Bocsárdi lelki meztelenjei

- Az Öltöztessük fel a mezteleneket Kolozsváron -

Il teatro di Luigi Pirandello. Ez a cím áll a "színpadi újság", a színpadi albérleti szoba színpadi dolgozószoba-féleségének falára sok-sok példányban, mintegy tapétaként fölragasztott elsõ oldalán. S rögtön a következõ percben egy másik szalagcím is szemünkbe ötlik: Un fiasco. Persze nem tudjuk mit tartalmaznak e címek alatt az írások, de talán nem is fontos, hiszen mint említettem, a kiragasztott és a földön nagy csomókban heverõ példányok csak "színpadi újságok".

A www.kontextus.hu cikke.

Mégis induljunk ki az első címből, Luigi Pirandello színháza. Ezt is, mint általában, ha Pirandello neve kerül szóba, kétféleképpen lehet érteni. Életrajzát böngészve fölfedezzük, hogy színházat alapított magának, a cím tehát ezt is sugallhatja. De jelentheti a Pirandello-i színházat is, vagyis azt a színházi nyelvezetet, amelyet a szerző művei képviselnek. Induljunk ki az utóbbi változatból. Bizonyára sokak számára ismerősen cseng az olasz drámaíró neve, az utóbbi években gyakran szerepelt a színházak repertoárján, mondhatni: divatba jött. "Megbomlott" korunk tükrében ez érthető. Pirandello elmélete ugyanis, amely minden drámájából kicseng, nagyon aktuális. A feltételezés, hogy más az egyéniség és más a személyiség. Egyéniségünket az ösztöneink határozzák meg, vallja a szerző, személyiségünket viszont a társadalmi befolyások alakítják, mondhatni: torzítják. Meglátása szerint tudatunk állandó kettősséggel küzd: megpróbálunk egyensúlyozni, ám sok esetben tudathasadásos állapotba kerülünk. Utóbbit közvetlen közelből tapasztalhatta felesége révén, ez a keserű megélés bizonyára nagyban befolyásolta művei megírásában.


Az Öltöztessük fel a mezteleneket című darabja aránylag ismeretlen, ritkán játsszák, legalábbis mifelénk. Nem tartozik a nagy sikerű drámái közé. Ennek ellenére sok minden tettenérhető benne. Megvan a későbbi sikeres darabjainak csírája, ami a kettősséget illeti. Megvan a regényeinek témája, főleg az elsőnek, A kitaszítottnak, ami az igazság és a hazugság felcserélését illeti. De benne van a Forog a film című alkotásának is a központi problémája, miszerint a szereplő(k) nem igazán tudjá(k) elkülöníteni a film-, illetve jelen esetben a darabbeli történetet a valóságtól. (Valóság? Egyáltalán létezik-e a pirandellói felfogásban ilyesmi?) Benne van az önirónia. Minősíti, kommentálja saját írói tehetségét. A darabbeli szerzővel, Ludovico Notaval (Bogdán Zsolt) mondatja ki saját nevét (Pirandello írta, ki nem állhatom azt az írót), illetve kérdőjelezi meg első regényének, a már említett Kitaszítottnak az értékét, (Hát törődöm én vele, hogyha azt hitted egy rossz regényről, hogy én írtam, pedig semmi közöm hozzá). Valószínűleg nem csupán a poén kedvéért csempészte be ezeket a mondatokat. És még valami. Benne van "az állandóan változó, egymással ellentétes személyiségek összege", mint ahogyan írja Szabó György Pirandello Színművek című kötetéhez írt utószavában, amelyet az újságszerű műsorfüzet első oldalán idéznek.

S már megint idetolakszik az újság. Az a bizonyos sajtótermék, amelynek, Bocsárdi László rendező felfogásában, ki vagyunk szolgáltatva, megmérgezi életünket. Az újságban álló friss hírek, amelyekről azt hisszük, hogy valóságosak, a való élet történéseit tükrözik, Bocsárdi víziójában értéktelenné, szellemi szemétté válnak. A hatalmas halomban fekvő újságok között Ludovico Nota hiába keresi – szinte az őrületig fokozva a kutatást – azt a példányt, amelyben megjelent Ersilia Drei (M. Kántor Melinda) tragikus története, és amelynek nyomán útnak indult megkeresni s megmenteni az életnek az öngyilkosságot elkövető fiatal, törékeny lányt.

A lassan kibontakozó történetből végül mégis összeáll a kép, csakhogy már szinte követhetetlenek a szálak, hiszen minden szereplő a saját változatát igyekszik tálalni, attól függően, hogy társadalmi pozíciója mit követel meg tőle. Környezetünk kisszerű elvárásai ellen viszont csak úgy tudunk harcolni, ha megteremtjük a magunk belső világát, ha nem engedjük "testközelbe" a külvilágot, annak rémisztő, minden történést felnagyító, szenzációt hajhászó törekvésével. A baj csak az, hogy a társadalom által befolyásolt személyiség minduntalan hazugságra kényszerül, ha azt akarja, hogy belső világa ne sérüljön lépten-nyomon. Ersilia Drei, a rendező, illetve a szereplőt megformáló M. Kántor Melinda felfogásában a gyermekkorba menekül vissza, így próbálja meg kivédeni az őt ért támadásokat. Néha szeszélyes gyermekként viselkedik, aki kénye-kedve szerint irányítaná, mondhatni: manipulálná a körülötte lévő felnőtteket. A színen időnként megjelenő kislány (Ambrus Gyurka Zsófia – rendezői telitalálat a felléptetése) nem csak a történetbeli halott gyermek szellemét jelképezi, aki a hősnő lelkiismeretét hivatott háborgatni, hanem egyúttal Ersilia másik énjének szimbóluma is. Láthatóan jóban van képzeletbeli társával, s mi sem bizonyítja jobban kettejük "összetartozását", mint az előadás utolsó remek tablója: mindketten kilépnek abból a világból, ahol annyi fájdalomnak voltak kitéve. Nem a halálba, hiszen azt már kipróbálták, talán csak egy másik idősíkba, egy esetleges másik létbe, ahol nincsenek bilincsbe verve. Szép pillanatai vannak Kántor Melindának, összességében véve azonban nincs ereje alakításának. Körülötte forog az esemény, ő a középpont, szinte azt mondhatni: "ujja köré kellene hogy tekerje" a történetet, a többi szereplővel együtt. És mégsem sikerül, valahol mindig kicsúszik a kezei közül az a fránya karmesteri pálca. Szándékosan idéztem be írásom elején Szabó György szövegét a Pirandello-kötethez írt utószavából: "lényünk valószínűleg nem más, mint több, állandóan változó, egymással ellentétes személyiségek összege". Ez sikkad el M. Kántor Melinda alakításában

A darab másik fontos szereplője Ludovico Nota regényíró, akit Bogdán Zsolt formál remekbe. Az ő felfogásában Nota, a már idősödő író esetlenül téblábol a történetben. Látszik, hogy a mindennapi életben nem tud mit kezdeni magával, azzal a humánus, bár nem egészen önzetlen ötletével sem, hogy a sikertelen öngyilkosságot elkövető Ersiliát magához vegye, és új életet kezdjen vele. Amikor rájön, hogy nem minden úgy történt, mint az ő képzeletbeli regényében, amelyet írói fantáziája már ki is színezett, kissé ingerülten veti Ersilia szemére az alkotói szempontot: a regényt vagy írjuk, vagy átéljük. Ettől kezdve viszont Nota már nem írja ezt a történetet, annak bonyolult szálait nem is tudja kézben tartani, hiszen minduntalan új mederbe terelődik a cselekmény, ő pedig ki van szolgáltatva az igazi szereplők kénye-kedvének, akik úgy igazítják a sztorit, ahogyan saját helyzetüknek megfelel. Mint ahogyan ki van szolgáltatva háziasszonyának, Onoriának. Varga Csilla házvezetőnője remekbeszabott alakítás. Csak időnként érezhető némi megtorpanás, ám akkor sem az ő hibájából. Pirandello, vagy éppen Bocsárdi helyezte olyan szituációba, hogy passzívan kelljen szemlélnie a színpadi történést. Szenvedélyes, vérbő olasz nőt alakít Varga Csilla. Az emberekhez való viszonyulását folyton változó érzelmei befolyásolják, szinte percenként képes átállni egyik táborból a másikba. Élete, mint minden valamirevaló házvezetőnőnek, az utcán és a szomszédok között zajlik, látszik, hogy néhány perc magány megölné. Az a szó, hogy intimitás ismeretlen számára. Nagyszerű az ájuldozó Ersiliát masszírozó jelenete.

Ki kell emelnem a Grotti konzult alakító Szabó Tibort, aki első ízben lép fel a színház művészvendégeként. Pontosan kidolgozott, nagyszerű színészi munka.

Mint ahogyan kitűnő karaktert állított elénk Bíró József is, Alfredo Cantavalle újságíró megformálójaként. Nem tudom maradéktalanul ugyanezt állítani sajnos Molnár Leventéről, aki Franco Laspigaként lép színre. A volt sorhajóhadnagy, Ersilia vőlegénye alakjában minduntalan visszaköszön Dybbuk-beli figurájának, Michaelnak, Asriel rabbi segédjének sok-sok gesztusa. Kár, ugyanis Molnár Levente sokkal tehetségesebb színész, minthogy rá legyen kényszerülve eszköztárának ilyen gyakori ismétlésére.


Összegezve végül mondandómat a kolozsvári színház legutóbbi produkciójáról, bár nem tekinthetjük a legsikerültebb Bocsárdi-alkotásnak, a színpadi újság másik cikkének címe, az Un fiasco szerencsére messze elkerüli az alkotókat. Öltöztessük fel a mezteleneket, biztat Pirandello darabjának címe. Ám a lelki meztelenséget, amelyről Bocsárdi színpadi változata szól, bármennyire is igyekszünk, nem tudjuk eltakarni. Hiába is öltöztetnénk bíborba, bársonyba a mezteleneket.

Köllő Katalin

Megjelent a Szabadság XIV. évfolyam 30. számában, fotó: Makara Lehel


LUIGI PIRANDELLO: ÖLTÖZTESSÜK FEL A MEZTELENEKET!
A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása

Szereplők:
Ersilia Drei: M. Kántor Melinda
Franco Laspiga, volt sorhajóhadnagy: Molnár Levente
Grotti, konzul: Szabó Tibor m.v.
Ludovico Nota, regényíró: Bogdán Zsolt
Alfredo Cantavalle, újságíró: Bíró József
Onoria, házvezetőnő: Varga Csilla
Kislány: Ambrus Gyurka Zsófia

Díszlet- és jelmeztervező: Bartha József m.v.,
Zenei összeállítás: Bocsárdi László m.v.
Dramaturg: Kelemen Kinga

RENDEZŐ: BOCSÁRDI LÁSZLÓ



A www.kontextus.hu cikke. Az eredeti írás erre található >>