Minimálrendezés

Verdi: Don Carlos

Márok Tamás


"Ah, hol vagyok?" - kérdezi Fülöp király karszékében íróasztala mellett ülve, Gregor József Don Carlosában, Szegeden. Világjáró basszistánk életének hatvanharmadik, énekesi pályájának negyvenedik évében rendezõként debütált. Gregor páratlan színpadi ösztönével és csalhatatlan társadalompszichológiai érzékével már hetekkel a bemutató elõtt kibérelte magának a címlapokat, amikor közölte, hogy a munkát egy forintért vállalta. A Szegedi Nemzeti Színház siralmas és Gregor - gondolom - megnyugtató anyagi helyzete egyaránt indokolja egyfelõl a spórolást, másfelõl a nagylelkûséget. A minihonor piárötletként is fényesen bevált. Ugyan milyen más csellel (vagy mennyi pénzzel?) lehetett volna elérni, hogy egy operabemutató a mûfaj iránt nem érdeklõdõ emberek körében is közbeszéd tárgya legyen?

Verdi: Don Carlos

Márok Tamás


"Ah, hol vagyok?" - kérdezi Fülöp király karszékében íróasztala mellett ülve, Gregor József Don Carlosában, Szegeden. Világjáró basszistánk életének hatvanharmadik, énekesi pályájának negyvenedik évében rendezőként debütált. Gregor páratlan színpadi ösztönével és csalhatatlan társadalompszichológiai érzékével már hetekkel a bemutató előtt kibérelte magának a címlapokat, amikor közölte, hogy a munkát egy forintért vállalta. A Szegedi Nemzeti Színház siralmas és Gregor - gondolom - megnyugtató anyagi helyzete egyaránt indokolja egyfelől a spórolást, másfelől a nagylelkűséget. A minihonor piárötletként is fényesen bevált. Ugyan milyen más csellel (vagy mennyi pénzzel?) lehetett volna elérni, hogy egy operabemutató a műfaj iránt nem érdeklődő emberek körében is közbeszéd tárgya legyen?

Az "Ahholvagyok?"-jelenet fenti beállítása nekem viszont lélektanilag aggályosnak tűnik. Az eredeti szerzői elképzelés szerint az uralkodó álmatlanul bolyong éjnek idején a palotában. 1650-ben vagyunk, villanyvilágítás sehol, itt-ott fáklyák lobognak, gyertyák pislákolnak (erre a szöveg is utal: "A gyertyák csonkig égtek le", éneklik Szegeden - hommage a Márai) -, s a gondolataiba mélyedt férfitól hiteles az elveszettség mondata. Ám a saját székében, a tulajdon íróasztala fölött aligha érez ilyesmit az ember. Más rendező esetében, a szerepet énekelve alighanem Gregor is tiltakozna e megoldás ellen. De hát ő most nem énekes, csak rendező.

Egy előzetes sajtótájékoztatón a művész a Volt egyszer egy vadnyugatot emlegette, s a világhírű western példáján fölbuzdulva a mozdulatlanság erejére építette Verdi-rendezését. Ha jól emlékszem, a film azzal kezdődik, hogy egy férfi (Jack Elam játssza. A szerk.) merev arcát látjuk jó hosszan, s körülötte egy légy röpköd. Hogy az V. Károlyt éneklő Altorjay Tamás körül zümmögött-e légy, azt nem tudom, de nem is fontos, mert a bemutatót a harmadik emeletről néztem. De egy későbbi előadáson ellenőriztem: ez már a tizedik sorból sem látszana. Sőt az énekes arca is alig. Egy ilyen nagy színházban, ahol a látótávolságot zenekari árok is növeli, bajos a közeli plánokra építeni, hisz jobbára nagytotálban látjuk az eseményeket. Talán ezért is alakult úgy, hogy ez a műnem a cselekvésre épít. (Angolul színész annyi, mint "actor", azaz cselekvő.) De mozdulatlanságra építeni a Don Carlost egyébként is kockázatos. Hogy megértsük, miért, vegyünk egy kis Verdi-történeti kanyart!



{kozep} Albert Tamás (Don Carlos) és Vajda Juli (Erzsébet) - Révész Róbert felvétele {/kozep}


A zenetörténészek szívesen és hosszan értekeznek arról, miért nem igazán sikeres mű Verdi Macbethje. Pontosabban, miért kevésbé sikeres, mint amilyen lehetne. Ennek okát rendre a mű túlzott sötétségében lelik meg. E korai opera hangulata mindvégig túl komor, nyomasztó, kevés benne a kontraszt, mondják. Az érett Verdi mindig figyelmet fordított arra, hogy a sötét mellé odategye a világost, a tragédia mellé a komédiát, a sírás mellé a mosolyt. (A Falstaffban pedig fordítva.) A Rigoletto utolsó felvonása a híres Az asszony ingatag áriával kezdődik, majd pajkos udvarlással folytatódik. Az álarcosbálban a bosszút lihegő férfiak szólama alatt ott csicsereg Oscar apród, aki Ameliának teszi a szépet. De még A végzet hatalmában is lépten-nyomon föltűnik Melitone, hogy izgága karakterbetétekkel akassza meg a véres dráma előrehaladását. Ebben a tekintetben Verdi Shakespeare-től tanulta a legtöbbet, bár első találkozásuk, a Macbeth ezt még kevéssé igazolja.

A Don Carlos Verdi utolsó és legnagyobb történelmi operája. A sztori számos ponton történelmietlen. De nem azért, mert semmi köze a valósághoz, sokkal inkább, mert a figurák nem korabeli rangjuknak és pozíciójuknak megfelelően viselkednek.

Vajon elképzelhető-e a középkori spanyol udvarban, hogy egy márkicska felelősségre vonja a királyt? Aligha. Ugyanezen márki szájából elhangozhat-e körülbelül ez a mondat a király kiborulása után: Felség, ön, aki a föld kétharmadán uralkodik vaskézzel, hogyhogy nem tud uralkodni magán? Nehezen. Lehetséges-e, hogy a királyné rövid időn belül kétszer is hosszan kettesben maradjon szerelmes mostohafiával, miközben az őt saját lakosztályában egyedül hagyó udvarhölgyet nyomban száműzik? Nem lehetséges. Valószerű-e, hogy egy udvarhölgy föllázítsa az uralkodó ellen a népet? Valószerűtlen.

Persze Schiller és Verdi nem történelemkönyvet akart írni, hanem színpadi művet. Az emberi kapcsolatok fontosabbak voltak számukra a történelmi viszonyoknál. A Don Carlos alapproblémája az, hogy a kor, a történelmi szituáció miként korlátozza az ember döntéseit, cselekvési szabadságát. A darab egyetlen figurája sem fogadja el kötöttségeit, mindegyik nagyobb szabadságot, tágabb teret szeretne magának.

A Don Carlosban sincs vidámság. Csak Eboli első felvonásbeli fátyoldalának oldottabb a zenéje. A darab komorabb, sötétebb, kegyetlenebb még a Macbethnél is. Mégis nagyon népszerű. Vajon miért?

Azért, mert világos szín ugyan nincs benne, ám kontraszt azért van. Ezt pedig a zenei karakterek váltakozása adja. Eboli hercegnő nagyáriájának elején indulatosan elátkozza saját szépségét. Utána egy lassú, dallamos részben a királynét sajnálja, végül egy elsöprő fortéval elrohan, hogy föllázítsa a népet. Fülöp monológja halk, töprengő énekbeszéddel kezdődik, az önsajnálat fájdalmas, lassú dallamával folytatódik, a szóló közepén azonban a zene fölgyorsul, és a király szenvedélyes szavakkal követeli magának az emberek megértésének képességét. Ez az újfajta változatosság azonban nemcsak a Carlosnak sajátossága, hanem Verdi legérettebb tragikus operáinak: az Aidának, a Boccanegra végső változatának és az Otellónak is. E művek színrevitelében ez jelenti a legfőbb interpretációs kihívást.

Úgy vélem, hogy a hangulatváltások-kontrasztok megjelenítése a Don Carlos-produkció legfőbb feladata. Fülöp király bevezetőben idézett nagymonológjában legalább négy éles váltás van - ezzel szemben a szegedi előadásban a szerep alakítója egy ültő helyében énekli végig összes lelki háborúságát. A jelenetek lelki-zenei változatosságával az énekesek passzivitása áll szemben. S ha mozdulnak, akkor se mindig jól. A Fülöp-Posa kettősben a király arra kéri a márkit, hogy őszintén mondja el, mi a helyzet Flandriában. Majd amikor az belefog a beszámolóba, egy bibliát kezd olvasgatni, mintha nem is érdekelné a dolog. Posa egyik hevesebb tirádájára fölpattan, és földhöz vágja a szent könyvet. Ez inkább egy hisztis nő gesztusa, semmint a katolikus világbirodalom uráé. (Az ember most sem tud szabadulni a rendező erős színpadi lényétől. Gregor sokszor elmondta, hogy nem akar Wagnert énekelni, mert számára például elképzelhetetlen, hogy egy ember, aki rajtakapja a feleségét egy másik férfival - mint Marke király Izoldát Trisztánnal -, ahelyett, hogy lekeverne egy pofont, tíz percig szónokol a barátságról. Gregor lelkileg közel áll a mindennapi gyarló emberekhez, de nehezen tud azonosulni önuralomra és képmutatásra nevelt uralkodókkal.) Az persze már beszédes, ahogy a király unottan int Posának: vegye föl a könyvet, s a márki teljesíti is a megalázó feladatot. Mintha a rendezőnek lenne egy jó ötlete (a biblia fölemeltetése), de nem tudná, hogyan jusson el odáig. Furcsa gesztus az is, amikor az előző jelenet végén a király elkapja a távozó Eboli hercegnő kezét, egy pillanatra visszatartja, és sokatmondó pillantással néz rá. Nem beszélve arról, hogy az efféle érintés a spanyol udvarban valószínűleg tabu volt, köznapi ésszel is nehéz megérteni, miért árulja el annyi ember előtt azt, amit mélyen titkolnia kellene.

Fülöp szobájában csak egyetlen szék van, amelyet az érkező Főinkvizítor magától értődő természetességgel foglal el, a király helyét! Pompás ötlet! Tapsolna máris az ember - csakhogy aztán nem látja a termékeny következményt, hogy tudniillik a királyt zavarná, feszélyezné a fura helyzet.

Hátul időnként fehér csuklyás alakok sompolyognak be s ki. Inkább a műsorfüzetből és a sajtónyilatkozatokból, semmint viselkedésükből derül ki, hogy ők egyházi besúgók volnának.

Lévén évtizedes színpadi rutinja, azt is jól tudja Gregor, hogy az előadás legelején és a legvégén kell igazán emlékezeteset alkotni. Darabnyitó ötlete világos és megvilágító. Nem "egy szerzetes" énekel, hanem V. Károly áll előttünk, és teljes királyi pompájában búcsúzik a világi hívságoktól. Átadja egy-egy papnak a jogart és az országalmát, leveti a koronát, a palástot (alatta szerzetesi csuha van), s bevonul a kolostorba. A színpad előterében Don Carlos ül (velünk szemben, az eseményeknek háttal), Fülöp és Erzsébet áll (a távozó császárra nézve, nekünk háttal), hogy aztán a jobb oldali kápolnába vonuljanak a koronázásra. Carlos nem megy velük. A jelenet szabatosan megmagyarázza a darab indító szituációját, természetesen lép színre az infáns, és nyilvánvalóvá válik az is, hogyan kerül a Szabadságkettős kellős közepébe Fülöp és Erzsébet.

A darabzárást nehezebb minősíteni. A Don Carlosnak Verdi is kétféle befejezést szánt. Az egyikben az infáns öngyilkos lesz, a másik szerint V. Károly magával viszi a kolostorba. Gregor változatában görögtűz lobban, füstköd támad, kilépünk a reális térből-időből. Posa jelenik meg, s elviszi Carlost a fénylő füstbe. Hogy ezt hogyan kell értelmezni (azon túl, hogy Carlos meghal), abban nem vagyok biztos, de a jelenet kétségkívül látványos. Sőt még a zenéhez is illik. A Don Carlos ugyanis egyedülálló módon fehérizzással fejeződik be. Fülöp az egész szerep legmagasabb hangját itt énekli (fiszt), Erzsébet magas h-t tart, a zenekar őrjöng. Verdi érett munkái rendre a halál megnyugvásával érnek véget. A szerző utoljára A trubadúrban és a Rigolettóban lázadt föl a sors ellen. Itt azonban ugyanez a lelkiállapot tér vissza. Nem véletlenül. A darabban szinte mindenki elbukik. Fülöpöt a felesége sohasem szerette, de most jóindulatát is végleg elvesztette. Posa meghalt, a király és Carlos (amennyiben őt életben hagyjuk) igaz barátját meggyilkolták. Ebolit száműzték, egyaránt elveszítette titkolt szerelmét (Carlost) és titkos szeretőjét (Fülöpöt). Erzsébet további életébe Carlos szerelme, Posa barátsága nélkül, a végképp meggyűlölt Fülöp mellett jobb nem belegondolni. Az egyedüli győztes a Főinkvizítor, a papság feje, amely papságot Verdi egész életében ki nem állhatta. Csoda-e, ha valamennyi zenei eszközével tiltakozik a helyzet ellen?

Zenei értelemben a Don Carlos nagyopera. Nagy zenekar, hatalmas kórus, valamint öt kitűnő énekes, öt fajsúlyos művész kellene az előadásához. Egy mai magyar vidéki társulatnál a bemutató sikere erőforrás oldalról nézve eleve kétséges. Ebben a tekintetben a színház zenekara teljesített a legjobban, élén Molnár Lászlóval. A zeneigazgató jól kézben tartotta az előadást, a muzsika arányosan, időnként drámai erővel szólalt meg. Az énekkarral már adódtak nehézségek, az erőfeszítések ellenére. Amikor az autodaféjelenet elején a mindent uraló papság hat kórustag személyében jelenik meg, a néző-hallgató elnézően mosolyog a vállalkozás heroizmusán.

Gregor énekesbarát rendezést akart csinálni, ám inkább az ellenkezőjét érte el. Énekesei háromféleképpen viszonyulnak a minimálrendezéshez. A Galgóczyn-Kovalikon sokszorosan iskolázott Vajda Juli és Szonda Éva a rendezéstől függetlenül megteremti és eljátssza Erzsébet, illetve Eboli figuráját. Gábor Géza megkíséreli maradéktalanul megvalósítani a hírneves szólamtárs elképzelését - s néha bizony lehetetlen helyzetekbe kerül. Albert Tamás és Réti Attila viszont teljesen tanácstalanul bolyong a darabban.



{kozep} Tóth Judit - Révész Róbert felvétele {/kozep}


A Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának ma nincs királynéja; ezért aztán nagy tehetségű szobalányokat vagy közepes szubretteket léptet föl királynéi szerepben. Vajda Juli művészi intelligenciájával és muzikalitásával átélhető emberi sorsot állít elénk, pedig a hangja messze áll ettől a karaktertől. Merényi Nicolette túlfeszítetten, hamisan énekli le a szólamot, nála az alak ethosza teljesen elvész. Ugyanakkor mutatós színpadi jelenség, s van benne érzékiség is. Amikor az első duettben hátulról az ájult Carlos mellére csúsztatja a kezét, a mozdulat finom erotikája egy csapásra világossá teszi, hogy ezt a gátlásos, személyiségzavaros fiút ez az asszony tette férfivá, ezért a szerelem számára nem érzelmi, hanem létkérdés. Egyébként Tóth Judit biztos dallamformálással, érett nőiséggel formálja meg első főszerepét. Szonda Éva Eboliját a lelki kielégületlensége teszi izgalmassá, ahogy képtelen harmóniát teremteni önmagában, és szüntelenül azt keresi, hogyan élhetné ki vonzalmait. Mezzója a második ária csúcshangjain szól a legszebben. Tóth Judit altos hangszínében anyáskodás bújkál. Mintha Fülöp és Carlos nem elsősorban a szerelmi szenvedélyt, hanem a gondoskodás, a védelmezés ösztönét ébresztené föl benne. Szonda önnön elveszettségét állítja elénk, Tóth a körülötte lévő férfiakét hangsúlyozza.

Az első tervek szerint Gregor Fülöpöt is énekelte volna, de aztán elállt ettől a tervétől. Valószínűleg menet közben ébredt rá, hogy a rendezés minden energiáját leköti, vagy arra a következtetésre jutott, hogy a szerep másik tulajdonosával teljesen különböző testi és hangkaraktert képviselnek, ezért nehéz volna egyazon figurát eljátszaniuk. Az így egyedül maradt Gábor Géza mindent tud, amit egy ifjú basszistának tudni illik, és semmi olyan hibát nem követ el, ami ebben a korban megkísérti az énekest. Elsősorban tisztán és karakteresen elénekli a szólamot. A hang a teljes, több mint két oktávon természetesen szól, a tónus nem behízelgő, inkább markáns, illik a figura ridegségéhez. Tartása főúri, gesztusai takarékosak. Nem igyekszik öregíteni magát, de nem is hat fiatalosnak. Amit látunk-hallunk, egy jelentős Fülöp-alakításnak több mint vázlata. Ha az évek múlása megérleli a hangszínt, és néhány keserű csalódás a lelket, akkor bizonyára megrázóbb, szívbe markolóbb lesz a figura. Jó lenne majd azt is látni.

Albert Tamás váltótársának balesete miatt egyedül énekelte végig az első széria előadásait. Címszerepet énekelt, de nem vált címszereplővé. Az összes többi énekes külsőleg is nagymértékben megfelelt az általa alakított figurának. Ő azonban mára túlságosan elhízott ahhoz, hogy ezt egy jó jelmezzel leplezni lehessen. Ráadásul hozzá nem volt kegyes a jelmeztervező Papp Janó, hisz miniszoknyácskában végződő kabátot és magas spanyol csizmát adott rá, s ez csak rontott a megjelenésén. Persze nem mindig áll rendelkezésre daliás termetű tenor, de azért itt mégiscsak minden nő Carlosba szerelmes, ezért muszáj vonzónak lennie. Minden megszólal nála, de a szín nazális, szorított, sem a hang, sem a személyiség nem kelt rokonszenvet. A jelmezkollekció többi darabja a tervezőtől megszokott szín-, forma- és anyaggazdagságot mutatja. Különösen Fülöp és Erzsébet ünnepi burgundi vörös palástja lenyűgöző.

Réti Attila éneklése épp azt a lelki nemességet nem tudja közvetíteni, ami Posát, a márkicskát az uralkodók mellé emeli. Hiába képes valaki a haláljelenet két-három frázisát egy levegővel elénekelni, ha közben az intonáció bizonytalan, a dallamok íve nem feszül ki. A Gregor elrendelte passzivitást épp ő, a darab legaktívabb figurája s legöntudatlanabb színésze viselte a legrosszabbul. Élét veszti ugyanis Réti alakításainak meghatározó jellemzője: önmaga megmutatásának mindenekfölött való igénye. Kelemen Zoltán megbízhatóan elénekelt Posájából a föllépés öntudata hiányzik leginkább: az elegancia, a lehengerlő modor, a szexepíl. Posa lelövése egyébként olyan mókásra sikerült, hogy sem realisztikusan, sem szimbolikusan nem lehet értelmezni. Énekhanghoz kockázatos erkölcsi értéket kapcsolni, ám Altorjay Tamás basszbaritonja kifejezetten jóságos; ezért aztán V. Károlyhoz nagyon illik, a Főinkvizítorhoz egyáltalán nem. (Nem koncepció, hanem szükségmegoldás, hogy egyedül adja a két szerepet.) Viszont a kiegyenlített tónus, a muzikalitás és az erőteljes magasság a Fülöppel énekelt duettben meghozta a kívánt eredményt. (Nota bene, ha Gregor Fülöpre nem is vállalkozott, stílusos gesztus lett volna, ha legalább V. Károlyt elénekli, és személyesen adja át a koronát nagy tehetségű utódjelöltjének.)

Langmár András a minimálrendezéshez mimimáldíszletet tervezett: kétoldalt pár gótikus ajtó, hátul néhány fából ácsolt boltív, a színpad közepén kétlépcsős emelvény. A kiemelésnek ez az eszköze azonban egyben le is szűkíti a játék terét.

Szegeden csak erős kompromisszumokkal osztható ki ma a Don Carlos. Kevés megfelelő hanganyagú énekes áll rendelkezésre. Az úgynevezett rendezői operajátszás nem véletlenül kezdődött kis és közepes színházakban. A mozdulatlanság csak akkor hatásos, ha kivételes erő áll mögötte: erős hang és erős személyiség. Mintha Gregor ezzel nem számolt volna. Kiváló énekes-színészünk első operarendezése semmi igazán lényeges dolgot nem bizonyított. Igaz, nem is cáfolt.


Giuseppe Verdi: Don Carlos
(Szegedi Nemzeti Színház)

Díszlet: Langmár András
Jelmez: Papp Janó
Rendezőasszisztens: Toronykői Attila
Karigazgató: Kocka Ferenc
Vezényel: Molnár László, Kardos Gábor
Rendező: Gregor József
Szereplők: Gábor Géza, Vajda Juli, Merényi Nicolette, Szonda Éva, Tóth Judit, Albert Tamás, Győrfi József, Réti Attila, Kelemen Zoltán, Vághelyi Gábor, Altorjay Tamás, Simon Krisztina, Papdi Erika, Piskolti László, Dér Krisztina