Olvasni csak pontosan...

Szûcs Katalin Ágnes cikke a Criticai Lapok februári számában jelent meg nyomtatásban.

A cikk elõzménye a szerzõ Az alapkérdésekig, és tovább... (NSZ 2003. december 22.) írása , illetve Koltai Tamás válasza Ne tovább! (NSZ - 2003. december 30.).


"Ennek az írásnak a Népszabadságban kellett volna megjelennie...
Itt olvasható reagálásom közlésétõl a Népszabadság szerkesztõsége sajtóetikára, vitakódexre és bevett gyakorlatra hivatkozva már elzárkózott, mondván, a vita a "megtámadott" (azaz Koltai) viszontválaszával "érdemben" lezárult. Ennek szellemében - s a sajtószabadság és -etika nagyobb dicsõségére - csupán hibaigazításra kaptam lehetõséget. Koltai Tamás személyeskedõ kitételei azonban többnyire nem "igazíthatók" hibaként, miként azt - élve a lehetõséggel - a Népszabadságban jeleztem is. (Hibaigazítás, Népszabadság 2004. január 30.) Mindenekelõtt a vita érdemi pontjai miatt azonban fontosnak tartom, hogy ha némileg csekélyebb példányszámban is, mint Koltai Tamás írása, észrevételeim mégis napvilágot lássanak.
Koltai Tamás reflexióját természetesen szívesen közöljük."


Szûcs Katalin Ágnes
Criticai Lapok

Ennek az írásnak a Népszabadságban kellett volna megjelennie.

Az előzmények: Koltai Tamásnak a Népszabadság 2003. október 31-i számában Hogyan játsszunk színházat?, illetve a december 13-i számában Színház és nem színház címmel közölt írásaira reflektáltam a december 22-i szám Fórum rovatában, Az alapkérdésekig és tovább... címmel. Koltai Tamás válasza Ne tovább! címmel a Népszabadság december 30-i számában jelent meg. (Mindez hozzáférhető az interneten, a Magyar Színházi Portálon is.)

Itt olvasható reagálásom közlésétől a Népszabadság szerkesztősége sajtóetikára, vitakódexre és bevett gyakorlatra hivatkozva már elzárkózott, mondván, a vita a "megtámadott" (azaz Koltai) viszontválaszával "érdemben" lezárult. Ennek szellemében - s a sajtószabadság és -etika nagyobb dicsőségére - csupán hibaigazításra kaptam lehetőséget. Koltai Tamás személyeskedő kitételei azonban többnyire nem "igazíthatók" hibaként, miként azt - élve a lehetőséggel - a Népszabadságban jeleztem is. (Hibaigazítás, Népszabadság 2004. január 30.) Mindenekelőtt a vita érdemi pontjai miatt azonban fontosnak tartom, hogy ha némileg csekélyebb példányszámban is, mint Koltai Tamás írása, észrevételeim mégis napvilágot lássanak.
Koltai Tamás reflexióját természetesen szívesen közöljük.


Szűcs Katalin Ágnes


Olvasni csak pontosan...

Érdekes, milyen dühödt sértettséget képesek kiváltani bíráló megjegyzések egy olyan kritikusból, aki egyébként keményhang párti.
A színházi struktúrával, a Nemzeti Színházzal és még néhány, írásaiban rendszeresen visszatérő mozzanattal kapcsolatos észrevételeimre (Az alapkérdésekig, és tovább..., december 22.) reflektálva Koltai Tamás Örkény Istvánt citálja állítólagos szervilizmusomat elítélendő, mondván: "a magyar színikritika kimúlik a sok 'de, ámbár, noha, jóllehet' között, míg 'külföldön hozzászoktak az erős kifejezésekhez és a drasztikus fejbe vágásokhoz". (Ne tovább!, december 30.) Kétségtelenül sem szerkesztőként, sem kritikusként nem ízlésem szerint való alkotók "drasztikus fejbevágása". Egy a pályám elején kapott levél egy életre megtanított arra, hogy a szellemesnek tűnő nyelvi fordulatot ne tartsam előbbre valónak a megbírált produktum létrehozójának személyiségénél. Épp elég fájdalmas szembesülnie az embernek - már ha képes erre, ha tehát működik benne valamiféle önkontroll - a sikerületlenséggel, miért kell azt még "fejbevágásokkal" tetézni. Valóban nem szeretem továbbá a tévedhetetlenséget sugalló magabiztosságot. Nem a kritikus véleményt, hanem a kritikában megnyilvánuló szerepzavart. A másik oldalról természetesen el kell tudni viselni a szembesülést az eredménnyel, a hivatásos nézőből (kritikusból) kiváltott hatással - nyilvános szereplő viselje el a nyilvános bírálatot -, ám ennek a szembesülésnek-szembesítésnek nézetem szerint nem kell érintenie az emberi méltóságot. Talán érdemes erről a problémáról egyszer nyíltan beszélni, hiszen látensen ott feszül művészek és ítészek minden megnyilatkozásában, de a sajtóhoz s a közszerepléshez való viszonyában is.

A véleményhiány és az 'ámbár, noha, jóllehet' között, nem beszélve a "drasztikus fejbevágásokról", magam széles skáláját tudom elképzelni az empatikus, értelmezésen, elemzésen alapuló érzékeny megközelítésnek, ami aztán akár frappáns egyflekkes műremekben, vagy húsz oldalas briliáns tanulmányban is manifesztálódhat.
Eme nézeteim megjelenvén természetesen nem fognak hivatalos rangra emelkedni - ez ellen tiltakozik Koltai - csak mert a Színházi Kritikusok Céhének elnöke vagyok s ebben a minőségemben egyúttal a Magyar Színházi Társaság választmányának is a tagja. Aminthogy a Koltai Tamás "munkásságáról szóló fogalmazvány"-om (ahogyan ő aposztrofálja írásomat) kapcsán sem történt ilyesmi, s abban sem kritikus véleményét, esztétikai értékítéleteit, hanem az azok alapján kinyilatkoztatott kultúrpolitikai direktívákat s a hangvételt kifogásoltam. Egyik írásomat sem a céh elnökeként jegyzem, mindkettő kritikusi munkásságom részét képezi. (Koltai logikájával az előadásokról szóló kritikáimat is tekinthetnénk "hivatalos" álláspontnak).

Mármost ami a fentebb vázolt "simulékonyság"-gal járó előnyöket illeti szemben a Koltai-féle "önsorsrontással": az általa szerkesztett Színház című folyóirat az NKA (Nemzeti Kulturális Alapprogram) Színházi Szakmai Kollégiumától minden évben, így 2004-re is jóval több, mint a háromszorosát kapja az általam szerkesztett Criticai Lapok támogatásának. A folyóirat-támogatás problémájánál érdemes egy pillanatra elidőzni, ez is strukturális kérdés ugyanis.

Korábban egyetlen folyóirat-kuratórium döntött a szaklapokról, mondjuk a méhészek lapjáról és a Színház című folyóiratról. A lapok e rendkívül széles spektrumában a Színház vagy a Criticai Lapok csak egy-egy volt a sok közül, ami a támogatások mértékében is megmutatkozott. Töredékét kaptuk akkor a mostani pénzösszegeknek. A szakmai kollégiumok - egymástól független - döntéseivel egyébként érdekesen átrajzolódott a folyóiratok fontossági sorrendje. Az NKA honlapján olvasható adatok szerint a Színházénál több támogatást az irodalmi folyóiratok közül tavaly csak a Kortárs és a Magyar Napló kapott, a Jelenkor, a Holmi, a Buksz, az Alföld (és hosszan sorolható) mind kevesebbet, a filmeseknél pedig egyetlen orgánum sem kapott idén annyit (az ugyancsak patinás Filmvilág sem), aminthogy a tánckuratóriumnál is jóval alacsonyabb volt a plafon, de a társadalomtudományi folyóiratok sem közelítik meg a Színház támogatottságát.

Az eredmények mindenesetre azt mutatják, hogy a szaklapok lényegesen jobban jártak a szakmai kuratóriumokkal, esetünkben azokkal a színházi emberekkel, "akikről nap nap után kritikát" írnak, "és akik megtehetnék, hogy egyetlen fillért sem adnak". Nem tették meg. Adtak most is, mint mindig. A Színház című folyóiratnak, amely fejléce szerint a Magyar Színházi Társaság lapja, 17,3 millió forintot. Utána mindjárt a Criticai Lapok következik a maga 5 milliójával. Ennyit tehát a szervilizmusról és annak előnyeiről. (Hogy a színigazgatók leveléről csak utólag értesültem, annak oka az lehet, hogy magam sosem szoktam kollégiumi döntések előtt megkeresni a kurátorokat.)

Koltai Tamás nehezményezi, hogy "minden évben nulláról kell indulnunk az NKA-pályázatnak nevezett kunyorálásban" (én is utálom ezt), ugyanakkor folyton a színházi struktúra lebontását szorgalmazza. Pedig a lapok esetében sem történt más, mint hogy lebontották a struktúrát, és építettek helyette másikat, olyant, amilyent a színházak számára is javasol Koltai: "értéket preferáló"-t. Ennek a folyamatnak az eredményeként jöhetett létre egyébként többek közt a Criticai Lapok (meg az Ellenfény és a Zsöllye) - ennyit a "kádárista-munkáspárti" nosztalgiáimról.
A kritikusi tevékenységen túl, úgy látszik, a nyelvértést és a demokrácia fogalmának értelmezését illetően vannak közöttünk nézetkülönbségek.

A nyelvértésről csak annyit: írásomban egyetlen szót sem ejtettem a Színház című folyóiratról, nem mint "főellenségről" nem, sehogyan sem. Egy - amolyan "félre" - utalással pusztán arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy az 'a' határozott névelő mást jelent, mint az 'egy' határozatlan névelő. A kettő megkülönböztetése általános iskolai tananyag. Természetesen nem szerénységéért kárhoztattam tehát Koltait, hanem épp ellenkezőleg, hivatkozása ugyanis "a szakfolyóiratban" megjelent korábbi publikációra azt jelenti, hogy egyetlen ilyen orgánum létezik. Azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egy olyan kitűnő tollforgató, mint Koltai Tamás, ekkora nyelvi hibát ejt.

A nyelvhasználat és az olvasásértés cikkében megnyilvánuló zavarai, illetve a meghamisított és nem létező idézetek csüggesztően jelzik az írott szó becsületének, súlyának devalválódását immár nemcsak a politikában, hanem a kulturális sajtóban is.

"'Mi lenne a romok helyén?' - kérdezi szarkasztikusan Szűcs kritikus" - írja például Koltai. Nem kérdeztem, hanem állítottam, hogy Koltai "A struktúra lebontásáról beszél, de még egyszer nem vázolta fel, mi lenne a romok helyén.". Amire ő válaszként a Színház című folyóiratot ajánlja figyelmembe: "elmondják benne színházcsinálók és politikusok". Arra valóban nem gondoltam, hogy a Koltai Tamás által szerkesztett folyóiratban megjelent minden interjút a főszerkesztő saját véleményeként kell értelmeznem, de semmiképpen sem ildomos egy napilapban, pláne a "legolvasottabb"-ban érvelés helyett egy néhány ezer példányban megjelenő szaklapra hivatkozni - a feltehetően lényegesen szélesebb olvasóközönséggel szemben ez nem fair. A Színház című folyóirat egyébként, úgy látszik, szentírásként is funkcionál, Koltai szerint ugyanis "csak egy autentikus szakember", Szabó István "véleményét kellene" elolvasnom, hogy megtudjam, "színházi törvény nem lesz, de a jelenlegi törvényi szabályozók tökéletesen elegendőek lennének a szükséges döntések meghozására". Ja, ha a Szabó István mondja, az persze más - hajítanám el a klaviatúrát, és ülnék a továbbiakban a végtelenségig "ölbe tett kézzel, az önrendelkezéstelen szakma akolmelegében", megfogadván Koltai tanácsát, ám Szabó István a Színház 2003. novemberi számában nem egészen ezt mondja. Ő ekként fogalmaz a vele készült interjúban: "Abból indulok ki, hogy színházi törvény nem lesz, nem kell. Ha lehetne, kellene, de mivel nem lehet, nem kell. Nem érdemes olyasmivel foglalkozni, amiből nem lehet semmi. (...) Egy esetben szükség lehetne rá: ha lenne színházi kamara. Akkor ugyanis az állam a támogatást egyszerűen átadhatná a kamarának, hogy használja föl, és működtesse a színházakat belátása szerint. (...) Ugyanis a színház jelen pillanatban hihetetlenül rossz szakmai érdekérvényesítő, mert gyakorlatilag nincs hatékony szervezete." Nagyjából ilyesmikről gondolkodtam (korábban más orgánumokban is, dokumentálhatóan), amikor a szakma önrendelkezési jogának hiányáról szóltam. Nem tudom, a kamara-e az egyetlen megoldás, hiszen a filmesek érdekvédelmi szervezetei sem kamaraként működnek, mégis évek óta van beleszólásuk a pénzek elosztásába, és a törvényt is sikerült kiharcolniuk. Igaz, nekik "csak" a kulturális és a pénzügyi kormányzattal kellett megvívniuk a maguk harcát, míg a színház az infrastruktúra következtében helyhez kötött művészeti ág, és sokkal alacsonyabb, provinciálisabb szintű, megyei, városi hatalmi harcoknak kiszolgáltatottan működik.

A színházi törvény természetesen nem hozna mindenre megoldást. Igaza van Koltainak, azt sem írhatná elő a fönntartóknak, hogy a politika helyett az értéket preferálják, aminthogy a "szakma prominensei számára sem", hogy mondjanak le "egyéni érdekeik egy részéről mások javára". Érdektagolt társadalomban - és a polgári demokrácia ugye az - egyébként sem lemondani kell az érdekek érvényesítésének (mert csak arról lehet) egy részéről, hanem lehetőség szerint egyeztetni a különböző érdekeket. A törvény csupán egy keret lehet annak biztosítására, hogy ne születhessenek a színházi szakmát érintő döntések a színházi szakma egyetértése, vagyis bizonyos szakmai hozzáértés, konszenzus nélkül.

Az alapvető nézetkülönbség szemlátomást a demokrácia-felfogásunkban van. Koltai Tamás szerint "Szűcs kritikus viszont rendületlen dogmatizmussal hisz a szakma - egyébként abszurd, mert a fenntartó-megrendelőt figyelmen kívül hagyó - önrendelkezési jogának kizárólag törvényileg biztosítható s mindenre megoldást hozó panaceájában". Magam a fenntartó-megrendelőt nem tartom önálló entitásnak, vagyis nem azonosítom a politikusokkal. A megrendelő nézetem szerint az adófizető állampolgár, akinek a (választások útján kapott) megbízásából kellene a fenntartónak, vagyis a politikának gondoskodnia a különböző területek működésének feltételeiről, de e különböző területek szakszerű működtetése a hozzáértők, vagyis a különböző szakmák (és itt nem pusztán a színházra gondolok) kompetenciája volna.
Arra nyilván nem jelenthet garanciát a színházi törvény, hogy a továbbiakban csak jó döntések szülessenek, azt azonban lehetővé tehetné, hogy pártpolitikai érdekek helyett szakmai érdekek érvényesüljenek a színházak vezetésére, finanszírozására stb. vonatkozó döntésekben.

A magam szervilizmusával még azt is el tudom képzelni, hogy színháziak és kritikusok együttműködjenek e szakmai érdekérvényesítésben - különben mi értelme annak, hogy a Kritikusok Céhe a Magyar Színházi Társaság tagja -, ám ehhez le kellene mondani a kívülálló fensőbbséges attitűdjéről.


Szűcs Katalin Ágnes