Gyilkosság, kísértet, unalom

Ödön von Horváth: A végítélet napja

Urbán Balázs


Noha Ödön von Horváthot kétmûves szerzõnek tartják, színházaink megpróbálnak néha kevéssé ismert Horváth-drámákat is felfedezni. A próbálkozások általában azon buknak meg, hogy a színre vitt daraboknak csak egy-egy érdekesebb részlete, erõteljesebb jelenete, kidolgozottabb karaktere van, de minõsége messze elmarad a reprezentáns mûvekétõl. A fõmûvek színvonalát ugyan a Sopronban most bemutatott A végítélet napja sem éri el, de mégis összetettebb, érdekesebb, kidolgozottabb a korábban játszott "ismeretlen" Horváth-drámáknál - nem zárom ki, hogy ha egyszer megtalálja rendezõjét, bõvítheti a Horváth-repertoárt.

Ödön von Horváth: A végítélet napja

Urbán Balázs


Noha Ödön von Horváthot kétműves szerzőnek tartják, színházaink megpróbálnak néha kevéssé ismert Horváth-drámákat is felfedezni. A próbálkozások általában azon buknak meg, hogy a színre vitt daraboknak csak egy-egy érdekesebb részlete, erőteljesebb jelenete, kidolgozottabb karaktere van, de minősége messze elmarad a reprezentáns művekétől. A főművek színvonalát ugyan a Sopronban most bemutatott A végítélet napja sem éri el, de mégis összetettebb, érdekesebb, kidolgozottabb a korábban játszott "ismeretlen" Horváth-drámáknál - nem zárom ki, hogy ha egyszer megtalálja rendezőjét, bővítheti a Horváth-repertoárt.

A mű főszereplője, Thomas Hudetz állomásfőnök zárkózott ember. Felesége jóval idősebb nála, sógorát, a drogériatulajdonos Alfonzot mindenki különcnek tartja, a család így szüntelen szóbeszéd tárgya. Hudetz a munkájának él, büszke arra, hogy azt kifogástalanul látja el. Mígnem egy napon annyira belefeledkezik a fogadós lányával, a szép Annával folytatott beszélgetésbe, hogy későn állítja át a szemafort. A hiba tömegszerencsétlenséghez vezet. A városka népe kiáll az állomásfőnök mellett, akinek idegállapotáért féltékeny, kiállhatatlan feleségét hibáztatják. A lelkifurdalással küszködő és Hudetzhez erősen vonzódó Anna hajlandó tanúsítani, hogy az állomásfőnök idejében állította át a szemafort, de a kettejük párbeszédét az ablakból végighallgató feleség terhelő vallomást tesz. A bíróság a gyereklány szavának hisz, Hudetzet felmentik. A városka hősként köszönti, hatalmas ünnepséget rendez a tiszteletére, és családját kiközösíti. Ám a férfit a börtönben töltött idő és a lelkifurdalás kezdi összeroppantani - hiába is próbálja magában Annára hárítani a felelősséget. A tudatosnak tűnő, de belül összezavarodott lány a helyzetet kihasználva közeledni próbál Hudetzhez. Találkát kér tőle a viadukt alatt. Szavait a férfi zsarolásként értelmezi, és megfojtja a lányt. Anna eltűnése nem hagyja nyugodni a városka lakóit, s a közhangulat fokozatosan az állomásfőnök ellen fordul, aki a holttest megtalálása után menekülni kénytelen: a rendőrök mellett Anna apja és vőlegénye is vadászik rá. Az űzött vadként bolyongó férfi szemei előtt megjelennek áldozatai: Anna szelleme öngyilkosságra akarja rábírni, a szerencsétlenségben meghalt masinisztáké viszont arra, hogy világi bíróság elé álljon. Hudetz végül az utóbbiakra hallgat: feladja magát, és végre vállalja a felelősséget tetteiért.

Hasonlóan Horváth más darabjaihoz, A végítélet napjának sincsenek környezetükből kiemelkedő, formátumos hősei és antihősei. Nem ártatlan áldozatok és szörnyeteg bűnösök, hanem a morális züllésnek, az általános emberi ostobaságnak és az ebből fakadóan folyton változó közhangulatnak kiszolgáltatott emberek vergődnek a színen. Tragikus vagy tragikomikus figurák azokból lesznek, akik nem találják helyüket ebben a világban, de kitörni sem tudnak belőle. Az író kiábrándító képet fest az amorális, ostoba, közönyös társadalomról, de be nem illeszkedő szereplőit sem ábrázolja idealizálva. Hudetz más emberi minőséget képvisel ugyan, mint a városka lakóinak többsége, ám azzal, hogy elhárítja magától a felelősséget a tömegszerencsétlenségért, akaratlanul is elfogadja a látszatra, előítéletekre, hazugságokra épülő világ működését. Meghasonlottsága pedig szükségszerűen vezet gyilkossághoz. Az irónia a többi, tömegből kiváló szereplővel kapcsolatban is érzékelhető. Hudetznénak igaza van ugyan minden konkrétumban, ám abban, hogy az emberek gyűlölik, alighanem maga is vétkes: képtelen szeretetet adni férjének. Az igazságot pedig nem a felelősségérzet, hanem a sértett hiúság és a bosszúvágy mondatja ki vele. Alfonz továbbá - akár jóhiszeműségből, akár a közhangulatnak engedelmeskedve - éppen akkor áll sógora pártjára (elárulva testvérét), amikor az valóban bűnt követ el. S a közhangulat ismételt változásakor, elárulja Hudetzet is. Annában ugyan megvan az áldozatok naivitása, de viselkedésének amoralitása ijesztő: hogy hazugságaiban és pálfordulásaiban milyen szerepet játszanak Hudetzhez fűződő érzelmei, a "reflektorfény" csábítása és környezetének befolyása, az már a befogadói értelmezésen (következésképpen a rendezői döntésen) múlik. A többi szereplő a társadalmi környezetet testesíti meg, együttesként hatásosan, ám a Mesél a Bécsi erdőhöz vagy a Kasimir és Karolinéhoz képest kevésbé egyénítetten és variatívan. Miként hiányzik a műből az a trouvaille is, amit a másik kettőben az álnépszínmű-miliő jelent. A halottak megjelenése kissé didaktikus megoldása az elemelésnek, hatásos színi megjelenítése pedig komoly rendezői fantáziát igényel.



{kozep} Dóczy Péter (Alfonz) és Tímár Éva (Hudetzné) - Pluzsik Tamás felvétele {/kozep}


Csiszár Imre soproni rendezése voltaképpen nem követ el súlyos hibát: nem érti-értelmezi félre, nem "erőszakolja" meg a szöveget, nem teszi didaktikusabbá a megírtnál, nem aktualizálja durván. Csak éppen nem tudja hatásosan és tartalmasan működtetni az előadást. Az értelmezést, döntést kívánó szituációk rendre eldöntetlenek maradnak. A halottak például részben fehérre meszelt, részben eltakart arccal vánszorognak a színpadra (legalábbis az átlagosnál lassabban mozognak), majd hol természetesen, hol természetellenesen beszélnek. A letakart arcú halottat ráadásul egy korábban élő (és életben maradó) figurát játszó színész alakítja, s ez még akkor is zavaró, ha sejteni lehet: nem koncepcióról van szó, csak "spórolásról" a színészekkel. Lehet persze azt mondani, hogy óvakodni kell a didaxistól, s jobb meghagyni a különböző lehetőségek (túlvilági jelenés, lázálom, lelkifurdalás kivetülése) ambivalenciáját, de azt, hogy egy jelenet élesen elemelt, enyhén stilizált vagy teljesen realisztikus legyen, mégis csak el kellene dönteni. De nem csak ebben határozatlan a rendezés: a kocsmajelenetekben mintha a horváthi álnépszínmű környezetét próbálná megteremteni; Hudetz és Anna találkozása a viaduktnál thrillerre (vagy thrillerparódiára) emlékeztet. Székely László impozáns, de jól működtethető, realisztikus vonásokkal bíró díszletébe néha - derültséget fakasztó - makettvonat pöfög be. Mintha a rendező azt remélte volna, hogy a hatás- és stíluselemek eklektikája majd stílust és karaktert ad a játéknak; ezek azonban kioltják egymást, s csak nehezen értelmezhető zűrzavart keltenek.

Hasonlóan eklektikusak a színészi alakítások is. A fellépők közt nemcsak a játékstílusban, hanem színvonalban is megengedhetetlen különbségek mutatkoznak. Kevés az olyan színházunk persze, ahol a legkisebb szerepet is megnyugtató módon ki lehet osztani; muszáj tehát kompromisszumokat kötni, de a kontrollálatlan dilettantizmust azért nem volna szabad színre engedni. Az olyan "alakítás", amilyet a fogadó alkalmi vendégét játszó, a színlapra ki sem írt "színész" bemutat, komolyan veszélyezteti az alkotók szakmai hitelét. (Nem igaz, hogy ezt csak a Thália színházi vendégjátékon szinte egy emberként felszisszenő közönség látja.) Ellenkező végletként említhető a közhangulatot leginkább közvetítő, folyton áskálódó Leimgruberné sablonszerepének is egyéni ízt és intenzív színpadi létezést biztosító Molnár Piroska (akinek az első jelenetben Gyürki István igen jó partnere).

A kisebb alakításokra a néhány amatőrízű megoldás mellett az általános színtelenség jellemző; a különböző funkciókat ellátó szereplőket alig lehet megkülönböztetni egymástól, a tömegjelenetek feltűnően esetlenek. A fontosabb szerepek alakítói közül talán Dóczy Péter Alfonza a legérdekesebb: az a határozatlanság, erőtlenség, mely a többiek szerepformálására is jellemző, nála a játszott karakter részévé, jellemzőjévé válik. A fogadós és a pincérnő szerepében Bálint Péter, illetve Németh Borbála korrekt, precíz alakítást nyújt; de a figurák egyénítéséhez, elmélyítéséhez valószínűleg hathatósabb rendezői segítségre lenne szükségük. Incze József viszont úgy próbál segíteni magán, hogy túlkarikírozza a vőlegény alakját. Annaként Gubás Gabi kifogástalanul elhiteti ugyan a lány férfiakra gyakorolt hatásának bénító erejét, a gyereklány érzelmi zavarodottságának, romlatlan naivitásának és romlottságra utaló perspektívavágyának kivetítésével azonban adós marad. Tímár Éva súlyt ad a plasztikusan ellenszenvesre formált Hudetznénak, ahhoz azonban, hogy komplexebben tudja ábrázolni az asszony érzelmi dilemmáját, partnerre lenne szüksége. Merthogy Bregyán Péter feltűnően nem találja Hudetz szerepét. Leginkább az állomásfőnökre rákövült modoros tartást játssza el, ám a maszk mögötti embert nem mutatja meg. Mivel eszközei alig módosulnak a játék során, alakítása pózokból, modorosságból építkezik.

Esetlegesség, ötletszerűség érződik az előadás egészén. Váltakoznak a jobb-rosszabb színészi pillanatok, a sehova nem vezető ötletek. Unalom telepszik a kezdetben többet ígérő játékra, a szereplők sorsa hidegen hagy bennünket, a szakmai bizonytalanságok csaknem az előadás széteséséhez vezetnek. Pedig A végítélet napja nem érdektelen, nem rossz darab, de hatásos színreviteléhez a látottnál jóval színvonalasabb és fantáziadúsabb alkotómunka szükségeltetik.


Ödön von Horváth: A végítélet napja
(Soproni Petőfi Színház)

Fordította: Thurzó Gábor
Díszlet: Székely László
Jelmez: Szakács Györgyi
Asszisztens: Dákai Gabriella
Rendezte: Csiszár Imre
Szereplők: Bregyán Péter, Tímár Éva, Dóczy Péter, Bálint Péter, Gubás Gabi, Incze József, Németh Borbála, Molnár Piroska, Gyürki István, Varga Gábor, Sövegjártó Áron, Makay Sándor, Tándor Lajos, Sárdy Zoltán, Nagy Gábor, Zsolnay András.