Elõadás, nézõ, pénz

Megyeri László


A SZÍNHÁZ 2004. márciusi számában Pénz, nézõ, elõadás címmel írt cikket Csáki Judit a Vidéki Színházak 2003-as Találkozójáról, illetve önmagában a találkozóról. Az én írásom azért született, mert néhány észrevételét pontosítani szeretném, illetve vitathatónak - vagy vitatandónak - tartom. Természetesen nem a színikritikus (elõadásokat és mûvészi színvonalat érintõ) minõsítéseivel kívánok foglalkozni - bár a cikk írója valószínûleg nem kerül a vidéki igazgatók népszerûségi listájának az élére -, hanem a találkozó egészére vonatkozó kérdésekkel.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. áprilisi számában jelent megMegyeri László


A SZÍNHÁZ 2004. márciusi számában Pénz, néző, előadás címmel írt cikket Csáki Judit a Vidéki Színházak 2003-as Találkozójáról, illetve önmagában a találkozóról. Az én írásom azért született, mert néhány észrevételét pontosítani szeretném, illetve vitathatónak - vagy vitatandónak - tartom. Természetesen nem a színikritikus (előadásokat és művészi színvonalat érintő) minősítéseivel kívánok foglalkozni - bár a cikk írója valószínűleg nem kerül a vidéki igazgatók népszerűségi listájának az élére -, hanem a találkozó egészére vonatkozó kérdésekkel.

A cikk címe - legalábbis az enyém - rangsort is jelent. Míg Csáki Judit a pénzből indul ki, és így keresi a nagyobb támogatottság, tehát a nagyobb látogatottság lehetőségét, addig én a szándék kialakulása szerint soroltam az egyes fogalmakat.

Érdemes először azzal foglalkozni röviden, hogyan és miért jött létre a találkozó. Vidéki színházak mindig is jöttek Budapestre. Nagy hagyománya volt például a kaposváriak évad végi vígszínházi vendégjátékának (megjegyzem, ők bizton számíthattak a "lezarándokoló" színházrajongók szájpropagandájára). Régen is fontos volt a Budapesten való megjelenés, hiszen ide el lehetett hívni a kritikusokat, a szakmát, megmutatni, mit ér a színház. A budapesti színházak pedig örömmel fogadták a vidékieket, hiszen - kevés kivételtől eltekintve - bérleti díjként elkérték az egy esti "kieső" bevételüket, külön kifizettették a műszakot, de nem vállaltak garanciát a nézettségre, a jegyértékesítésre. Persze a jegyeket ki más adta volna el, mint - külön jutalékért - a színház szervezése.

A hőskorszakot leszámítva óriási ráfizetés és szerény látogatottság volt a vendégjáték hozadéka. Ezt váltotta fel nagy részben az öt évvel ezelőtt meghonosított Vidéki Színházak Találkozója.

Röviden összefoglalnám a találkozó koncepcióját, hiszen néhány elemét Csáki Judit vitatja. Kifogásai között vannak olyanok, amellyekkel egyet lehet érteni, többel viszont nem.

A Thália Színház befogadószínházzá megalakulásakor feltérképeztük azokat a problémákat, lyukakat, ahol egy társulat nélküli épületet hasznosítani lehet, hogy a fővárosi színházi kínálat még színesebb legyen, és az egész színházi szakma érdekeit szolgálja. Sok más mellett a vidéki vendégjátékok ügye volt az egyik ilyen neuralgikus pont. Azt már akkor tudni lehetett, hogy nem érdemes havonta, hetente meghívni egy-egy színházat, előadást (ha a budapesti, több száz előadást kínáló repertoáron feltűnik egy mégoly értékes produkció, senki nem veszi észre), ezért ezt a feladatot projektrendszerbe kellett illeszteni, amely egyébként jellemző is a Thália Színház működésére. Így született meg a találkozó gondolata. A projekt nem lehet a Thália Színház kasszáját izmosító rendezvény, ezért az előző cikkben említetteknek megfelelően felezzük a bevételt. Két évbe tellett, míg az NKA színházi kuratóriumával megértettük, hogy bár marketingre kérjük a pénzt, ez végül a vidékiek zsebében landoló forinttá válik.

A rendszer alapjai már az első évben kialakultak. Azóta is változatlanok az alábbi elemek:

Ą maguk a vidéki színházak nominálnak;

Ą a találkozó nem verseny, tehát zsűrizés, díjazás nincs, a találkozó a "színházról" szól;

Ą a találkozó önfenntartó, így a remélt támogatásokat a sorozat propagandájára költjük;

Ą a játszási helyeket, a közreműködő személyzetet természetesen térítésmentesen biztosítjuk, a bevételen a befogadóhely és a vendég színház egyenlő arányban osztozik;

Ą a helyárra - a budapesti helyárakhoz igazítva - javaslatot teszünk, de attól - a szempontokat egyeztetve - természetesen eltérhetünk.

Az évek során változott a részvevő színházak köre, hiszen - kérésükre - 2002-től bekerültek a meghívottak közé a társulat nélküli befogadószínházak (Tatabánya, Budaörs, Dunaújváros). Lehet vitatkozni azon az érven, hogy mennyivel komolyabb műhelymunka folyik egy kvázitársulattal működő színházban (hiszen, ha nem említettem volna, a találkozó célja és egyik lényeges szempontja a színházi műhely állapotának megmutatása) a társulati rendszer felbomlását követően, mint egy stabil művészkörrel dolgozó befogadószínházé. A döntést a Vidéki Színigazgatók Egyesülete hozta meg, így bővült a meghívandó színházak köre.

Komoly expanziós lehetőséget jelentett a Merlin, továbbá egy tétova kísérlet erejéig a Vidám Színpad, majd tavaly a Nemzeti Színház bekapcsolódása. A több játszási hely növelte a lehetőségeket és a problémákat is. Egyik komoly gond: hogyan lehetne biztosítani, hogy valaki minden előadást lásson. A megszokott két hétnél tovább véleményem szerint nem szabad húzni a találkozó idejét. Az ütközések elkerülése tehát - tekintettel a továbbra is várható huszonöt-harminc előadásra - lehetetlen - de nem is hiszem, hogy ez követelmény lenne.

Változott a produkciók kiválasztásának rendje is - nem mintha az előzsűrizés bejött volna -, mivel a színházak által javasolt darabok közül az elsőt mindenképpen bemutatjuk, a fennmaradó előadásokból pedig válogatunk. Csáki Judit cikkét olvasva lehet, hogy ezt az információt (mármint a kiválasztás szempontjait) legalább a szakmával, de lehet, hogy a nagyközönséggel is meg kellene osztani, hiszen a kiválasztás mutatja a színházvezető értékrendjét.

Rendszeresen konzultálunk a vidéki igazgatókkal. Keressük azokat a lehetőségeket, melyekkel jobbá, sikeresebbé tehető a találkozó (a Csáki Judit cikkében is említett, könnyedebb hangvételű előző év látogatottsága 92 százalék felett volt). Esett már szó kritikusi citromdíj kiosztásáról, de felvetődnek egyéb kérdések is, így például az évente kétszeri megrendezésről, esetleges időpont-módosításról és egyéb praktikus ügyekről.

Az idén megkapják a színházak azt a grafikont, amely mutatja az elmúlt öt év darabjait és azok látogatottságát. Talán nem sértődik meg az egri színház igazgatója, ha az ő példájukra hivatkozom.

Érdemes néhány szót vesztegetni a finanszírozásra is. A jelenlegi kultuszminiszter a harmadik, akihez azzal a kéréssel fordultunk, hogy támogassa a találkozót, s a minisztérium térítse meg a vidéki színházak költségeit. A támogatás eredményeként nullszaldó esetén a teljes bevétel a befogadóknál maradna, ami növelné a marketinglehetőségeket, illetve szabadabb kezet adna a helyár megállapításához. Ez szintén látogatottságnövelő tényező lehet. Reméljük, hogy a mesebeli hármas szám mesés eredményt hoz.

Most pedig két gondolat, amelyeket megtárgyalunk a vidéki igazgatókkal.

Az egyik a tematizálás. Csáki Judit leír egy alternatívát (klasszikus, vígjáték, modern dráma). Jobbnak gondolom, ha a prózát és a zenés darabokat választjuk szét. A prózai találkozó esetén a fenti három - és ezen túl bármilyen - műfaj, választék megjelenhet. A zenés találkozó műsorában pedig az opera, az operett, a musical és a balett egyaránt szerepet kaphat. Természetesen e közben a stúdiókban prózai előadások is műsorra kerülhetnek.

A második gondolat az, ami igazából e cikk megírására késztetett. Csáki Judit véleménye szerint "a produkciók nem jelentéktelen hányadának éppen a csend az adekvát kritikai visszhangja". Az egyik színházigazgató kolléga két évvel ezelőtt azt mondta, hogy "jól kiszúrtál velem, mert a találkozón nem lehet nem ott lenni". Szeretnék a kritikusokkal is kiszúrni: azt szeretném, hogy ne lehessen nem írni valamennyi előadásról, hiszen a színházak más fontosabb feladataiktól vonják el a pénzt, hogy épp ezért vagy részben ezért Budapestre jöhessenek. Felajánlom tehát, hogy amennyiben a Kritikusok Céhe megszervezi, hogy valamennyi előadásról legalább egy kritika szülessen, úgy azokat összegyűjtve önálló kiadványként vagy valamelyik szaklap különszámaként kiadjuk, és valamennyi színházhoz, színházi fórumhoz és színházzal foglalkozó, annak életére befolyással bíró szervhez eljuttatjuk. Ajánlatom természetesen nem önzetlen, megpróbálunk ehhez forrásokat szerezni. Ez és a remélt támogatás segítheti, hogy a találkozó ne "kiszúrás", hanem színházi ünnep legyen, és a tét megnövekedése a jelölő kollégákat is a válogatási szempontok végiggondolására sarkallja.

Azt szeretnénk, ha a két másik országos színházi esemény (POSZT, Kisvárda) mellett a Vidéki Színházak Találkozója is méltó helyre kerülne a fenntartók és a szakma tudatában.