Varázslónõk, hajósok

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Médeia; Szindbád

Kutszegi Csaba


Horváth Csaba Médeiájában nincs Médeia, Iászón sincs, nincs benne aranygyapjú, kolkhiszi varázslat meg sárkányfogvetemény, Kreónra és Aigeuszra is ugyanúgy hiába vár a nézõ, mint a rémes gyermekgyilkosság borzongató hírére. A táncjáték címe ennek ellenére jó (igaz, több tucat hasonlóan jó címe lehetne), de a nézõ nem tud mit kezdeni vele. Az értelmezni akaró befogadó ilyenkor megpróbál - belsõ használatra - jobbat kitalálni. Például ezt: Jelenetek két házasságból - tisztelgés Ingmar Bergman elõtt...

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. áprilisi számában jelent megMédeia; Szindbád

Kutszegi Csaba


Horváth Csaba Médeiájában nincs Médeia, Iászón sincs, nincs benne aranygyapjú, kolkhiszi varázslat meg sárkányfogvetemény, Kreónra és Aigeuszra is ugyanúgy hiába vár a néző, mint a rémes gyermekgyilkosság borzongató hírére. A táncjáték címe ennek ellenére jó (igaz, több tucat hasonlóan jó címe lehetne), de a néző nem tud mit kezdeni vele. Az értelmezni akaró befogadó ilyenkor megpróbál - belső használatra - jobbat kitalálni. Például ezt: Jelenetek két házasságból - tisztelgés Ingmar Bergman előtt. Ez a "jobb" cím nemcsak önmagában csapnivaló, hanem banálissá züllesztené az opust. Ugyanis - bár kifejezetten illik a koreográfiához - behatárolná a látottak értelmezhetőségét. Konkretizálná a történéseket, megnevezné a megnevezhetetlent.




{kozep}Zarnóczai Gizella és Vati Tamás a Médeiában - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}



Horváth Csaba úgy koreografál, mint az a nonfiguratív festő, aki zenére fest, hangok sugallatára színes festéket folyat a vásznon. A kép elkészültével tárgyiasul az alkotó megörökített hangulata. A festményen színes foltok, festékfolyásnyomok láthatók, semmi konkrétum. A képnek lehetne az a címe, hogy Hangulat, vagy az, hogy a Vének meglesik a fürdőző Zsuzsannát. Lehetne az is, hogy Tavaszi Laurence, ahogy Patrice de la Tour du Pin megénekelte. Az ilyen hosszú, magyarázó címek azért veszélyesek, mert nem zárható ki, hogy a képnéző egyszer csak az egyik foltban Zsuzsannára ismer, felfedezi körülötte a véneket, köztük Patrice-t tavaszikabátban, amint éppen Laurence-t ébresztgeti. Akkor már sokkal jobb a Médeia, amely bár konkrét, de általános is. Nem cselekményre, nem is cselekménysorozatra, hanem inkább állapotra utal. Összetetten, hiszen a "médeiaságban" benne van a fiatal kor fellobbanó szerelme, az önfeláldozás, a féltékenység, a féktelen düh, a gyilkos indulat, az élet és a halál - szinte minden, ami táncszínházba kívánkozhat. Ha Horváth Csaba korábbi koreográfiáinak címeit - tegyük fel! - a furfangos Hermész összekeverné, és az újraosztás után az alkotások mindegyike egy másikét kapná meg, nem csorbulna a darabok művészi értéke. Ebből arra lehet következtetni, hogy Horváth Csaba címválasztásai jók (például Etna, Barbárok, Orfeusz, Médeia, Szindbád), és hogy koreográfiáiban általában nem kell címre utaló kognitív jelentéstartalmat keresni. Ez nem jelenti azt, hogy a Barbárokban nincsen Móricz, a Szindbádban Krúdy, a Médeiában Euripidész, Hans Henny Jahnn, Per Lysander vagy Suzanne Osten, ellenkezőleg: mindegyikben "minden benne van", vagy "minden benne lehet".

A Médeia szereplőit könnyű megnevezni: Prepeliczay Annamária, Zarnóczay Gizella, Krámer György és Vati Tamás. Azzal a kérdéssel, hogy ki kit alakít, nem kell bajlódni. Ha az előadásban mégis szerepel Médeia, az lehet a Prepeliczay, a Zarnóczay, a Krámer vagy a Vati. Lehetséges, hogy Vati és Zarnóczay Iászón és Médeia, Krámer és Prepeliczay pedig Aiétész, a kolkhiszi király és a felesége. De az is lehet, hogy ez utóbbi páros Iászón és Médeia két, halálra szánt gyermeke, vagy éppen a korinthoszi Kreón király és a lánya, Glauké. De mindez elképzelhető fordítva is. Az sem lehetetlen, hogy Horváth Csaba koreográfiája Iászón és Médeia kapcsolatáról szól, a másik két alak pedig egy időben jeleníti meg a főszereplők különböző tudatszintjeit, vagy más időtartományokból származó lélekállapotát.

Az előadás különös hangulatát három, végig a színen mozgó, furcsa tárgyat működtető férfi alapozza meg. A takarítókra emlékeztető mozgású szereplők mintha partvisra csavart felmosórongyot tologatnának, csakhogy a nyeles eszközök végén rongy helyett görgőkön guruló, szabálytalan alakú ormótlan lemezek láthatók, amelyek mozgatás közben ütemes, halk súrlódó hangot adnak ki. Az eszközök funkciótlanok, használatuk értelmét meghatározni ugyanolyan meddő próbálkozás lenne, mint kitalálni, hogy melyik szereplő kit alakít az előadásban. Tippelni persze lehet. Mivel a "takarítók" majdnem egyórás kitartó munkájukkal egyre nagyobb területet foglalnak el, lehetséges, hogy tevékenységük a tisztára törlés vagy a simára gyalulás vágyát vagy elkerülhetetlen bekövetkeztét jelképezi. Az előadás végén az egyik mozgó lemez fennakad a vele szemben széttett lábbal földön ülő Zarnóczay testén. A megfogalmazható darabvégi tanulságra vágyó néző megállapíthatja: Médeia emléke sohasem törölhető el a föld színéről.




{kozep}Vida Gábor és Szent-Ivány Kinga a Szindbádban
- Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}



Az előadás zene nélkül kezdődik, csak a görgők duruzsolása töri meg diszkréten a csendet. Hárman már a színpadon vannak, Vati Tamás később érkezik. Amikor Zarnóczay Gizella kilép a zárt hármasból, Vati igyekszik a helyére állni. A trió tagjai kézfogásokkal, érintésekkel "keresik" egymást, majd - nem kevéssé Vati folyamatos aktivitásának hatására - két párkapcsolat alakul ki (Prepeliczay-Krámer, Zarnóczay-Vati), amelyek nem felhőtlenek, nem idilliek, és nem is bizonyulnak tartósnak. A partnercserék azonban nehezen jönnek létre. Az első érintésektől a kezdeményező és a célszemély is visszariad, de az elkerülhetetlen sors irányította folyamatok később odáig vezetnek, hogy Vati Zarnóczayval és Prepeliczayval is szimbolikus csókokat vált. Aztán Vati egy időre olyannyira visszatalál Zarnóczayhoz, hogy hosszú percekig csókban tapadnak össze, közben kettőst, majd közös négyest járnak el. Vati néhány menekülési kísérlete után a vágyak erősödnek, a szenvedélyek felkorbácsolódnak: Prepeliczay és Krámer egymás erogén zónáira tapintanak, a háttérben Zarnóczay és Vati zaklatott hangulatú, de művészien megkoreografált coitust mutat be. Zarnóczay Gizella Prepeliczay Annamáriával is csókot vált, kölcsönös testi vonzódásukat sem titkolják el. Az egyre nagyobb területet szerzett takarítók agresszívan be-beavatkoznak az eseményekbe, Vati egy eltulajdonított görgős lemezzel terrorizálja Zarnóczayt, majd távirányítós kisautót kormányozva távozik. Zarnóczay a lemezekről felszívja a nemrég odaszórt gyanús (csillám)port, majd az utolsó lemez fennakad a testén, miközben Krámerék hátul XX. századi szalontáncot lejtenek.

E rövid és önkényes, az előadás hangulatát természetesen visszaadni képtelen összefoglaló érzékelteti, hogy Horváth Csaba Médeiája a modern kor érzékeny emberi kapcsolatait, állandó konfliktusait ábrázolja. Örök a téma, Médeia története is erről szól. A darab értékes, a koreográfia és a rendezés következetes. Különösen jól sikerült a négy főalak eltérő jellemének bemutatása. Ebben nyilván alkotótársi szerepük van a kitűnő előadóknak. A Vati Tamás megformálta figura a legfiatalabb, energikus, néha szertelen, de összetett, bonyolult, nem egysíkú. Zarnóczay Gizella a legszínesebb, az ő jellemfejlődése járja be a legnagyobb utat, szeretetéhsége, szenvedése együttérzést vált ki. Krámer György hitelesen ábrázolja a riadt, tétova, néha szerencsétlenkedő öregedő férfit. Prepeliczay Annamária alakítása - visszafogottsága ellenére, vagy éppen azért - kiemelkedő. Titkot rejtő, fáradt Liv Ullmann-arca csodálatosan sugárzik. Ő csepegtet Bergman-filmekre emlékeztető hangulatot az előadásba.

A Szindbádot leginkább a táncnyelvezete különbözteti meg a Médeiától. Horváth Csaba Krúdy Gyula emlékére koreografált egyfelvonásost saját, fiatal, aktív táncosokból álló együttesének. Míg a Szindbád mozgásanyagát a koreográfus egyéni, helyenként akrobatikus, a lassú tételekben is energikus táncnyelve, addig a Médeiáét jórészt pantomimszerű elemek és tánciskolára emlékeztető párostáncmotívumok jellemzik. Ennek ellenére a két alkotás sokban hasonlít egymásra. A Szindbádnak körülbelül annyi köze van - konkrétan - Krúdy novellafüzéréhez, mint a Médeiának a mitológiai történethez. A Szindbád nézése közben mégis átélhetők "krúdys" hangulatok, de ez önmagában nem javítja és nem rontja az alkotás színvonalát, legfeljebb némileg növeli az értelmező néző komfort- és biztonságérzetét.

A csendes, zene nélküli kezdésben jó hangulatteremtő a férfiasan gáláns virágakció (a hölgyek rózsaszálat kapnak az uraktól). A négy női szereplő jelmeze nem korhű, de szabásuk finoman utal a késő romantikára és a szecesszióra. A négy férfi mai öltönyt visel. A többtételes egyfelvonásos a modern kor érzékeny emberi kapcsolatait, állandó konfliktusait ábrázolja. Lehetséges, hogy a táncmű Krúdy Szindbádjáról szól, és a nyolc szereplő egyszerre, egymás mellett jeleníti meg a híres hajós bőrébe bújt író különböző tudatszintjeit, vagy más időtartományokból származó lélekállapotát. A Szindbád lényege sem az, hogy mennyi címnek megfelelő jelentéstartalom mutatható ki benne.

A Médeiában leginkább a színészi játék és a rendezői koncepció közvetíti az alkotói üzenetet. Ezzel szemben a Szindbád határozottan koreografikus táncszínházi mű. Az előadás szerkezete a törvényszerűségek alapján működő táncnyelv változásaira, fejlődésére épül fel. Meggyőző és ízléses a kezdeti minimál állapotból történő fokozatos kibontakozás. Egy-egy véletlenszerű találkozáskor a férfiak a nők hónalja alá illesztve vállukat megemelik éppeni partnerüket, és egy könnyed fordulat után földre helyezve tovább engedik őket. A mozdulatsor egyre gyakoribb lesz, később mozdulatvariációk kiinduló alapjává válik. Hasonlóan szerveződnek a térformák is. A koreográfia felépítése megadott akkordból kiinduló, megadott témára komponált többszólamú zenemű szerkezetére hasonlít. Ha ez az alkotói elv a koreográfiában mindvégig következetesen érvényre jut, kitűnő alkotás születhet. Ha ez nem sikerül, vagy valami más miatt nem válik remekművé a darab, a próbálkozás akkor is dicséretet érdemel. A Szindbád felépítése, koreografikus szerkesztése jó, de remekművé - legalább két ok miatt - nem válhatott. Az egyik ok: az alkotói arányérzék önkontrollja nem működött igazán minden szakaszban, néhány rész hosszabb a kelleténél, s ezekben a motívumok variálása önismétléssé alakult. Ez "bocsánatos bűn", hiszen nagyon nehéz az egészt alkotó részek optimális belső arányát megtalálni, arról nem beszélve, hogy a befogadói ítélet is szubjektív. A másik ok jóval összetettebb: a Szindbád azért nem magával ragadó, "ütős" táncszínházi remekmű, mert nem elég lehengerlő, nem elég attraktív a táncnyelve. A Médeiában kevésbé attraktív tánctechnikai megoldások láthatók, a koreográfia mozgásnyelve mégis megfelelőnek, adekvátnak tetszik. A Szindbád előadásán azért marad a mindenáron remekműre vágyó nézőben némi hiányérzet, mert a koreográfia következetesen szerkesztett építkezése - az előadásban többször is - tánctechnikailag bravúros képek kifejlődését sejtteti, de ez nem valósul meg.

Mindezek ellenére feltétlenül hangsúlyozandó: a Szindbád színvonalas, értékes táncmű. A koreográfia mozdulatnyelvéhez és az előadás hangulatához illik az absztrakt gesztika. A férfiak többször megállnak, és karjukat úgy mozgatják, mintha autót kormányoznának. Amikor a nők átveszik a mozdulatot, átértelmezik, megfosztják hétköznapiságra utaló jellegétől: úgy mozgatják karjukat, mintha megfoghatatlan dolgokat akarnának egyensúlyba hozni. Az egyik tételben a szereplők "lovagolnak", vagy "lovas kocsiznak". Az elutazást, az eltávolodást (Szindbádra utalva?) mindig a férfiak kezdeményezik, a nők az állandóságot választó, az egyensúlyt (hiába?) megtartani akaró erők. Az előadás végén a férfiak a színpad szélén álló átlátszó plexifal mögé kerülnek. Fújtatva prüszkölnek, lábukkal kaparnak, hosszú lovaglásból érkeztek. Három pár - ajkukat az üvegfalra tapasztva - "csókolózni" kezd, egy férfi oldalt és egy nő a színpad közepén árván marad. A férfi felnyitja a válaszfal ajtaját, lassan elindul elhagyott párja felé, közben valahová a messzeségbe - a katartikus hepiendre vágyó néző azt gondolná, a közösen vállalt, megtalált út felé - mutat. De a férfi elhalad a nő mellett. Csak a színpad túloldalán felejtett kalapjáért jött vissza. A nő követi. A férfi venné a kalapját, és menne. Helyette a nőt veszi a nyakába. Megtalált közös út nincs, de a kölcsönösen elfogadott kapcsolat - bár a szereplőkön nem látszik a révbe érés boldogsága - rövid időre létrejött.

A Szindbád "táncos" koreográfia, de az előadás legszebb pillanatai a rendezői, színészi eszközökkel megkomponált lírai részekben bontakoznak ki. A nyolc táncművész tudása legjavát adva kitűnően teljesít. Nem ők tehetnek róla, de nem is a koreográfus, hogy a magyar kortárs táncnak nincs igazán lehengerlő, technikailag bravúros, viszonylag egységes és szisztematikus oktatási rendszerben elsajátítható táncnyelve. Ennek hiányában az alkotók saját stílust és koreográfiai nyelvet próbálnak kialakítani. Horváth Csabának is egyéni mozdulatrendszere van, amely - a látottak alapján feltételezhető - frissítésre, ihletett továbbfejlesztésre, megújulásra vár. A Médeia és a Szinbád tanúsága szerint a rendező Horváth Csaba viszont nagyot lépett előre: letisztultabb, elmélyültebb lett, kidolgozottan jeleníti meg a lényeges apróságokat. Rá tudja irányítani a figyelmet a fontos részletekre. Az ördög (és a kulcs az értelmezéshez) azokban rejtőzködik. Bármi legyen is az előadás címe.



Média
(Közép-Európa Táncszínház-Nemzeti Táncszínház)

Jelmez: Benedek Mari.

Zene: kortárs válogatás.

Szcenika: Pallagi Mihály.

Színpadkép: Horváth Csaba.

Dramaturg: Hegedűs Sándor.

Rendező-Koreográfus: Horváth Csaba.

Előadja: Prepeliczay Annamária, Zarnóczay Gizella, Krámer György, Vati Tamás.



Szinbád
(Közép-Európa Táncszínház-Bethlen Kortárs Táncműhely)


Szcenika: Kovács József.

Jelmez: Benedek Mari.

Színpadkép: Horváth Csaba.

Zene: Cserepes Károly.

Rendező-Koreográfus: Horváth Csaba.

Előadja: Fejes Kitty, Fodor Katalin, Szelőczey Dóra, Szent-Ivány Kinga, Bora Gábor, Katona Gábor, Rogácsi Péter, Vida Gábor.