Kétfejû sas a Budapesti Kamarában

Egy nagy uralkodóház címere. De az egyik fejet letörték: a királyt meggyilkolták. Ma tíz éve ennek. A világtól elzárkózott, öntörvényû királynõ még mindig kedvesét gyászolja. Ahelyett, hogy az évfordulós ceremónián pompázna hintajában a városi felvonuláson, édes kettesben vacsorázik a király szellemével. Odakint vihar készülõdik: tombol a szél, és mintha lövések dördülnének. A megemlékezés legszebb pillanatában egy vérzõ ember esik be az ablakon: a király hasonmása. A királynõt jött megölni a nép nevében. Csakhogy ebben a pillanatban neki köszönheti az életét... Három napja van az anarchistának royalistává, a királynõnek anarchistává lenni. Gyûlölnek és szeretnek. Az udvari intrika ellenük dolgozik. És vajon végleg letett-e a merénylõ szándékáról?

Az előadásról:
Helyszín: Budapesti Kamaraszínház
Magyarországi ősbemutató dátuma: 2004. április 4.
Darab eredeti címe: L'Aigle a Deux Tetes
Darab magyar címe: A kétfejű sas
Ősbemutató: Párizs, 1946
Műfaj: tragédia
Megfilmesítették: Jean Cocteau (1949), Michalangelo Antonioni (1980)



Az alkotók:
Színészek:
Királyné Bacsa Ildikó
Stanislas Huszár Zsolt
Edith von Berg Juhász Réka
Félix von Willenstein Dolmány Attila
Foehn Gróf Kerekes József
Tony Stefanovics Angéla
Szerző: Jean Cocteau
Fordító: Pacskovszky Zsolt
Dramaturg: Merényi Anna
Díszlet/jelmez: Füzér Anni
Zene: Gryllus Samu
Rendezői munkatárs: Petyi János
Produkciós vezető: Kákonyi Zsolt
Rendező: Kurucz Pál



A darabról:

Cocteau A kétfejű sasát Magyarországon még sosem mutatták be. Ez annál is
furcsább, mert nem egyszerűen egy zseniális szerző izgalmas darabjáról van
szó, remek figurákkal, hanem az osztrák uralkodónőről is, kinek mintájául -
az író saját bevallása szerint - sok tekintetben Erzsébet királyné szolgált:
s nála Magyarországon nem volt ismertebb és népszerűbb osztrák uralkodó. A
kétfejű sas királynéja tőle kölcsönzi naivitását, kecsességét, a benne égő
tüzet és bátorságot, eleganciáját és a céltudatosságát.

Cocteau harminc év körüli hősnője (a darab abszolút főszereplője) hőn
szeretett férje tragikus halála után önkéntes száműzetésbe vonult a
hataloméhes régens, és az udvar intrikái elől. Saját, külön világot
teremtett magának, szigorú szabályokkal. Arcát fedetlenül tíz éve senki nem
látta legfőbb bizalmasán kívül, látogatót alig fogad, a kastélyán kívül
zajló életben nem vesz részt. Hogy a benne égő tűz ki ne törjön, fiktív,
mégis ledönthetetlennek tűnő falat épít maga köré, mely mögül magányosan
kiáltozik a sötét éjszakába.

Egy napon azonban segélykiáltása visszhangra lel. S éppen attól a lázadó
költőtől jön a visszhang, aki egy lázas eszme jegyében meggyilkolni jött a
királynét. Stanislas azonban nem számított arra, hogy a valóságban mások az
ifjú uralkodók, mint forradalomra buzdító költészetében. S arra főleg nem,
hogy ennyire egy nyelvet beszéljenek. „Egy anarchista lelkületű királyné és
egy fejedelmi lelkületű anarchista találkozása” – mondja Cocteau. Ez a
felismerés, illetve a további váratlan körülmény hirtelen lehetővé teszik,
hogy a torz rémálmukból kizökkent két lélek egymásba szeressen. Rang és
küldetés meghatározta életükben útjaik nem kereszteződhetnének: az élet
sakktábláján a királynő nem léphet lóugrásban, és a gyalog nem rosálhat. A
két szereplő azonban mintha átesne a másik mezejére, s mintha az anarchista
azt is tökéletesen tudná, mit kell lépnie a királynőnek. Megsejtve, hogy
csak újabb zsarnokságot szülne, ha saját eszményei hatalomra jutnának,
Stanislas rábeszéli "áldozatát", hogy bújjon elő menedékéből, és vegye
vissza a hatalmat.

Szerelmük egyetlen kurta napján ekkor lehetségesnek tűnik, hogy a királyné
visszatérjen trónjára. Ám ezt a lehetőséget kizárja sorsuk. Törvényszerű a
gróf és Edith győzelme a közelgő reformok felett és törvényszerű a
szerelmesek halála. A nagy lelkek azonban nagyot álmodtak, s mindketten
boldogabbak voltak e néhány órában, mint addigi egész életükben.



Szinopszis:

Az osztrák és bajor nemesi házak misztikus tragédiáiból merítve, Cocteau
szembeállítja a krantzi kastély torz szellemvilágába visszahúzódó, szűz,
özvegy királynőt a megváltó halált hozó merénylovel, Stanislasszal, a fiatal
anarchista kőltovel, aki a rendőrség elöl menekülve esik be áldozata
ablakán. A két hős hirtelen találkozásának várható tragikus kimenetele
azonban elmarad. A gyilkos jelölt ugyanis a megboldogult király tökéletes
hasonmása, és a tervezett gyilkosság politikai indítékát beárnyékolja a fiú
titkos vonzódása a királyné iránt.

A váratlan körülményeknek köszönhetoen merénylo és áldozata egy délután
erejéig megajándékozza egymást a szabadság édes gyümölcsével, s
hovatartozásról és küldetésrol megfeledkezve, együtt tervezik a királyné
visszatérését egy igazságosabb, a nép érdekeit szolgáló monarchia élére. A
kormányzó nemesség pusztító ereje azonban hamarosan utoléri és egymás ellen
fordítja a szerelmeseket. Ám sorsuk végso összefonódásától már nem tudja
megfosztani oket.

Jean Marais így fogalmaz, amikor megrendeli a darabot barátjától, Jean
Cocteau-tól: "Olyan darabot szeretnék, ahol az elso felvonást csendben
követem, a második alatt sírva fakadok, a harmadik végén pedig leesem a
székemről."



A szerzőről:

Francia költő, író, filmrendező, színész, díszlettervező, festőművész.
1889. július 5-én született a Párizs közeli Maisons-Laffitte-ben. Jómódú
polgári családból származott, apja ügyvéd és amatőr festő volt. Cocteau
kilencéves volt, mikor apja öngyilkos lett. A gimnázium után újságírással
kezdett foglalkozni.

Első kötete, az Aladdin lámpája 1908-ban jelent meg. Két évvel később
látott napvilágot a Léha herceg című verseskötete, és hamarosan Cocteau is
ezen a néven vált ismertté. Költészetére elsősorban Apollinaire és a
különféle avantgárd irányzatok voltak hatással. Barátai közé tartozott Gide,
Rilke, Proust, és Sztravinszkij.

Az első világháborúban repülőtisztként harcolt. Roland Garros oldalán
műrepülésekben is részt vett. Lelkes rajongója volt a táncművészeteknek,
rajongott a Gyagilev-féle Orosz Balettért. Gyagilev kérte meg, hogy írjon
számára balettszövegkönyveket. Ennek az eredménye az 1917-es Parade című
balett, melynek díszleteit Picasso tervezte, zenéjét Erik Satie szerezte.
Igazán elismert íróvá csak az első világháború után vált. Rendkívül
sokoldalú alkotó volt, több művészeti ágban és az újromantikától a
dadaizmusig szinte minden stílusban jelentőset alkotott. Rendezőként először
az 1922-es Antigoné-feldolgozásával hívta fel magára a figyelmet, melynek
díszletét Picasso tervezte.

Az első világháború után ismerkedett meg a költő és regényíró Raymond
Radiguet-tel. Barátja korai halála után szokott rá az ópiumra. Az 1920-as
években érdeklődése a pszichológiai-regény felé fordult. 1923-ban jelent meg
a A szélhámos című regénye. 1929-ben látott napvilágot egyik leghíresebb
regénye, A rettenetes gyerekek, mely a kamaszkor magába zárkózó világáról
szól. Ebben az időben együtt dolgozott Sztravinszkijjal az Öidipusz király
oratóriumon. 1929-ben ópiummérgezéssel kórházba került. Egy évvel később
jelentette meg az ópiumfüggőségéről szóló Ópium című kötetét.

A harmincas években kezdett filmezéssel foglalkozni. Első filmje, A költő
vére a filmművészet alapművei közé tartozik. Filmjeiben Cocteau bizarr,
látomásos világot teremtett, legfontosabb filmes jelképe a tükör volt, mely
egy másik világ kapuja, átjáró a reális világ és a költő saját maga
teremtette fantáziavilága között. 1937-ben ismerkedett meg Jean Marais-vel,
és ő ismerte fel a fiatal színész tehetségét.

1934-ben írta legjelentősebb színdarabját, a Pokolgépet. A SzophoklészDrámáján alapuló színdarabban Cocteau Öidipuszt az istenek marionett-figurájaként ábrázolja. 1938-ban mutatták be a Rettenetes szülők című drámáját.

Az örök lázadót 1955-ben a belga és a francia akadémia is tagjai közé
választotta. Idős koráig gazdag társadalmi életet élt. Rendkívül hiú volt.
Arcát felvarratta, bőrnadrágban és matador kalapban járt. Élete utolsó
évtizedében Picasso hatását mutató grafikáival hívta fel magára a figyelmet,
továbbá vidéki templomoknak freskókat készített. 1963. október 11-én halt
meg Milly-la-Foretben.