmas (legalább két méter átmérõjû) kerék tengelye, és azért van elhajlítva (körülbelül százhúsz fokos szögben) a hegye, hogy az a színpad közepén, a talajon rögzíthetõ legyen, és ezáltal a lándzsából lett féltengely végén ferdén álló óriási kerék az egész színpadot berajzolva szabályos köröket tudjon róni. Ha a keréknek aljas szándékból, lökéssel kezdõsebességet adnak, akkor az elindul a pályáján, elüt, gázol, tengelyével tarol, és közben még fel is lehet kapaszkodni képzeletbeli küllõi helyére, amit többen meg is tesznek.

Drakula - A sátán gyermeke

Kutszegi Csaba


Az első felvonásban behúznak a színpadra egy jókora ketrecszekeret (ilyesmiben szállíthatták a középkorban a vesztőhelyre a kivégzendőket, az égetendőket és a kerékbe törendőket), egyesek rámásznak, majd leugrálnak róla, aztán a drakulaságot megtestesítő izmos főhős egyenként mindenkit bezár a mozgó kóterba, és rakományával együtt néhányszor körbevonszolja a színpadon a rabomobilt. Később a drakulaságot megtestesítő főhős megjelenik egy elhajlott végű hosszú lándzsával, amiről kiderül, hogy egy hatalmas (legalább két méter átmérőjű) kerék tengelye, és azért van elhajlítva (körülbelül százhúsz fokos szögben) a hegye, hogy az a színpad közepén, a talajon rögzíthető legyen, és ezáltal a lándzsából lett féltengely végén ferdén álló óriási kerék az egész színpadot berajzolva szabályos köröket tudjon róni. Ha a keréknek aljas szándékból, lökéssel kezdősebességet adnak, akkor az elindul a pályáján, elüt, gázol, tengelyével tarol, és közben még fel is lehet kapaszkodni képzeletbeli küllői helyére, amit többen meg is tesznek.

Ha Krámer György színházának nevet kellene adnom, nem táncszínháznak, hanem eszközszimbolika-színháznak nevezném. Ez nem jelenti azt, hogy a Drakula - A sátán gyermekében nincsen értékelhető tánc, vagy jelentéktelen, gyenge lenne a koreográfia. Ebben a darabban az alkotói mondandót nem a mozgásnyelv értelmezésén keresztül, hanem az állandóan szerepeltetett szimbolikus jelentésű eszközök mibenlétén gondolkodva lehet megfejteni. Ez önmagában nem értékítélet, eszközszimbolika-színházban is születhetnek nagyszerű előadások, de sokan - köztük magam is - nem a különböző tárgyi eszközök felvonultatása és variálása miatt szeretjük a (tánc)színházat.

A Drakula mozgásnyelve egységes, jóllehet a szórólap és a koreográfus-rendező szóbeli megerősítése is arról tájékoztat, hogy a mű koreográfiája közös munka eredménye. Látszik is, hogy a "KET-es" táncosok megkereshették a stílusukhoz, egyéniségükhöz jól idomuló mozdulatokat. Az ilyen műhelymunka általában feldobja a táncos produkciót, mert az előadók természetesen olyan megoldásokat választanak, amelyeket technikailag bravúrosan uralnak, és előnyösen tudnak bemutatni. A Pannon Várszínház és a Közép-Európa Táncszínház koprodukciója mégsem tudja lehengerlő mozdulatattraktivitással meglepni a közönséget. Ennek két oka is lehet. Feltételezhető, hogy a koreográfus-rendező és a librettista eleve nem a technikás, látványos táncra akart hangsúlyt helyezni, hanem a már emlegetett eszközszimbolikára, másrészről pedig - a látottak alapján - gyanítható, hogy a közös koreografálás ebben az esetben nem működött hatékonyan. Sokan állítják, hogy a koreografáláshoz nélkülözhetetlen készségek és tulajdonságok rangsorában a kíméletlen erőszakosság előkelő, dobogós helyen áll. Főleg manapság, amikor - minden stílusban - olyanok a tánctechnikai követelmények, hogy figyelemre méltó teljesítményt csak kegyetlen önsanyargatás vagy sanyargattatás révén lehet elérni. A darabot nézve az volt a benyomásom, hogy a koreográfus előadóművész munkatársaival szeretetteljes közösséget alkotott, amelyben dicsérettel jutalmaz(hat)ta a közreműködők egyéni kreativitását, és nem erőszakolta rá mindenáron a táncosok testére a saját mozdulatelképzeléseit. Másképpen fogalmazva: ha a mozdulatanyag egységes következetességén nem is, de a táncok helyenkénti visszafogottságán és a mozdulatötletek kiaknázatlanságán meglátszott a kiérlelt koncepciót határozottan végigvivő koreográfus hiánya.



{kozep}Jelenet a Drakulából - Dusa Gábor felvétele{/kozep}


A Nemzeti Táncszínház másik, repertoáron tartott Drakula-előadása, a tavasszal a Budapest Táncegyüttes által bemutatott Dracula e tekintetben is nagyon eltér a Pannon Várszínház Drakulájától. A két mű annyira különböző felfogásban fogant, hogy nem is érdemes őket egymással összehasonlítani. Annyi azonban megjegyzendő, hogy a Draculában látható lehengerlő (nép)táncos attraktivitás a táncszínházi előadásokban mindenképpen erénnyé tud válni. Nem kell attól félni, hogy a látványos tánctól üresen csillogó hollywoodi revüvé válik a táncszínház. Ezt az alkotói szándék és ügyesség könnyen meg tudja akadályozni.

Az eszközszimbolikában az a jó, hogy gondolkodásra késztet. A Drakula - A sátán gyermeke persze az érzelmekre is hat, de - főleg az első felvonás némelyik részében - táncszínházi előadás helyett inkább képzőművészeti performance-re emlékeztet. Elképzeltem, hogyan működnének a darab szimbolikus tárgyai, ha az alkotók - a manapság divatos módon - a befogadókat in concreto beléptetnék a műalkotás világába. Mert sem a szekérketrec, sem az óriási kerék látványa - önmagában - nem vált ki erőteljes hatást. Érdekes az lenne, ha engem (a nézőt) is ketrecbe zárnának. Vagy ha óriáskerékbe törnének. Meglehet, az alkotók a hétköznapiságra utaló mozgásnyelvvel éppen azt akarták elérni, hogy a nézőtéren ülők könnyebben tudják magukat a színpadi szituációba beleképzelni. Mivel a darabnak konkrét cselekmény helyett, csak szimbolikus eseménysora van, a történések érzelmi követésének egyetlen módja, ha a néző a látott helyzetekbe beleképzeli magát. Ezzel viszont az a probléma, hogy ha a színpadon látottak valamiért nem keltik fel bennem például a hideg vas képzetét, akkor konkrétan a bőrömön kellene éreznem azt, hogy hatni tudjon rám. Ilyen hatást eredményező megoldásokat azonban (tánc)színházban nem alkalmaznak, vagy ha alkalmaznak, azt a műfajt nem színháznak nevezik.

A darab második felvonása közelebb áll a modern táncszínház elfogadott vagy ismert fogalmához: a tárgy valamivel kevesebb, a tánc valamivel több benne. Ebben is látható szerzetes körbehúzta hintó, ülésén mozdulatlan, tetszhalott cilinderes úrral, szerepel benne jól manőverezhető, tologatható kórházi ágy, valamint az első felvonásból ismert háromlábú szakrális emelvény és a tűvégével földbe állítható fakereszt. A befogadó saját szándéka, vérmérséklete és tudása szerint - feltehetően - képes értelmezni az alkotói mondandót (hogy tudniillik minden korban az egyénben és tőle függetlenül is létezik-létezett a gonosz), ebben segíti is a szimbolikus eszközhasználat, amely szabad asszociációk tárházát nyitja meg képzeletében. Aki szereti az ilyen színházat, és az előadáson követi a színpadi történéseket, az jól érzi magát az esten, és intellektuálisan is gyarapodik. Én a második felvonás közepe felé éreztem a legjobban magamat, amikor a hintón magába roskadt cilinderes úr (Drakula - Vida Gábor) végre felébredt, és néhány bemelegítő mozdulat után egy kiválasztott lánnyal (Szent-Iványi Kinga) táncos kettőst lejtett el. Eszközök, berendezési tárgyak igénybe vétele nélkül, helyenként attraktívan.


Drakula: A Sátán Gyermeke
(Pannon Várszínház, Nemzeti Táncszínház)


Zene: Rossa László

Librettó: Vándorfi László

Jelmez: Kovács Yvette

A díszletek Khell Csörsz díszletelemeinek felhasználásával készültek

Táncolják: Szent-Iványi Kinga, Vida Gábor és a Közép-Európa Táncszínház művészei

Koreográfia: az együttes

Koreográfus-rendező: Krámer György