Félreértések halmaza

Luigi Pirandello: Henrik; Hat szereplõ szerzõt keres

Zappe László


Alighanem sokszoros félreértés áldozatai voltunk mindannyian, akik a "megyejárásnak" becézett idétlenkedés keretében a Nemzeti Színházban jelen voltunk a Pécsrõl érkezett IV. Henrik elõadásán. Nemcsak a nézõk, de a játszók is. A félreértések e halmazát nehéz logikus sorba rendezni: ugyanis nyilvánvalóan mindenki mindent félreértett. A rendezõ és a játszók félreértették a darabot, de bizonyára a pécsi direktor is tévedett, amikor Nagy Viktorra bízta Pirandello mûvét, aki egyrészt prózában csekély gyakorlattal bír, de arra sem emlékszem, hogy zenésben valaha is komoly mûvészi eredményt ért volna el. Holott Pirandello drámájának színrevitele az egyik legnehezebb színházi feladat.

Luigi Pirandello: Henrik; Hat szereplő szerzőt keres

Zappe László


Alighanem sokszoros félreértés áldozatai voltunk mindannyian, akik a "megyejárásnak" becézett idétlenkedés keretében a Nemzeti Színházban jelen voltunk a Pécsről érkezett IV. Henrik előadásán. Nemcsak a nézők, de a játszók is. A félreértések e halmazát nehéz logikus sorba rendezni: ugyanis nyilvánvalóan mindenki mindent félreértett. A rendező és a játszók félreértették a darabot, de bizonyára a pécsi direktor is tévedett, amikor Nagy Viktorra bízta Pirandello művét, aki egyrészt prózában csekély gyakorlattal bír, de arra sem emlékszem, hogy zenésben valaha is komoly művészi eredményt ért volna el. Holott Pirandello drámájának színrevitele az egyik legnehezebb színházi feladat. Mert beszélni-írni könnyű az olasz szerző darabjainak rejtelmességéről, titokzatosságáról, a személyiség fel- és megbomlásáról, az igazi és a színlelt őrület komplikált, groteszk és költői keveredéséről, a naturális valószerűség és a jelképes elemeltség összeszövődéséről, de mindezt érzékletesen, elfogadhatóan megvalósítani a színpadon csak nagy művészi tehetséggel, kérlelhetetlen gondolkodói elszántsággal és rutinos színpadismerettel lehet. Nagy Viktor már sokat rendezett, de még soha sem bizonyította, hogy akár ez utóbbival is rendelkezne.

Márpedig ennél a darabnál folyamatosan kellene kétértelmű helyzeteket teremteni, mégpedig úgy, ahogyan az egymással szemben álló tükrök teszik: a végeredmény a végtelen sokértelműség legyen. A pécsi előadás viszont egyszerűen értelmetlen. A játszók hősileg üvöltenek, amikor ironizálni lehetne, társaságilag csevegnek, amikor mélységeket lehetne sejtetni, suttognak, amikor a történetet kellene megértetniük. Leginkább egyetlen dolgot sikerül plasztikusan megjeleníteniük: maguk sem tudják, éppen hol vannak, mi a helyzet, mi az igazság, mi a céljuk. A szöveghez tapadnak egy olyan darabban, ahol minden szó csapdát rejteget, semmi sem azonos az első jelentésével, de a másodikkal is célszerű óvatosan bánni.



{kozep} Lipics Zsolt (Landolf), Rázga Mikós (IV. Henrik) és Stenczer Béla (Dioniso Genoni) - Veréb Simon felvétele {/kozep}


Horesnyi Balázs díszlete stilizáltságával s főképp a szín közepére belógatott képkeretekkel éppen annyira rugaszkodik el a valóságtól, amennyire manapság szokásos. Azaz semmit sem mond arról az összetett viszonyról, amely a magát középkori királynak képzelő-hazudó XX. századi arisztokratát a valósághoz fűzi. Ez éppen az a darab, amelyben a szokványos elidőtlenítés, a cselekmény idejétől meg a jelentől való szabványos eltávolodás még semmitmondóbb, mint a legtöbb előadás esetében. Ezúttal ugyanis jelentősége lenne annak, hogy a magát őrültnek tettető, de épelméjű, illetve az őrült, de magát épelméjűnek képzelő hős valóságos díszletek közt, illetve díszletszerű valóságban éljen. A játéktér szokványos színházszerűsége éppen azért nem működik, mert ezúttal mindenki színházat játszik mindenkinek. A szolgák és a látogatók a királynak, a király meg nekik. Ehhez a történethez sohasem volt absztrakció helyett évszázadokat átfogó érzékletesség illenék.
S ugyancsak évszázadokat kellene átfogniuk a jellemeknek is. Nemcsak a fizetett szolgáknak, illetve titkos tanácsosoknak, akik eljátsszák a beteg számára a múltat, hanem a jelenben élő rokonoknak is. Ez egy régi család. Tagjaiban azért ütközhet meg jelentős múlt és pitiáner jelen, illetve idétlen múlt és racionális jelen, mert bennük is él a tradíció. Ezért is játszanak jelmezes múltidézést. Ehhez képest Lipics Zsolt, Tóth András Ernő, Urbán Tibor szolgahármasa csak a kényszerű szerepjátszás kínját jeleníti meg, holott ez igazából csak a hirtelenjében felfogadott negyediket játszó Domonyai Andrásnak járna ki. Kovács Dénes valószínűleg kísérteties inas lenne egy másik előadásban. Für Anikó elevenebb, Sztankay Orsolya fakóbb társasági hölgyet játszik, akiknek nemcsak közük nincs a főhős tragédiájához, de nem is értenek belőle semmit, Fillár István pedig mintha kizárólag azzal lenne elfoglalva, hogy békésen tűrje a Belcredire szórt sértéseket. Stenczer Béla orvosa egyszerűen fontoskodik, és marhaságokat beszél. Csak éppen a tudományos halandzsa formátuma hiányzik játékából. A címszerepben Rázga Miklós mindaddig bolondot alakít, amíg úgy kell tudnunk a szöveg szerint, hogy a király elmebeteg, és épelméjűt, amikor bevallja, hogy már rég kigyógyult, csak jobbnak látta folytatni a játékot. Ennél azért a dolog kicsit bonyolultabban lehetne értelmes és hatásos. Talán mondanom sem kell, hogy Pilinyi Márta jelmezei is szó szerint vesznek mindent. Ebben a darabban ugyanis ez a félreértések legbiztosabb útja.

S ezen az úton járva érthették félre dolgukat a megyejárás organizátorai is, amikor látatlanban a fővárosba hívták vagy küldték a még el sem készült előadást. Bár feltehetőleg ez a pécsi direkció bűne, hiszen nyilván ők jelölték a Nemzetibe legújabb bemutatójukat, ami legalábbis felelőtlenség még önmagukkal, saját színházukkal szemben is. Hiszen egy ilyen vendégjáték nemcsak költséges és elszalasztott lehetőség, de kompromittálja is a benne résztvevőket. Rosszabb hírét költi a színháznak, mint amilyen az valójában. Ennél az előadásnál még a különben kevéssé sikerült pécsi Rómeó és Júlia is jobb. A fentiekből pedig az következik, hogy mi, nézők is félreértettük a megyejárás értelmét, ha azt gondoltuk, hogy ilyenkor egy-egy megyeszékhelyi műhely a legszebb arcát kívánja megmutatni.

Hasonló félreértéshalmazról tanúskodik egy másik Pirandello-előadás is. Ugyanott, a Nemzeti nagyszínpadán láthattuk, de más keretek közt a Hat szereplő szerzőt keres című darabot. Bár ezúttal arról beszélni, hogy a rendező félreértette a szerzőt, hatalmas eufemizmus volna. Azt sem állíthatjuk, hogy nem értette meg. Valószínűbb, hogy egyszerűen nem érdekelte a darab, amitől persze még születhetett volna pompás, eredeti előadás. Egy klasszikus szöveg feléből-harmadából is készülhet vadonatúj, eredeti produkció. A szegedi előadás bizonyára valami ilyesmire tör. Csak hát az eredmény nem egyéb, mint az eredeti remekmű romjai. Helyükön vagy belőlük azonban szinte semmi sem épül. Ezúttal nem a darabot, hanem a színházi előadást, az interpretációt, egyáltalán magának a színháznak a feladatát értették félre. Amit változtattak, amit húztak, illetve amit a húzások helyett beleraktak a darabba - egy másik Pirandello-mű részletét meg néhány jeles songot innen-onnan -, az nem gazdagítja, hanem szegényíti a végeredményt. Talán szükségtelen fölsorolni, mi mindent lehet elveszíteni, hány réteget lehet elporlasztani egy ilyen darab egysíkú, egyértelműsített előadásával. Itt is érvényes mindaz, amit a pécsi IV. Henrik kapcsán már megpróbáltam előszámlálni, hiszen mindkét darab a végtelen belső bonyolultság, tehát a végtelen gazdagság nehézségeivel állítja szembe az előadókat és nézőket. A feneketlen mélységű köznapi tragédia és e tragédia megfoghatatlanságának, megfogalmazhatatlanságának, színházi tükrözhetetlenségének tragédiája helyett természetesen szólhatna az előadás a lét és a színház hatalmas kettős idiotizmusáról is. A szegedi produkcióból azonban nemigen érzékelhető több vagy más, mint a legvérszegényebb kabarétréfálkozás a konvenciókba dermedt, együgyű színházcsinálás fölött. Igaz, ez is benne lehet a darabban. De ha nem lenne benne több, nem jöhetett volna létre a darab. Ha ennyiről lenne szó, az igazgató egyszerűen szóba se állna a való életből érkező szereplőkkel, meg se érintené őt és professzionalista társait a civilek tragédiája. Hogy mindehhez hogyan jön A hegyek óriásaiból vett részlet, amelyet az előjátékban próbálni kezdenek, az végképp rejtély, s talán még ennél is rejtélyesebb, hogy egy-egy szereplő miért fakad dalra, miért ad elő jelenet előtt, után, közben egy-egy songot, s hozzá még nem is azok közül, akik a színészeket játsszák, hanem akik a kívülről jötteket.



{kozep} Stefanik Kata (A kislány), Nagy Jenő (A kisfiú), Fekete Gizi (Az anya)
és Csomor Ágnes (A mostohalány) a Hat szereplő szerzőt keres című előadásban - Veréb Simon felvétele {/kozep}


Ebben az ellaposított, primitivizált felfogásban egyrészt elsikkad, ami talán értékes lehetne, például Rácz Tibor reménytelen igyekezete arra, hogy az apát többnek mutassa rossz lelkiismerettől gyötört, szerencsétlenkedő polgárnál. Másrészt ami önmagában hatásos, az minél jobb, annál rosszabb az egészre nézve, például Szerémi Zoltán ostoba fontoskodóra vett rendezője - amin a Nemzetiben okkal mulatnak remekül az előadást néző színészek, mintegy kiröhögve magukból életük minden keserves megaláztatását - vagy Hőgye Zsuzsanna szakszerűen karikírozott Madám Pacéja. Rajtuk kívül a számtalan jellegtelen alakítás közül Csomor Ágnes véteti észre magát azzal, hogy a mostohalányt utcai repedtsarkúvá fokozza le, valamint Megyeri Zoltán, aki a vezető színészt gyomorforgató ripacsériával ruházza föl. Ha belülről jön, kétségbeejtő, ha tudatos alakítás, akkor viszont még ebből a mindent lefokozó produkcióból is kirí. Balla Margit díszlete nem ront és nem javít a dolgokon, lényege egy magas fémépítmény, belsejében csigalépcsővel, mely az előadás fikciója szerint bizonyára A hegyek óriásaihoz készült, és a lapos humorizálás egyik forrása az lenne, hogy miképpen próbálják hozzáidomítani az új cselekményt, például azzal, hogy a kislány itt nem vízbe fullad, hanem a tetőről esik le. Molnár Zsuzsa ruhái többnyire esetlegesek, de például az a borzalom, amelyet Megyeri Zoltán vezető színészként visel, tökéletes összhangban van az alakítással - ez a stílusegység adott esetben persze ugyancsak a minél jobb, annál rosszabb kategóriában érvényes.

Ez a Pirandello-karikatúra vagy inkább ellen-Pirandello a Vidéki Színházak Találkozója keretében került a fővárosba, a Nemzeti Színházba. S ebben a vonatkozásban is egy óriási félreértésről tanúskodik, mellesleg szinte az egész fesztiválhoz hasonlóan. Félreértés azt hinni, hogy a színházak vezetőinek van önismeretük, pláne önkritikájuk. Tudniillik a fővárosi bemutatásra alkalmas darabok kiválasztását csak abban az esetben lenne értelme rájuk bízni, ha föl lehetne tételezni róluk, hogy valamelyest tisztában vannak önmagukkal. A fesztivál azonban - és hangsúlyoznom kell, nemcsak ez a két előadás, amelyről itt szó volt, hanem a produkciók többsége - arról tanúskodik, hogy a legtöbb vidéki színházban a vezetőknek mostanában fogalmuk sincs arról, mit művelnek a színházukban, mikor terem érték a házuk táján, és mikor követnek el merényletet a színházművészet ellen.


Luigi Pirandello: IV. Henrik
(Pécsi Nemzeti Színház)

Fordította: Füsi József
Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Pilinyi Márta
Rendezte: Nagy Viktor.
Szereplők: Rázga Miklós, Für Anikó, Sztankay Orsolya, Fillár István, Stenczer Béla, Vidákovics Szláven, Lipics Zsolt, Tóth András Ernő, Urbán Tibor, Domonyai András, Kovács Dénes


Luigi Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres
(Szegedi Nemzeti Színház)

Fordította: Török Tamara
Szövegkönyv: Almási-Tóth András
Díszlet: Balla Margit
Jelmez: Molnár Zsuzsa
Rendezte: Almási-Tóth András.
Szereplők: Rácz Tibor, Fekete Gizi, Csomor Ágnes, Pataki Ferenc, Hőgye Zsuzsa, Szerémi Zoltán, Cseh Zsuzsanna, Megyeri Zoltán, Főző Ditta, Dobos Katalin, Posta Lajos, Janik László, Somló Gábor, Kiszely Zoltán, Balogh Cecília