Rómeó és Júlia

- Fotó: Koncz Zsuzsa -


Szabad mezõk
Beszélgetés Csányi Jánossal

- Akkor bekapcsoltam a magnót...

- ...mindenekelõtt azt kell tisztáznunk, hogy minél közelebb áll a színház az alkotómûvészethez, vagyis minél távolabb kerül a gyártási folyamattól, annál kevésbé lehet mereven bánni a határidõkkel. Mindennek megvan a maga folyamata. Egyéni alkotás esetén ezen az úton végigmeni nyilván sokkal könnyebb, hiszen az ember a saját idejével úgy bánik, ahogy akar. A közösségi alkotómûvészetek, mint a színház esetében azonban ez már összetettebb kérdés. Holott egy próbafolyamatnak ugyanúgy önálló ritmusa van, ami nem feltétlenül esik egybe egy repertoárszínházban mûködõ, másfél évvel elõre megtervezett munkafolyamattal. Mégis, nagyon örülök - tulajdonképpen nem is csak magam, mint inkább a külsõ szempontjaink miatt -, hogy kitûzött határidõre sikerült az elõadást bemutatni. Bár így összesen hat hetünk maradt a színpadi próbákra. Vagyis magamat is, és a munkatársaimat is õrült hajszába kellett kényszerítenem azért, hogy egy ilyen nagy lélegzetvételû munkát, mint a Rómeó és Júlia határidõre tudjunk bemutatni.

Ez a cikk a Hajónapló 2004 Januári számában jelent meg.
>> Szabad mezők
Beszélgetés Csányi Jánossal

- Akkor bekapcsoltam a magnót...


{kozep}Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

- ...mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy minél közelebb áll a színház az alkotóművészethez, vagyis minél távolabb kerül a gyártási folyamattól, annál kevésbé lehet mereven bánni a határidőkkel. Mindennek megvan a maga folyamata. Egyéni alkotás esetén ezen az úton végigmeni nyilván sokkal könnyebb, hiszen az ember a saját idejével úgy bánik, ahogy akar. A közösségi alkotóművészetek, mint a színház esetében azonban ez már összetettebb kérdés. Holott egy próbafolyamatnak ugyanúgy önálló ritmusa van, ami nem feltétlenül esik egybe egy repertoárszínházban működő, másfél évvel előre megtervezett munkafolyamattal. Mégis, nagyon örülök - tulajdonképpen nem is csak magam, mint inkább a külső szempontjaink miatt -, hogy kitűzött határidőre sikerült az előadást bemutatni. Bár így összesen hat hetünk maradt a színpadi próbákra. Vagyis magamat is, és a munkatársaimat is őrült hajszába kellett kényszerítenem azért, hogy egy ilyen nagy lélegzetvételű munkát, mint a Rómeó és Júlia határidőre tudjunk bemutatni.

- A bemutató a múlt évad közepére lett tervezve.


{kozep}Balázs Zoltán, Végh Zsolt - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

- A múlt évadban két alkalommal is határidő módosításra kényszerültünk. Súlyos betegségek miatt menet közben kellett Czajlik Jóska munkáját megváltoztatnunk, és öt héttel arrébb tennünk. Így született meg az Ilja próféta. Mivel ezt az én próbáim követték volna, csak elemzésekre, előkészítő munkára maradt időnk, hiszen az utánunk következő produkció, a Három nővér kezdésén Catalina Buzoianu miatt nem változtathattunk. Aztán Buzoianu munkája is hosszabb időt igényelt a tervezettnél, így az évad utolsó három hetében, egy teljesen elfáradt társulattal már nem lehetett érdemi munkába belekezdeni. Végül a darab létrehozása az évad első hat hetére maradt.* Tény, hogy a bemutató a második összpróbánk volt. Ez azt jelenti, a produkció nincs kész, menet közben, előadásról előadásra kell befejeznünk. De szívből örülök annak, hogy közönség elé tudott kerülni, hiszen így kaphattam olyan visszajelzéseket - nézőktől és kritikusoktól egyaránt -, amelyek értékelik az előadást, és a változtatásokban segítenek. Miközben persze menetrendszerűen felbukkantak azok a kritikák is - mint az elmúlt három évben, mióta az új korszakunk kezdődött, már annyiszor -, amelyek nem is az előadásról, hanem arról a tudatos háttérharcról szóltak, amelyet néhányan évek óta folytatnak ellenünk.** Az ilyen megnyilvánulásokat elég nehéz tudomásul venni, mert normális esetben az ember hisz a dolgok igazságos és tiszta működésében.

Érdekes, hogy ezzel a határidő problémával indítottad a beszélgetést, pedig én erre nem is akartam külön kitérni; sőt, arra sem, amit az előbb mondtál, miszerint néhányan a múltból, azaz múltbeli események alapján próbálják nézni, vagy megítélni az előadást. És most sem a múltra kérdezek: azaz miért nem rendeztél a Szentivánéji álom vagy a Játék óta...; hanem az érdekel, miért éppen most, 2003-ban érezted azt, kész vagy arra, hogy belevágj a Rómeó és Júliába?

- Két folyamatot kell említenem. Az egyik: a színházban, és a társulatépítésben alakuló folyamat, a másik: az én aktuális helyzetem. A Bárkának jelenleg olyan társulata van, amelyben jó dolgozni, mert bizalommal tudunk egymás felé fordulni. Fiatal és tehetséges művészekből álló csapat ez, amelyet nagyra becsülök. Másrészt megerősödött a színháznak az a működési struktúrája, amely a létrehozás időszaka, aztán pedig a társulat kettészakadásának válsága miatt csak későn tudott stabilizálódni. Ma kitűnő vezető munkatársak vesznek körül, így az én feladatom egyre inkább a dolgok összefogására, és nem a napi adminisztráció elvégzésére irányul, mint az első öt évben bármikor. Stabilan működik a színház szervezeti háttere, így akár hosszabb időre is kivonhatom magam az ügymenetből.

A bennem zajló folyamatokat sokkal összetettebbnek érzem. Nem hiszek a személyiség alapvető megváltozásában. Nem hiszem, hogy más ember leszek, mint aki voltam évekkel ezelőtt. A tehetség viszont sosem csupán a képességek összessége. Sokat számít az adott helyzet, a pillanatnyi állapot is, főleg egy olyan közösségi alkotás esetén, mint a színház. Én elsősorban nem szorgalommal dolgozok, hanem lelkesedéssel. Szükségem van arra, hogy higgyek valamiben. Ahhoz, hogy az ember színházi munkát végezzen, és valódi kihívásokkal nézzen szembe, nagy önbizalomra és ugyanekkora külső bizalomra van szüksége. Ha bármelyik hiányzik, a dolog kudarcra van ítélve. Én gyakran mások számára talán képtelen célokat tűzök ki magam elé, ezért különösen fontos számomra a kedv, a személyes indíttatás, amivel egy munkának nekifogok. A Rómeó és Júlia színpadra állításával le kellett győznöm a korábbi időszak torzulásait, elsősorban magamban. A Bárka létrehozásának problémái az évek során eltávolítottak a rendezői munkától, miközben egyre erősebb hiányérzet alakult ki bennem. Az első igazgatói periódus tulajdonképpen kivételes "menedzseri" sikert hozott számomra. Azon túl, hogy büszke vagyok arra, ami létrejött és működik, túl is kellett lépnem ezeken a tapasztalatokon. Amit én ma a színházalapításról tudok, lényegében halott tudás. Ugyanakkor olyan válságokon, személyes konfliktusokon keresztül zajlott le ez a folyamat, olyan társaktól kellett elszakadnom idő közben, olyan méltatlan és igazságtalan támadások értek, amelyek sokszor okoztak fájdalmat nekem. Ez rengeteg időt és energiát vett igénybe.

Bármilyen alkotó folyamatot akkor tudsz eljuttatni a befejezésig, ha elég erős belső késztetés van benned ahhoz, hogy a közben felmerülő nehézségeket legyőzd. Engem tavaly érdekelni kezdett a Rómeó és Júlia lefordítása, aztán pedig a színpadra vitele, és megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ez a vágy már mindennél fontosabb legyen.

A Rómeó és Júlia történetét boszniai környezetbe helyezted. Ha jól tudom, évek óta folyamatosan visszajársz Boszniába, kutatómunkát is végeztél. Hogy kerültél oda, honnan jött az ötlet, illetve milyen személyes boszniai élményeid vannak?

- Hadd mondjak valamit előbb. Én a Rómeó és Júliát akartam megrendezni, mert nagyszerű darabnak tartom. Eszembe sem jutott ezt a művet felülbírálni. Viszont olyan hátteret kerestem a történethez, amely a darab alapvető középkori struktúráját, finom belső összefüggéseit, a szerelem és a családok közötti harc törésvonalát a mai közönség számára egyértelművé teszi. Vagyis a nézők kollektív tudására hagyatkozva olyan megoldást tartottam csak elképzelhetőnek, amely az eredeti művet és Shakespeare szándékait kiteljesíti, esetleg más szemszögbe helyezi, de semmiképpen sem tolakszik a darab elé. Ugyanis nem hiszek az ellenkezőjében. Erre a háttérre találtam rá Boszniában.


{kozep}Varga Gabi, Spolarics Andrea - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

Bosznia, vagyis a történeti Közép-Balkán, amely egy-két időszakot leszámítva nem is volt önálló állam, valóban speciális terület, és tudom, hogy nálunk még a felkészültebb színházi szakembereknek sincs gyakorlatilag semmilyen ismeretük erről a világról.*** Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik vezető politikusa, a magyar Kállay Benjámin volt az, aki Bosznia kormányzójaként és pénzügyminisztereként a századfordulón két évtizeden keresztül egy önálló közép-balkáni állam megteremtésére törekedett. Kállay a szó mai értelmében vett "európai" gondolatot kívánt megvalósítani: a közös történelmi múlttal rendelkező, azonos élettérben élő, egy nyelvet, de eltérő 'tájszólást' beszélő, és elkülönült vallási felekezetekhez tartozó nemzetiségeket, a számos nemzetből álló Monarchiába önálló államként akarta integrálni. Tervét végül száz évvel később, a legutóbbi háborút követően a nemzetközi erők valósították meg. Kállay volt az, aki ezt a sajátos területet a XX. század fordulóján önálló kulturális összefüggéseiben igyekezett vizsgálni, például a csakis e tájra jellemző, Európában egyedülálló sírkövek, és más egyedi kulturális összefüggések miatt.

Valamit szeretnék leszögezni. Bár a Közép-Balkán immár fél évezrede a nagy világvallások metszéspontjában található, és állandó háborúk, sőt, világégések középpontja, mégis alapvetően más gyökerű etnikai, történelmi és vallási konfliktusai vannak, mint a Közel-Keletnek, mivel szinte minden esetben a területén kívül eső központok és érdekek rángatták háborúba.

Mégis miért érdekes ez? Mert a századforduló Közép-Balkánja a négyszáz éves török uralom miatt olyan szeglete maradt Európának, amely szinte érintetlenül őrizte meg a középkori állapotokat, a Shakespeare-i kort. Még kardot és tőrt hordtak az utcán, miközben, ahogy az előadásunkban is, már elhúzott egy-egy repülőgép a fejek felett. Az első világháború kitörése előtt állandósultak a konfliktusok, a Monarchia közreműködésével megjelent a modern világ, a szokásokban, az öltözködésben, a technikai vívmányokban, az új eszmékben. Vagyis a magyar közönség (és szakma) számára ismeretlen, sokszínű, egymásra épülő és egymásból táplálkozó kultúrára lehet rácsodálkozni, egy átmeneti korban, olyan területen, amely ráadásul a nagy világvallások keresztmetszetében található.


{kozep}Végh Zsolt, Balázs Zoltán, Ollé Erik - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

Számos izgalmas kapcsolódási pontot fedeztem fel a darabbal. Például a katolikus egyház ebben az időszakban Boszniában szinte egyáltalán nincs jelen. A terület a kora-középkortól kezdve a ferences-rendi minoritákra volt bízva, akiknek a Szultán már kezdetben külön kiváltságokat adott. Így jöhetett létre az a különleges helyzet, amelyben a muzulmán és pravoszláv vallásúak is el- és befogadták a ferences-rendi szerzeteseket. Így főként vidéken a ferences barátok gyakran különböző felekezetű gyerekeket oktattak, a közösségekben ellátták az írástudást, gyógyszerészek, sőt, művészek voltak, egyben pedig kiemelten jó kapcsolatokat tartottak fenn a muzulmán lakossággal. De más példát is nézhetünk: ahogyan az öregedő Capulet Shakespeare-nél a lánya házasságáról maga dönt. A bosnyák "zadruga", a középkori rendszerű családi jog a századfordulón még létezik Boszniában. Így a mi előadásunkban a muzulmán családfő valóban azt teszi, ami évszázadokkal korábban, Shakespeare idején még természetes volt: egy hajnali, kimerült pillanatában hirtelen maga dönti el a lánya házasságát, ezzel végleg megpecsételve a két titokban egymásba szeretett fiatal sorsát. Kállay Benjáminnak volt egy kitűnő munkatársa, Asbóth János, aki az országban több körútra is elkísérte a kormányzót, és rézmetszetekkel bemutatott izgalmas leírásokat közölt az akkori Bosznia minden szegletéről és sajátos szokásairól.

- Itt a szépíró Asbóth Jánosról van szó?

- Igen, egy hajdani politikus, aki regényeket és esszéket is írt. Tőle, az ő útleírásából származik többek között az az ötlet, amit a Ramadan estélyen Mercutioék hastáncos lánynak öltöztetésével csinálunk. Asbóth ezt Ben Basi kertjében maga látta. Nincs olyan motívuma az előadásnak, amelynek ne lenne valós történeti háttere.

A Monarchiát különben is nagyon érdekes képződménynek tartom, sőt, az Európai Unió afféle előképének látom. Ma talán az egyik legfontosabb kérdés a különböző kultúrák és népek együttélése. Ez a konfliktus Boszniában a maga történelmi bonyolultságában figyelhető meg.

A felkészülés során egyébként nem egyszer voltam tanúja annak, hogy azok az emberek, akik az adott téma szakértői voltak, vitatkozni kezdtek alapvető dolgokon. Ugyanis Bosznia a történelem folyamán nem egy egységes, körülhatárolható ország volt. A különböző tájakon lényegi különbségek alakultak ki. Én a darabot Shakespeare-ből kiindulva a mediterrán hatásokkal teli, konfliktusokkal terhelt déli területre, a hercegovinai Mostar környékére helyeztem. A bosnyák muzulmánokra jellemző, hogy szigorúan követik a vallási előírásokat, gyakran szigorúbbak a szultáni udvarnál. De Mostar környékéről találtam olyan századfordulós leírásokat, ahol az előkelő muzulmán családok szokásai, megjegyzem, gyakran olasz feleséggel, a századfordulón már sokkal inkább az európai divat felé hajlottak. Jablanikán és környékén például - talán a bogumil hagyományok miatt - a nők nem fedték el az arcukat, amit mi át is emeltünk az előadásba.

Személyes élményeim pedig a Szentivánéji időszakáig vezethetők vissza. Közvetlenül a háború után meghívták az előadást Szarajevóba. Akkoriban ez kulturális tettnek számított, sokan elvből utaztak oda, hogy az ostrom alatt romhalmazzá lőtt városban fellépjenek. Külön papírom volt a beutazáshoz, de teljesen felkészületlen voltam. Sosem jártam addig olyan területen, ahol háború volt. A határon - ami nem is határ volt, csak földre fektetett hatalmas szögesdrót-spirálok - ahogy áthaladtam a folyón, a kocsi alatt inogni kezdett a deszkapalló. Kétoldalt gépfegyveres katonák álltak, az ellenőrző pontnál betonbunker és homokzsákok. Nézek körbe, mindenütt kiégett romok. Egy üres, szétlőtt városka csonka házfalai a túloldalon. Esteledett. A katonák nagyon nézegettek, de végül átengedtek a papírjaim miatt. Hajnali két órakor érkeztem Szarajevóba. Emlékszem, hogy a Téli Fesztivál igazgatója, akit egy éjszakai megbeszélésen találtam, elképedve bámult rám: "Hogy kerül maga ide?" Mondtam neki, hogy átjöttem a határon, erre megkérdezte, hol. Aztán csak némán ingatta a fejét. Másnap Kocsis Kálmán nagykövet úr fogadott, aki szívvel-lélekkel dolgozott ott a háború után, és akivel később igen jó barátságba kerültem. Többször is segített nekem a felkészülésben. Ő magyarázta el, hogy azt a területet, amin éjszaka végigjöttem, még nem ellenőrzi teljesen a katonaság, hogy "...sötétben még az SFOR sem mer arra járni". Minderről semmit sem tudtam. Szétlőtt, néma, vaksötét falvakon mentem keresztül, bombatölcséreket kerülgetve. Vagy hetven kilométeren át se szembe, se mögöttem nem jött semmi. Egy folyómeder mellett haladt az út, később megtudtam, hogy a háború fő frontvonala volt. Nem tudtam semmiről, teljesen ártatlanul és véletlenül cseppentem oda.


{kozep}Spolarics Andrea, Balázs Zoltán - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

A darabhoz szakértőként felkért munkatársaim, Ljubica Ostojic dramaturg, költőnő, és Homolya Borbála, egy szarajevoi magyar, személyesen is átélték Szarajevo ötéves ostromát. Bora évekig a fronton látta el a sebesülteket. Később sok emberrel találkoztam, és megrendítő történeteket hallottam a hegyekkel körülvett, éveken át ágyútűz alatt tartott városról (persze tudva, hogy nekem erről sesem lesz jogom beszélni). De rádöbbentem, hogy egy ismeretlen világ, egy idegen kultúra van a Balkán közepén, pár száz kilométerre tőlünk, amiről semmit sem tudok. Régóta foglalkoztatott a Rómeó és Júlia megrendezése. Később újra és újra visszatérve Boszniába értettem meg, hogy a családok közötti konfliktus, amit a korábbi feldolgozásokhoz képest éppen Shakespeare erősít fel, egy háború felé sodródó korszakban, akár a Közép-Balkánon is megtörténhetett. Hogy az előadás helyszíne áthelyezhető térben és időben oda, a Monarchia béli Bosznia-Hercegovinába.

Nem értek egyet azzal, hogy akkor játsszuk el jól a Rómeó és Júliát, ha a konfliktust még tovább egyszerűsítjük és általánosítjuk. Hiszen mit tett Shakespeare? Átírt Londonban, a londoni közönségnek egy jól ismert, sikeres történetet, amely a mediterrán Veronában játszódik. Valahol messze, a Földközi tenger közelében. Eltávolítja, és négy napba sűríti a cselekményt, a tragédia fő okaként pedig az előkelő családok múltban gyökerező, addigra érthetetlen harcát teszi meg. Számomra ez kulcskérdés volt. Több Rómeó és Júliát láttam, ahol a konfliktust fekete-fehérekre, vagy a változatosság kedvéért pirosakra és kékekre egyszerűsítették. Csakhogy Shakespeare nem ezt az elvet követte. Megírta a történetet 1595-ben Londonban a középkori Veronáról, amely - az akkori közönség számára tudhatóan - a megelőző évszázadokban családok belharcával volt terhes. Vagyis nem általánosított, hanem konkréttá tette a történetet, miközben el is távolította, hogy teret adjon a fantáziának. A londoni közönség ködös ismereteire hagyatkozott. Én ezt a fajta konfliktust, és a darab hátterét a magyar közönség számára a XX. század eleji dél-Boszniában találtam meg.

- Örülök, hogy kihangsúlyoztad, a boszniai kép csak háttér, mert ez megerősíti azt a véleményemet, amiért én sem tudtam mit kezdeni bizonyos kritikákkal. Az előadás a szokatlan alapötleten túl valóban lineárisan, az eredeti történetet egészében, különösebb kísérletezés nélkül meséli el, miközben azt éreztem, vannak, akik a kísérletezést kérik rajtad számon.

- Tegyék. Életem harmadik produkcióját vittem színre. Más célokat tűztem ki magam elé, más volt a fontos számomra. Talán a fordítás miatt is, beleszerettem Shakespeare szavaiba, dramaturgiájába, szellemébe. Éppen az általad említett két dolog izgatott: a történet és a mesélés gesztusa. A Rómeó és Júlia alapvetően mese, világos és közismert mesei elemekkel. Lássuk csak, Lőrinc barát például egy olyan szert ad Júliának, amitől negyvennyolc órára tetszhalott állapotba kerül. Mi ez, ha nem igazi mese? Shakespeare-t nem érdekli a realista dramaturgia, pláne a kísérletezés. Ő a közönségnek ír, nem annak a kortárs művész-elitnek, amely megpróbálta anno kétségbe vonni a költői tehetségét. Csakis a nézőkre gyakorolható hatás izgatta, amit én hatásdramaturgiának neveztem el. Ezért olyan nagyvonalú a részletekkel. Például Júlia negyvennyolc óra helyett a darabban valójában csak huszonnégy órát fekszik a sírban. Shakespeare volt felületes (ez valószínű), vagy Lőrinc nem tudja, hogy az általa beadott szer hogyan és mennyi idő alatt hat (mert ez is lehetséges)? De végül is, kit érdekel ez? A nézőket biztosan nem. Tény, hogy a shakespeare-i változat a kulturális közkincs részévé vált, vagyis Rómeó és Júlia mitikus története szinte egyenértékű a népmesékkel. Tehát el kell mesélni. A szerző pergő ritmusban írja meg a sztorit, majdhogynem filmszerű vágástechnikával dolgozik. Azonban tobzódik a szavakban, mindent dagályosan túlbeszél, mert Shakespeare színháza a szavakon keresztül közelítette meg az emberek fantáziáját. A jelenetekből kihagyja a fölösleges dolgokat, ugyanakkor pontosan és koncentráltan, szigorúan lineáris sorrendben szerkeszt. Ezeket a szempontokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ha még nem is készültünk el teljesen az előadással.

De nemcsak a dramaturgiai ambíció érhető tetten a darabban, hanem az ereje teljében lévő költői becsvágy is. Shakespeare 1595-ben túl volt a kezdeten, már sikeres volt, ugyanakkor még érezhető bizonyításvággyal dolgozott. Igazolni akarta, milyen költői teljesítményekre képes. Mindez a mai ízlés szempontjából túlírt, ugyanakkor gazdag és finom összefüggésekkel teli költői nyelvezetében mutatkozik meg.

- Köszönöm, hogy a segítségemre vagy: térjünk át a fordításra.

- A fordítás elveiről van szó. Vagyis, hogy amikor nekilát valaki egy ilyen mű tolmácsolásának, milyen utat választ. Nem tudom elfogadni azt a fordítói metódust, amelyik a shakespeare-i szöveget (illetve a benne kódolt gondolatokat) megpróbálja felülírni. Mondjuk leegyszerűsíteni, a saját ízlése szerint. Természetesen más a nyelv mágiája a négyszáz évvel ezelőtti Angliában, és más manapság. Shakespeare és kortársai még szinte bűvölték a nyelvet, ma viszont - az élet számos más összetevője mellett - a nyelv is haldoklik, teljességgel elvesztette az illúzióit.


{kozep}Kardos Róbert, Tausz Péter (balra), Faragó Béla (jobbra) - Fotó: Koncz Zusza{/kozep}

A műfordítás során meg kell találni a darabhoz ma alkalmazható nyelvi világot, megőrizve az eredeti szöveg által tükrözött nyelvi kódokat is. Az angol költő mondatai a mai ízléshez képest egyértelműen dagályosak. Burjánzó költői képekben beszél, főleg a darab első felében. Ugyanakkor olyan bonyolult és kötelezően megtartandó összefüggés- és motívumrendszer szövi át ezeket a mondatokat, hogy a szöveg kivonatolása óhatatlanul az eredeti mű megcsonkításával járhat. A munka során Szász Károly, Kosztolányi Dezső és Mészöly Dezső fordításait is megismertem. Később elolvastam Nádasdy Ádám frissen elkészített munkáját is. Szászéval ma már valószínűleg nem sokat tudunk kezdeni, hiszen a XIX. század óta alapvetően megváltozott a nyelv. Érdekes módon, Kosztolányiét sem találtam elég elmélyültnek. Mészöly Dezsőé bizonyult a legjobbnak. Ez a szöveg ötven évvel ezelőtt készült, de még mindig nagyon jól beszélhető, a színházi előadásokon is többnyire ezt használják. Viszont helyenként nehézkesnek, máshol, főként a szójátékok esetében pontatlannak vagy szimplának találtam, illetve kiderült számomra, hogy itt-ott kimaradtak belőle a másodlagos jelentésrétegek gazdag összefüggései. Ezért úgy éreztem, Mészöly mestert is ki lehet hívni egy afféle "irodalmi asszóra", úgyhogy vettem a bátorságot, hogy a fordításnak én is nekiálljak.

A Szentivánéjivel már csináltam ilyen "vargabetűt", amiről akkor kedvező visszajelzést kaptam Géher István professzor úrtól, aki kritikát közölt róla. Ez sokat jelentett nekem, és önbizalmat adott. Ám másfél éve, mikor az új feladatba belekezdtem, kiderült, hogy a Rómeó és Júliát Shakespeare sokkal elmélyültebben írta meg (amelyhez képest a Szentivánéji álom textusa 'első kézből való' szöveg). A Rómeó... több ezer jambikus verssor, gyakran rímbe szedett, rendkívül tömör részekkel, ráadásként néhány szonettel fűszerezve. Igazán rendkívüli feladat. Ezt ma, színházban is beszélhető, a kor igényeinek megfelelő nyelvezetre átültetni valódi kihívás, ha ráadásul még hűen akarjuk visszaadni Shakespeare költészetét is. És itt elsősorban főként Nádasdyval vitatkoznék, aki ugyan szép és tiszta munkát tett le az asztalra, de jelentősen leegyszerűsítette a Shakespeare-i nyelvezetet. Én más utat követtem.

A helyzet az, hogy Shakespeare esetében óhatatlan az egyszerűsítés, hiszen az angol többnyire rövid szótagokra épül (megjegyzem, éppen ezért énekelhető és ritmizálható olyan jól), míg a magyar hosszabbakra. A Shakespeare-i jambus ugye 10-11 szótagszámú (bár meg kell, hogy mondjam, Shakespeare néha erre is csak legyint, és hosszabb sort használ). Ez magyarra fordítva átlagosan 16-os szótagszámú sorokat jelentene. Vagyis a jelentéstartalomnak óhatatlanul szűkülnie kell ahhoz, hogy a műfordítás 10-es szótagszámúvá váljon. Így a munka során maga a használt versmérték is szűkíti az eredeti mondatszerkezeteket. Ám Shakespeare olyan bonyolult összefüggésekkel dolgozik, olyan gazdag utalásrendszereket ír meg, olyan gazdagon szövi át a szövegen a szereplők motivációit, a gondolatok és szituációk összefüggéseit, hogy a fordítónak nagyon igyekeznie kell, ha az eredeti darabhoz hű magyar fordítást akar elkészíteni.

A Mészöly-féle fordításból hosszú szakaszokat tud idézni az ember. Az erkély-jelenet szövegét együtt mondjuk a szereplőkkel. A te fordításod viszont ezeket a "rögzült" mondatokat is megváltoztatja. Nem félsz attól, hogy a nézőnek hiányérzete támad, ha ezekben a nagyjelenetekben nem a jól ismert dialógusszöveget hallja?

- Erre egyszerű a válasz. Az idő majd kiválasztja a jobb fordítást. Nyilván máshova is kerülhetnek a "rögzült" mondatok. Mészöly előtt Kosztolányit idézték, és azt hiszem, Mészölynek erősen meg kellett küzdenie azért, hogy a munkáját elfogadják. Az idő viszont őt igazolta. Mészölynél számos olyan remek nyelvi megoldás van, amiért a fordítása még hosszú ideig érvényes lehet. Szerintem az olvasóközönségnek meg kell ismernie a Nádasdy-féle fordítást és az én változatomat is, és csak ezek után döntenie. Egyébként nem tekintem befejezettnek a saját munkámat; egyelőre csak a színházi példány készült el. Még dolgozni szeretnék rajta, aztán pedig kiadni.


{kozep}Lucskay Róbert, Spolarics Andrea, Végh Zsolt - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

- A fordítás műhelytitkairól is kérdezni szeretnélek. Úgy tudom, nyersfordítás után dolgozol.

- Így van. Mesterházy Mónika segített nekem ebben. Leültünk az eredeti szöveggel, ő mindig felkészült az adott részből, és a nyelvtani, művelődéstörténeti jegyzetekkel együtt diktálta a nyers szöveget, amit én leírtam. Folyamatosan beszélgettünk, minden lehetséges jelentéstartalmat, összefüggést, széljegyzetet megvitattunk, amolyan irányított beszélgetés formájában. Én aztán ezt az alaposan megjegyzetelt nyersanyagot kezdtem lefordítani: stilizálni és versbe szedni. Ott volt előttem az eredeti szöveg, a nyersfordítás, a nagyszótár, miközben kontrollként használtam a többi létező magyar fordítást is. Ez rendkívül aprólékos munka. Néha úgy éreztem magam, mint valami idióta, aki fél napokat piszmog egy-egy megoldáson. Az asztalomat elborították a nyitott könyvek, és én sorról sorra egyfajta "kutatómunkát" végeztem, amíg létrehoztam a saját első, második, végül a próbák alatt és után a harmadik szövegváltozatomat. A próba-kész példány ellenőrzésében végül Lengyel Anna segített. De hidd el, boldog voltam, hogy hét év adminisztráció után végre ezekkel a szavakkal bíbelődhettem.

Ha valaki aprólékosan foglalkozik az anyaggal, láthatja, hogy Kosztolányi Szásztól, Mészöly meg Kosztolányitól (és így tovább) átvesz olyan sorokat, ahol vagy evidens a Shakespeare-i jelentéstartalom, tehát nincs értelme másképp fordítani, vagy éppen jobbnak tartja a másik megoldását. "Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?", mondjuk ilyenből van még legalább 5-10 sor, ami akár mindhármuknál azonos. Ez persze nem jelenti az önálló fordítás csorbulását. Nem véletlenül mondtam az előbb, hogy általában Mészöly megoldásai tetszettek a legjobban; hiszen mindegyik munkát alaposan megismertem. Van Mészölynek néhány sora, amelyet a saját fordításomba is átvettem, mert egész egyszerűen nem találtam rá jobb megoldást. Ilyen a "Futunk a lányhoz, mint diák szabadba, / S úgy térünk vissza, mint diák a padba" sorpár. Ezt jelölni is akarom a saját változatomban, Mészölynek tisztelegve. Persze tény, hogy Shakespeare ennél sokkal összetettebben fejti ki ezt a képet is. Ám az említett rész bravúrja, hogy két sorba sűrítette, ami ugyan az angolban is ilyen terjedelmű, de magyarra átültetve az eredetit csak hosszas körülírással, három vagy inkább négy sorban lehetne megoldani. Kosztolányi éppen ezt teszi, és keresztrímekkel négy sorosra írja át, ám ilyen kiegészítést másutt nem használ. Nádasdy Ádám már konzekvensen ezt a "módszert" alkalmazza. E két sort ő is négy sorban oldja meg, amit viszont gyakran megtesz az egész műben, plusz sorokkal toldva ezáltal az eredeti ritmusokat. Ez ismét olyan koncepcionális kérdés, amivel én vitatkozom.

- A Rómeóhoz hasonló sokszereplős, nagyobb tömeget mozgató előadásban jelentősége lehet a rendező képi látásmódjának. Amennyire észrevettem, te magad is szívesen hivatkozol filmes ötletekre egy-egy színpadi probléma megoldásakor.

- Úgy érzem, a munkafolyamat során sikerült erős képeket is létrehoznunk. De a színházi kép alapja nem a filmszerű beállításban, hanem a drámai szituációban van. A színházi kép az adott helyzet térben való megfogalmazása, főleg akkor, ha az lelki és fizikai cselekvésként fogalmazható meg.

Én lehetőség szerint pontosan, és előre próbáltam megtervezni, sőt le is írni az előadás képeit. Ám a végeredmény gyakran több vagy más lett, mint amit elgondoltam. Ezt kiváló munkatársaimnak is köszönhetem. Uray Péter közreműködése például meghatározta a szöveg nélküli jelenetek látványvilágát. Igaz, ő csak az utolsó hetekben tudott a munkába bekapcsolódni, vagyis egy már kialakult rendszerbe belépve, kész forgatókönyv alapján kellett dolgoznia. A végeredmény mégis alapvetően gazdagabb lett, mint az előzetes tervek. De nemcsak Péter járult hozzá az előadás képi világának kialakításához, hanem több, rendezőként is tehetséges szereplőm, így például Spolarics Andrea vagy Balázs Zoltán. Voltak olyan próbák, ahol a velem együtt jelenlévő hat személyből négyen gyakorló rendezők voltak. Ez egyszerre nagyszerű dolog, ugyanakkor igen nehéz feladatot is jelentett. Engem örömmel töltött el ez a kihívás, hiszen az előadást jegyző rendező nem biztos, hogy mindig a legjobb megoldást látja meg a próbán, különösen egy ilyen erős tehetségű közegben.


{kozep}Varga Gabi, Ujlaki Dénes - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

- Akár szemedre is vethetnék, hogy a darab rendezése kapcsán megint mennyi mindent magadra vállaltál. Adva van egy erős rendezői alapötlet, egy új fordítás és egy ugyancsak a rendező által készített jelenet- és szövegpéldány. Ezeken felül még a díszlettervezésben is részt vettél.

- A tér megtervezésében, amely nélkül én nem tudok gondolkodni.

- Felmerül a kérdés: mennyi szabadságot adtál a színészeidnek a próbák folyamán?

- Gyakran teljes szabadságot. A dolog a próbán számomra fordítottan működik. A munka kiindulópontja a színész a térben, egy adott szituációban, ezért ha kellett, még a saját előzetes elemzéseimet is félretettem. Nem tudok azonban egyelőre "módszerekről" beszámolni. 18 éves korom óta, tehát lassan 20 éve dolgozom színházban. Van némi tapasztalatom. De rendezőként kifejezetten kezdőnek, pontosabban újrakezdőnek tartom magam. Vegyük úgy, mintha ez az előadás lett volna a harmadéves vizsgarendezésem. Csak tanulom azt, hogy a bennem lévő elképzeléseket hogyan valósíthatom meg a színészek által, térben kifejezve. Hogyan tudok egy színészt ambicionálni, hogy a dolog elsősorban számára legyen érdekes. A saját utamat keresem, úgyhogy a későbbiekben nem szeretnék ilyen kényszerítően rövid próbaidővel dolgozni.

Számomra nem a rendezői koncepcióban, hanem az író munkájában, aztán pedig közvetlenül a színész és a néző találkozásában van a színház születésének pillanata. Szeretem és tisztelem a színészeket, de észrevettem, hogy ezt a vélekedésemet nem mindig érzékelik. Ez nyilván az én emberi hiányosságom, gyakran nem tudom az érzéseimet kifejezni. Ha rendezek, elsősorban közvetítek. Néha persze erőszakos vagyok, és ellentmondást nem tűrő módon viselkedek, főként, ha mindenképpen eredményre kell jutnom, és kevés a próbaidő. Mégis, számomra az az ideális helyzet, ha rendező és színész között észrevétlen folyamatként "közös üggyé" válik az előadás. A közös területek felfedezése érdekel. A Bárka létrehozásával is ezért akartam színházat csinálni. Engem a társulati munkában éppen ez inspirált, nem pedig a színházi üzem működtetése. Az együtt felfedezhető gondolatok és megoldások teszik szárnyalóvá a színházi fantáziát. Néha azt látom, a nagyon erős meghatározottság mellett a nyitott keresés lehetősége zavarba hozza a színészeket. Előfordult például olyan próbahelyzet, amelybe csak akkor szóltam bele, ha láttam, hogy a jelenet végképp nem arra megy, amerre kell. Volt olyan szereplő, akit alig instruáltam. Egyrészt korántsem biztos, hogy az adott szituációról nagyobb tudással rendelkezem, mint ő, de ha így is lenne, neki kell közönség elé vinnie a szerepet, én pedig elfogult vagyok az irányában. Tehát akkor is hajlottam egy-egy megoldásnak az elfogadására, ha az éppen eltért az én előzetes elképzelésemtől.


{kozep}Ráckevei Anna, Ujlaki Dénes - Fotó: Koncz Zsuzsa{/kozep}

A produkcióban a nagyszámú közreműködő miatt jelentősen különböző képességű színészek vettek részt, a kivételes színészi kvalitástól egészen a kivételesen ügyetlen, kezdő helyzetig. Ennek a csapatnak az összehangolása, a színpadon a tömeg irányítása is igen jó iskola volt. A munka viszont egyértelműen túlhajtott lett, ezért többször előfordultak konfliktusok is. Sokszor keveredtem a próbák során vitába általam nagyon is szeretett emberekkel, mert rövid idő alatt kellett eredményre jutnunk. De nyilvánvaló, hogy erős fiatal társulat formálódik ebben a színházban, kitűnő rendezőkkel és kitűnő színészekkel egyaránt. Ez a fajta tehetség, ez a vitalitás pedig egyértelműen átüt ezen a darabon.****

- Remélem, az interjú leírt változatából is ki fog derülni, hogy ez személyesebb szakasza volt a beszélgetésnek, hiába mondtad, hogy nem tudsz módszert megfogalmazni.


{kozep}Tausz Péter, Kovács Lajos, Balázs Zoltán, Varga Gabi - Fotó Koncz Zsuzsa{/kozep}

- Nyilván nem véletlenül lettem igazgató. A létrejövő munkának egy előadással kapcsolatban is számos aspektusa érdekel. Számomra a színház azon kevés, megmaradt ősi helyek közé tartozik, ahol az ember egyfajta virtuális, de annál felemelőbb szabadságot érezhet. A szabadság pedig nem csupán individuális, hanem legalább annyira közösségi kérdés is. Ha egy alkotóközösség egyszer csak együtt, egy irányba mutatóan, saját gondolatokat fogalmaz meg, az szabaddá teszi az ember, és egyfajta örömet okoz. Ez pedig egyre ritkább lehetőségünk manapság. Bezáruló, illúzióit vesztett világban élünk. A színház az utolsó szabad mezők egyike.

Deres Péter

* Bóta Gábor erre írta Magyar Hírlap béli 'cikkében', hogy a "...premierhalasztgatások árán hosszúra nyújtott próbaidő is kevésnek bizonyult".

** Figyelemre méltó M.G.P. Népszabadságban tett megjegyzése: "Hagsúlyozandó az együttes összeszedettsége... Nem is volna baj, ha nem kevernék a bajt azok, akiknek ez az üzletük."

*** Lásd: Koltai Tamás színikritikus kínos baklövéseit az ÉS '03. 10. 03-i számában, "Bosznia kell?" címmel, vagy Tarján Tamás durva személyeskedésektől sem mentes 'kritikáját', Koltai Színház című lapjában.


>> RÓMEÓK ÉS JÚLIÁK
Részletek Csányi János, Szász Károly, Kosztolányi János, Mészöly Dezső és Nádasdy Ádám fordításaiból

Szász Károly: Prolog

Két egyaránt méltóságos család,
Szép Veronában, hol szinünk leszen,
Új lángra gyújtja régi haragát,
S polgárvér szennye ég polgárkezen.
E két ellenség átkos vériből
Balcsillagú szerelmes pár eredt;
Haláluk ált', mely gyászos és rémítő,
Lőn eltemetve az ős gyűlölet.
Halálra jegyzett bús szerelmeik
És a szülői düh gyászfolyama,
Mit el nem nyel más, csak síröbleik:
Szinünk két-órai látványa ma.
A mit ha figyelemmel néztek végig,
Pótolja hű szorgalmunk, gyöngeségit!


Kosztolányi Dezső: Előhang

Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába
S polgárvér fertezett polgárkezet
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a két órás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz
És ami csonka itten, az egész lesz.


Mészöly Dezső: Prológus

A szép Verona tárul itt elénk,
Hol két jeles család vetélkedett.
Ős gyűlölségük új csatákon ég,
És polgár-vér szennyez polgár-kezet.
Vad vérükből egy baljós pár fakadt:
Gonosz csillagzatok szülöttei.
E két szerelmes sírja lesz a hant,
Mely a csaták vasát elföldeli.
Szerelmük eljegyezte a halál,
Mert szüleikben lángol a harag
S le nem lohad, még el nem vész a pár -
Erről regél e kétórás darab.
Néző, kérünk, hibákra most ne nézz!
Így lesz az is, mi csonka még: egész.


Nádasdy Ádám: Előbeszéd

Két család, egyformán előkelő
(Veronában, hol zajlik e darab)
régi haragból újat ás elő,
s polgár kezéhez polgárvér tapad.
E két ellenfél magvából kihajt
Két csillagoktól-űzött hű szerelmes,
Szánalmas sorsot érnek, szörnyű bajt,
s holtukkal lesz a két ház újra csendes.
Halálukra szánt szerelmük vészes útját,
s a szülők átkos indulatait.
melyek mindnyájunkat egyszerre sújtják:
ezt játsszuk el most két órában itt,
s ha fülünk, szemünk türelemmel bírja,
ami még rossz, majd munkánk kijavítja.


Csányi János: Prológus

A két nemes család tragédiája
Most játszódjék a
Hol vérbe fúl a polgárok vitája,
S az ősi bosszú ég az új viszályban.
A gyűlöletből egy végzet fogant,
Egy ifjú pár, a balsorstól vezetve,
Mert szerelmük a vég felé rohant,
S a háborút haláluk eltemette.
Így teljesült be vágyukban a végzet,
Az ősök vérét sütő szenvedély -
Mely elpusztult velük - de újra éledt,
E kétórás darab erről mesél.
Közönség, légy kegyes, nézd el, ha vétünk,
És képzelettel pótold gyöngeségünk.

Csányi János

Mercutio

Hát Mab királynő járt az este nálad.
A tündér bába, álmok kerítője,
Befér a lénye egy apró drágakőbe
Az elöljáró pecsétgyűrűjén,
Atomnyi kis fogattal hajtat át
Az alvók orra hegyén éjszaka.
A hintaja egy üres mogyoróhéj,
Mit mókus ács, vagy öreg lárva gyárt,
Kik tündér bognárok már réges-régen;
A kerék-küllő kaszáspókok lába,
A kocsiponyva hártyás szöcske szárny,
S a legfinomabb pókháló a hám,
A kantár vizes holdsugár, az ostor-
Nyél tücsök csont, szíja pókfonál,
A kocsis szúnyog, zöld libériában,
Parányibb, mint a kis kövér kukac,
Mit rest cseléd az ujjából kiváj;
Így vágtat át ő minden éjszakán
Szeretők agyán, s álmuk szenvedély;
Az udvaroncok térdén, s bók az álmuk;
Ügyvédek ujján, s álmuk illeték;
A hölgyek ajkán, s álmuk könnyű csók,
Kiket a bősz Mab pörsenésre büntet,
Ha nyalánkságot érez ajkukon.
Vagy jegyző orrán nyargal át, s az álma,
Hogy kiszagolt egy jó zsíros ügyet;
Vagy dézsma disznó farka alakjában
Az alvó pópa orrát pedzi meg;
Ki újabb javadalmat álmodik.
Vagy átvágtat a katona nyakán,
S az torkokat metsz minden éjszakán,
És áttörés, meg tőrdöfés az álma,
S öt ölnyi mély ivászat; ámde újra
A fülébe dobol, hogy felriad,
Szentségel pár fohászt, és hánykolódva
Alszik tovább. Ez az igazi Mab...


>> BOSZNIA

Niederhauser Emil: A középkori Bosznia

Bosznia, mint ma már minden tévénéző tudja, a Balkán-félsziget egyik kis országa. Területe a hozzá számított Hercegovinával együtt is alig több, mint Magyarország fele (51 000 km2). Középső, legnagyobb része völgyekből szabdalt hegyvidék, amelyek főleg lombos erdők takarnak, délen azonban a tengerre néző hegyláncok már karsztosak és kopárak. Ott, a Dinári-Alpok legjárhatatlanabb részén, kétezer métert meghaladó hegycsúcsok alatt erednek az ország folyói, köztük az Adriába ömlő Neretva, amelynek völgye az ókortól fogva a legfontosabb közlekedési út volt a tengerpartról Bosznián át Szerbia irányába. A többi folyó észak felé kanyarog, és végül a Szávába torkollik: nyugaton Horvátország felöl az Una és a Verbász (Vrbas), középen a Bosznia, amelyről maga az ország is a nevét kapta, keleten pedig a Drina, amely Szerbiától választja el. A Száva egyben az ország északi határát is képezi, rajta túl a középkorban a magyar királyság terült el. Némi síkság egyedül itt, a Száva mentén található, és bizonyára ez volt régen is, mint ma, a legsűrűbben lakott vidék; feljebb, a hegyekben a lakosság gyérebb lehetett, és fő megélhetése az ókortól fogva az állattenyésztés volt.

Bosznia területét, mint a hírekből tudjuk, ma három nép lakja tarka összevisszaságban: a szerb, a horvát és a bosnyák. Nép és nyelv nekünk, magyaroknak olyan fogalmak, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ezért számunkra fölöttébb szokatlan, hogy a különbség a három boszniai etnikum között nem nyelvi, hanem végső fokon "csak" vallási. Olyasféle tehát, mintha mondjuk külön népnek tekintené magát a katolikus és a református magyar, azzal a különbséggel, hogy a felekezetek közötti szakadék ott sokkal mélyebb. A szerbek orthodoxok, a horvátok katolikusok, a bosnyákok pedig muzulmánok, ami végeredményben három teljesen különböző gyökerű - görög, latin, illetve arab-török - kultúrának felel meg. Ennek csak egyik, de legnyilvánvalóbb jele, hogy közös nyelvüket (a szerbhorvátot) a szerbek és bosnyákok cirill, a horvátok latin betűvel írják. A három nép kialakulása tehát nem nyelvi elkülönülés, hanem sok évszázados, a középkorra visszanyúló kulturális és politikai folyamatok eredménye.

A lakosság egy délszláv nyelv különböző nyelvjárásait beszélte. Később ezt a nyelvet szerbhorvátnak nevezték egy ideig. A 19. század elejére, amikor történetünk indul, nem a sok dialektus jelentette a problémát, nem is az egységes irodalmi nyelv hiánya, hanem egy másik fontos tényező. Ha az előbbi okfejtésből indulunk ki, az első szakasz problémáiból, akkor a múlt volt a problematikus tényező. Mert hol két, hol egy tartomány lakossága felekezetét tekintve megoszlott, és ez minden esetben másféle múltat jelentett.

Voltak ugyanis orthodox, paroszláv vallásúak, akik szerbeknek tartották magukat, az ő múltjuk a középkori szerb államhoz kapcsolódott, meg az oszmán - törökök elleni évszázados harcokhoz, a hajdukok meg-megújuló küzdelmeihez. A lakosság másik része katolikus volt, őket már a többiek is horvátoknak tekintették. A múlt az ő számukra egybefonódott a jelennel, hiszen egy, a középkor óta fennálló, most, az adott pillanatban is létező horvát államot jelentett. Ez a horvát állam ugyan egy idegen államhoz tartozott, a Habsburg Birodalomhoz, de megvolt. A lakosság harmadik része viszont muzulmán volt, az ő számukra a múlt az oszmán birodalom fényes múltja - világhódítót is lehetne mondani -, ha ez az adott pillanatban, az oszmán birodalom belső bajai miatt nem lett volna eltúlzott. Hogy orthodoxok, katolikusok és muszlimok ekkor, a 19.sz. elején milyen számarányban voltak jelen, azt utólag igen nehéz volna megállapítani. Talán nem is olyan fontos, hiszen ekkor még a társadalomban nem az etnikai, hanem a társadalmi különbségek voltak a hangsúlyosabban. Ezek pedig ugyancsak megtalálhatóak itt, mert a muszlimok alkották általában a nagybirtokosok rétegét, a másik két felekezet a parasztok körében volt túlnyomó.

A nemzeti megújulás a horvátok körében, mármint Horvátországban és Dalmáciában, a század elején kezdett kialakulni, amikor a terület jó része átmenetileg francia uralom alá került, s a francia hatóságok anyanyelvi iskolákat állítottak fel, s ezzel megkezdődött a nemzeti öntudatosodás. A mozgalom hamarosan kulturális térre terelődött, a horvát nyelv irodalmi rangra emelése köré szerveződött. Sokáig az értelmiség ügye volt (ez pedig jórészt nemesi származású). A boszniai katolikus vagyis horvát parasztság körében még kevés visszhangja volt, az értelmiséget itt a ferences papok képviselték.

A szerb megújulás, rendhagyó módon, a politikai szakasszal kezdődött 1804-ben, amikor a janicsárok fosztogatásai ellen megindult parasztmozgalom végül az oszmán fennhatóság elleni nemzeti szabadságharccá nőtte ki magát. A jórészt az akkori Dél-Magyarországról jött értelmiség idővel átvette a mozgalom szellemi irányítását, a kulturális szakasz teendői is előkerültek, de a politikai igények elsődlegessége mindig is megmaradt, a szerbek lakta terület egy része 1815 óta autonóm területe volt az oszmán birodalomnak. Tehát hosszú évszázadok óta ismét létezett szerb állam. Ennek léte azonban kevéssé hatott még ekkor a boszniai paroszlávokra vagyis a szerbekre.

Hát a muszlimok? Ők továbbra is azoknak érezték magukat, tehát vallási alapon különböztették meg magukat a nem muszlimoktól, meg persze társadalmi alapon. A felekezeti hovatartozás mellett, ha még volt tudatukban hely akkor az oszmán birodalom tagjainak érezzék magukat, uralkodó osztálynak, ha ezt nem is tudták így megfogalmazni. Ez viszont ebben a korban már nem is volt olyan egyszerű. Mert az oszmán kormányzat már 1838 előtt is bizonyos reformokat kezdeményezett, ezek pedig az itteni agáknak és bégeknek egyáltalában nem nyerte meg a tetszését. Jóval konzervatívabbak voltak ugyanis a kormányzatnál.

Az 1875-ös felkelés kitörésében az is szerepet játszott, hogy Ferenc József akkor látogatta meg első ízben Dalmáciát, és ebből a látogatásból a boszniai lakosság messzemenő következtetéseket vont le, az oszmán uralom alóli felszabadulás reményét. A muszlim lakosság természetesen nem osztozott e reményekben.

Amikor 1878-ban a berlini kongresszus engedélyezte, hogy az Osztrák - Magyar Monarchia okkupálja Boszniát és Hercegovinát, akkor lépett fel a muzulmán lakosság is, a szerbekkel összefogva, politikai igénnyel. Néhány nappal a berlini kongresszus befejezése után, július 28-án Szarajevóban nemzeti kormány alakult, amely igényelte a tartomány autonómiáját, természetesen az oszmán birodalom belül. Ez a kormány kezdeményezte a katonai ellenállást az okkupációval szemben. Ennek összeomlása után a muzulmán-szerb együttműködés meg is szűnt.

A továbbiakban a boszniai horvátok bekapcsolódtak a tartomány igazgatásába, elsősorban kulturális térén, persze egyértelműen horvát nemzeti öntudattal. Kállay Benjámin, 1882-1903 között osztrák - magyar közös pénzügyminiszter (hozzátartozott legfelső fokon a tartomány közigazgatása), aki már régóta balkáni szakértőnek számított, hosszú évekig belgrádi főkonzul volt, megpróbálkozott azzal, hogy létrehozzon egy bosnyák nemzetet, bosnyák nemzeti öntudattal. A tartomány egész lakosságára számított, elsősorban persze a muzulmánokra. Csakhogy ekkorra a nemzeti megújulás már végbement, a horvátok és a szerbek körében már a legalsó néprétegekig kialakult a nemzeti öntudat, őket már nem lehetett bosnyákokká tenni. A muzulmánok pedig továbbra is a szultán alattvalóinak tekintették magukat. A századforduló táján kibontakozó "Ifjú Bosznia" mozgalom, amely végül a szarajevói merénylethez vezetett, már egyértelműen szerb mozgalom volt, egy jugoszláv állam létrehozását tekintette fő céljának.


Bíró László: Nemzeti alapon többpártrendszer

Az 1990-ben megjelenő politikai pártok többsége ismét nemzeti alapon, köztársasági bázison szerveződött. Újra úgy tűnt, hogy az egyre élesebb formában megjelenő szerb - horvát ellentét fogja meghatározni Bosznia sorsát. Az 1990 novemberében és decemberében megtartott többpárti választások során a nemzeti pártokra leadott szavazatok aránya majdnem teljesen megegyezett a lakosság nemzeti megoszlásával. A 240 parlamenti helyből 201-et a nemzeti pártok szereztek meg, a bosnyákok pártja, a Demokratikus Akciópárt 86-ot, a Szerb Demokrata Párt 70-et, a Horvát Demokratikus Közösség 45-öt. A kommunisták teljes vereséget szenvedtek, mindössze 14 mandátumhoz jutottak.

A többpárti választások után a főbb tisztségeket, úgy mint korábban, felosztották a nemzetek képviselői között, és koalíciós kormány alakult. Hamar kiderült azonban, hogy többé nincs mód az együttműködésre.


Bosznia - Hercegovina politikai szervezete

In.: dr. Pál Alfréd országgyűlési képviselő: Bosznia - Hercegovina politikai szervezete, Budapest, 1913. III.-IV.oldal

Aki Magyarország politikai és gazdasági fejlődését, az utolsó évtizedekben csak némileg is figyelemmel kísérte, annak fel kellett tünnie, hogy, bár régi történelmi kötelékek fűzik az annectált tartományokat Szent István koronájához s bár hazánk jelentékeny vér - és pénzáldozatokat hozott azok occupatiója alkalmából1, mégsem sikerült azokban a gazdasági és politikai érvényesülés oly mérvét kivívnia mint a szövetséges Ausztriának. A gazdasági kudarc magyarázata közelfekvő s kétségkívül abban lelhető fel, hogy hazánk az ipari és kereskedelmi fejlődés terén évszázadokon át mulasztottakat máig sem bírta még teljesen pótolni és így nem versenyezhet még gazdasági téren teljes sikerrel a szerencsésebb szomszéd állammal. Nehezebb megokolni, hogy, bár a közös pénzügyi kormány aggódó gondossággal kerül mindent, ami a paritás követelményeibe ütköznék, Bosznia - Hercegovina administratiojában sem sikerült eddig a magyar elemnek azon helyet elfoglalnia, mely, méltán megilletné. Hiszen a közös pénzügyminisztérium által Bosznia - Hercegovina igazgatásáról kiadott 1911. évi jelentés szerint a tartományok szolgálatában álló összesen 11.370 hivatalnokból és alkalmazottból csak 3920 osztrák állampolgár s 4385 bosnyák-hercegovinai illetőségű. Ha már szomorúak ezek az adatok is, még elcsüggesztőbbé válik a kép, ha figyelembe vesszük, hogy a 3043 magyar állampolgár közül csak 347 a magyar anyanyelvű, úgy, hogy százalékban fejezve ki a bosnyák-hercegovinai hivatalnoki testületnek csak 3,05%-ja vallja magát nemzetiségére s nemcsak állampolgárságára nézve magyarnak.2 Nem elegendő magyarázata ezen sajnálatos állapotnak, hogy az annectált tartományokban a szerb-horvát nyelven kivül csak a német, mint közös hatóságok ezidőszerinti hivatalos nyelve s nem egyszersmind a magyar is érvényesül bizonyos szerény kereteken belül. Kétségtelenül megnehezíti ugyan ez a tény magyar ifjainknak a bosnyák - hercegovinai igazgatás szolgálatába való lépését, de egymagában távolról sem indokolja a magyarságnak fent vázolt háttérbe szorulását. Még kevésbé írhatjuk rovására a helyzet ezen sajnálatos kialakulását azon Bilinski közös pénzügyminiszter által inaugurált rendszernek, hogy a közhivatalok betöltésénél egyenlő minősítés esetén a magyar és osztrák állampolgárokkal szemben a tartományi illetőségűek előnyben részesüljenek. Ezen 1912. évben kezdeményezett irányzat csak évek múltán érvényesítheti majd hatását. Sokkal mélyebbre kell hatolnunk, ha ezen sajnálatos állapot okait keressük. Bosznia - Hercegovina múltja, jelene, összes viszonyai, egész közhatósági szervezete a magyar értelmiség zöme előtt majdnem teljesen ismeretlen fogalmak. Akárhány tagja jobban van tájékozva némely tengerentúli tartomány, exotikus ország állapotáról, mint a hazánkkal határos, régi történeti, szoros gazdasági és politikai kapcsolatban álló ezen területek viszonyairól. Ez - nézetem szerint - a legfőbb oka, hogy a magyar értelmiség Bosznia - Hercegovina közszolgálatában nem vívta ki még azon positiót magának, melyre mintegy praedestinálva volt. Sok, nagy horderejű mulasztás történt ezen a téren, de hiszem és remélem, hogy komoly munkával és kellő igyekezettel azok még túlnyomórészt pótolhatók lesznek.


Asbóth János - Bosznia és Hercegovina

Böjt és vendégség

A török városrészek nappal mintha ki volnának halva. Akit a munka nem kerget ki a házából, otthon alszik vagy legalább hever és nyög. Az utcán csak egyes lézengő alakok mutatkoznak. Az üzlet és forgalom központjai, a csarsia persze ilyenkor is megőrzik élénkségüket. De a mohamedánok itt is bágyadt, kimerült alakok, ha munkájukat nem is hanyagolják el. Sem enni, sem inni, sem illatot színi, sem asszonyt csókolni, sem szivarozni nem szabad. A szigorú még nyálát sem nyeli le, és dühbe jön, ha a hitetlen szivarozna halad el mellette, mert orrát érinthetné a szivarfüst. Nem is tanácsos ilyenkor a csarsiában szivarozva sétálni. Feddő tekintetek, ha nem feddő szavak könnyen érik az embert.

De ha naplemente közeledik, akkor valamennyien cigarettával az egyik, izzó parázzsal a másik kezükben várják az ágyú eldördülését, mely jelenti, hogy 12 óra van és megszakadt a böjt. Mohamedán időszámítás szerint tudniillik mindig naplementekor van 12, napfelkeltekor 24 óra. Ha a napnak változó menetével nem vág össze a zsebóra, akkor ez a gyaur órásnak a hibája. Az első tehát ágyú eldördülése után egypár szippantás a cigarettából; csak aztán következik a pohár víz. És erre aztán mindenki siet haza az ebédre, mely rendszerint nagy lakoma egyik vagy másik ismerősnél.

A mufti, Hilmy effendi hítt meg bennünket ilyen ebédre, melynél a legnagyobb pontosságot követeli az udvariasság, mert a mohamedán asztaltársak alig várják az ebédet. Amint az ágyú eldördül, körülhordanak apró frissítőket. Azután egy mellékteremben díszes medencéket és kannákat nyújtanak a szolgák, mert a mohamedánok, mint az angolok, kézmosással kezdik az ebédet, jó szokás, ahol mindenki kezével nyúl a közös tálba.

Íme a menü: csorba sarija leves; zlatka, csemegék, éspedig sir, sajt, maszlive, olivák, ruzsicse, rózsalevelek, visnye, meggy, asleme, cseresznye, narandzse, narancshéj, janje, egész sült bárány rizzsel és fűszerekkel töltve; szukburek, húsos rétes, jalani dalma, olajban főtt töltött káposzta hidegen; ekmek kadaif, a már említett laskás tészta tejfellel, borovice, málna, szel kadaif, az elébbi laskás tészta mézzel; szutlija, rizskása lisztcukorral, tejben főzve hidegen; szárma, vagdalt hús szőlőlevélben; szakz kabagi, főtt tök fokhagymával, pilaf i kiselo mlijeko, főtt rizskása aludtejjel. Az ételekhez csak a jobb kézzel kell nyúlni, bal kéznek más rendeltetése van, és a mohamedán tisztasági ösztön ebben igen szigorú. Hosszú, élvezetteljes böfögések időről időre a háziúr megtiszteltetéséhez taroznak. Ebéd után ismét kéz- és ezenfelül szájmosás, de most már szappannal. A keserű feketekávé és cigaretta, szivar, csibuk mellett megélénkül a társalgás, és ilyenkor helyükön vannak az élcek, a merészebbek is.

Szerelem

A lányok a hárem és a fátyol szigora mellett is megtalálják a módját, hogy magukra vonják a legények figyelmét. Az utcán sétálók nem győzik dicsérni a gyönyörű hangot, ha nagy távolságon képes áthatolni a rikoltó énekszó. Az elragadott legény követi a hangot, odalopódzik a kerítéshez, és így kezdődik a legtöbb házasság. A legény tán ismeri még a leányt suhanc korából, mikor még fátyol nélkül, csak fejére borított nagy kendővel járt. Tán látta a kifejlett szüzet még az utolsó napon, mielőtt felvette a fátyolt. Ha az igazi legény jön, a félénk őzike egy pár ilyen kerítés-látogatás után végre szóba áll vele. Egy hét múlva tán fellebbenti a fátyolt. Ha egyszer a kerítésen vagy az ajtónyíláson át meg hagyja ragadni a kezét, akkor ez a beleegyezés jele, és ha a szüléknek is tetszik a legény, semmi sem áll boldogságuk útjában. De az éber anyától különben sem igen jutnak ennyire a dolgok, ha a szüléknek nem tetszik. Van gonosz legény, aki egymás után kezdi az ilyen játékot több lánnyal. De hamar hírbe jön, és az anyák intik előle a leányokat.

Ha a szerelmesek a szülék ellenzésére találnak, gyakran történik szöktetés is. Ha sikerült, akkor itt éppúgy, mint másutt, elébb-utóbb megjön a szülék kénytelen-kelletlen megegyezése. A nagy családoknál itt is, mint mindenütt, családi érdekek kötik a házasságot, és ilyen esetekben történik leginkább, hogy a férj csak a lakodalom után látja feleségét. A csalódottnak fennmaradt a kárpótlása a többnejűségben és az elválásban. De mind a kettő ritka kivétel a bosnyák mohamedánoknál. Legalább az alsó és a középosztályoknál a szerelem ábrándja éppen nincs kizárva a házasság előtt, és rendszerint a kérő legalább egyszer találkozhatik a leánnyal, szemtől szembe láthatja, mielőtt végleg elszánná magát. Ha a házasságközvetítéssel üzletszerűen vagy kedvtelésből foglalkozók kölcsönösen eldicsérték egymásnak a fiatalokat, jó tulajdonaikat, vagyonukat, ha valamennyi fél hajlandósága meg van nyerve, a fiatalember látogatást tesz a lányos háznál, és ez alkalommal a leány fátyol nélkül szolgálja fel neki a csemegét. A bosnyák női divat leplezetlenebbül mutatja bájait, mint az európai. Néhány nap múlva a legény elküldi a gyűrűt bevésett nevével. A lakodalmi ünnepek zeneszó és végtelen lakomák mellett eltartanak nyolc napig is. Végre ünnepi díszmenetben, zeneszóval, lövések közt viszik az arát a vőlegény házához. A fehér patyolatba öltöztetett menyasszony barátnői és nőrokonai körében leborulva, földre hajtott fővel még egyszer imádkozik. Egyik a másik után távoznak a vendégek, és mikor az új asszony egyedül maradt még mindig imádkozva, lép be a férj.

A mosztari híd

O tt, ahol a városnak mintegy közepén ama bástyatornyok emelkednek ki a Narentából hatalmas régi falaikkal és az eleven sziklába vájt földalatti útjaikkal, ott vetődik át egyetlenegy merész ívben a mosztári méltán híres híd a Narenta vizén, hogy összekösse a várost a túlparti Hum alatti kisebb és szegényebb katolikus résszel.

Hadzsi Halfa, az arab író, aki a XVII. Század elején írt Ruméliáról és Boszniáról is, leírja e hidat, mely szerinte 974-ben épült. "Minthogy a legtöbb kert a folyón túl fekszik (a Radobolje patakján, mely szerinte szorosan a híd mellett ömlik a Narentába), láncokon lógó nagy fahíd vezetett volt át, mely azonban, oszlopai nem lévén, annyira ingadozott, hogy csak halálos félelemmel jártak rajta. A hódítás után a lakosság kérelmére Szulejmán szultán elküldte Szinan építészmestert, hogy építsen kőhidat. Ez azonban látván a helyet, lehetetlennek nyilvánította a feladatot. Később egy helybeli ügyes ácsmester azonban jót állott a sikerért, és a híd létre is jött." (Boszniában még ma is egyazon mester szokott asztalos-, ács- és kőmíves munkát végezni.) "A híd oly remekmű, mely a világ minden építészét tönkreteszi." E hagyomány most is él mosztári mohamedánok között. A keresztények szerint a rabságba esett Rade építősmester e híd által nyerte vissza szabadságát a törököktől. Az építmény mindannyiszor összedől, míg a vila, az erdei tündér tanácsára be nem falazott egy szerelmes párt a hídnak alapzatába. Hasonló hagyomány gyakran fordul el