Feleselõ önarcképek

- Dusa Gábor felvétele -

3 Men; 1 W; Mágneses mezõ; Pontos Vesszõ

Tóth Ágnes Veronika





A télvégi bemutatók áradatából érdemes négy karakteres, fiatal alkotó(csoport) munkáját kiemelni. Az elõadások a megfogalmazás minõségét - és feltehetõleg a befektetett munkát - illetõen sem tartanak ugyanott: a szigorú precizitással megalkotott, szikár szerkezettõl a lazaságtól szétesõ odavetett szkeccsig, az egyetlen ötletet kifacsaró, monotóniába fulladó elõadástól a kreativitást ünneplõ közös játékig minden elõfordul. Számomra mégis összeköti ezeket az elõadásokat a húszas-harmincas mûvészgenerációt érintõ kérdések legfontosabbika: vajon át lehet-e lépni azon a szimbolikus üvegfalon, mely a (sokszor évek óta) "tehetséges fiatal" címkével illetett alkotókat a befutott mûvészektõl elválasztja? Mikor lép be valaki a bûvös körbe? Huszonnyolc vagy harminckét évesen? Mennyi a kiszabott türelmi idõ? Mitõl függ a vágyott határátlépés? Úgy tûnik ugyanis, hogyha valaki már elérte a (kvázi)kanonizáció fokát, onnan nagyot nem bukhat, álljon elõ bármilyen kritikán aluli teljesítménnyel. Bár úgy tartom, hogy az elemzendõ négy elõadásból kettõ (Juhos István és Papp Tímea alkotása) nem volt még színpadkész, ki állíthatja azt, hogy tapasztaltabb és sikeresebb kollégáik mindegyikénél mûködik az önkontroll? Minden bemutató az alkotó önmaga iránti igényességének tükre: nézzük hát meg ezt a négy tükörképet.

3 Men; 1 W; Mágneses mező; Pontos Vessző

Tóth Ágnes Veronika





A télvégi bemutatók áradatából érdemes négy karakteres, fiatal alkotó(csoport) munkáját kiemelni. Az előadások a megfogalmazás minőségét - és feltehetőleg a befektetett munkát - illetően sem tartanak ugyanott: a szigorú precizitással megalkotott, szikár szerkezettől a lazaságtól széteső odavetett szkeccsig, az egyetlen ötletet kifacsaró, monotóniába fulladó előadástól a kreativitást ünneplő közös játékig minden előfordul. Számomra mégis összeköti ezeket az előadásokat a húszas-harmincas művészgenerációt érintő kérdések legfontosabbika: vajon át lehet-e lépni azon a szimbolikus üvegfalon, mely a (sokszor évek óta) "tehetséges fiatal" címkével illetett alkotókat a befutott művészektől elválasztja? Mikor lép be valaki a bűvös körbe? Huszonnyolc vagy harminckét évesen? Mennyi a kiszabott türelmi idő? Mitől függ a vágyott határátlépés? Úgy tűnik ugyanis, hogyha valaki már elérte a (kvázi)kanonizáció fokát, onnan nagyot nem bukhat, álljon elő bármilyen kritikán aluli teljesítménnyel. Bár úgy tartom, hogy az elemzendő négy előadásból kettő (Juhos István és Papp Tímea alkotása) nem volt még színpadkész, ki állíthatja azt, hogy tapasztaltabb és sikeresebb kollégáik mindegyikénél működik az önkontroll? Minden bemutató az alkotó önmaga iránti igényességének tükre: nézzük hát meg ezt a négy tükörképet.


{kozep}Tonhaizer Tünde a Mágneses mezőben - Dusa Gábor felvétele {/kozep}

Juhos István és társai, Hámor József és Fejes Ádám feltehetőleg konstatálták, hogy a 3 Men MU-beli bemutatóján speciális világítási technikájukkal sikerült magukat teljesen kiradírozniuk a színpadról. A három táncos fejére rögzített lámpa minimálfényét a gomolygó szárazjég tökéletesen hatástalanította; az ötlet megette a koreográfiát, a nézők semmit nem láttak belőle. Dicséretes, hogy e tapasztalattal felvértezve a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában ugyanez az előadás kisebb-nagyobb változtatásokon ment át, melyek leglényegesebbike, hogy enyhe hátsó világítást kapott. Számos célja lehet a sötétnek: a szubjektív idealizmus radikális formájától kezdve (én tökéletesen táncolok, de nektek nem kell látnotok, elég, ha én tudom) a részletek kiemelésére irányuló törekvésen át (rakd össze a saját puzzle-játékodat a kapott látványmorzsákból) a rögzítés megakadályozásáig (ez az előadás itt és most születik, nem fotózható, jelen idejű). De Juhos Istvánék célja a sötéttel nyilatkozataik alapján csupán az volt, hogy a gyerekkori horrorfilmnézések hidegrázós hangulatát felelevenítsék. Meghökkentő, bizarr és termékeny az ötlet, nagyon jól hangzik, kár, hogy nem sikerült kicsit jobban megvalósítani, akár szisztematikusabban végiggondolt térhasználattal, melyet a sötétség inspirálhatott volna (hiszen a gyerek például úgy érzi, hogy sötétben jól ismert környezetének körvonalai elbizonytalanodnak, a tárgyak átalakulnak, s ő maga többé még a saját megszokott territóriumát sem uralja).

Ami a 3 Menből átjön, az a barátság, nosztalgia, infantilizmus és a közös élményanyag vegyülete, maga a kiinduló bázis. De hiányzik a megformált struktúra: az ijesztgetések, az árnyékok megelevenedése, az egyre fogyó kis csapat kalandjai és a maszkos szörny megjelenése nem alkotnak igazi ívet, sokszor leül a koreográfia, számos üresjárat akad, persze ha a mozgásokból többet lehetne látni, mindez nem okozna gondot. Egy összefogottabb, koncentráltabb előadás jóval meggyőzőbb lenne, ugyanis nem hiszem, hogy ha Juhos István, Hámor József és Fejes Ádám valóban kiengedi a palackból az energiáit (amivel a szórólapon kecsegtették a nézőket), az ilyen csekély vihart kavart volna.

Papp Tímea 1 W című darabja tipikus első szóló, annak ellenére, hogy alkotója már évek óta a pályán van. Tipikus első szóló, mert a világjáró koreográfus nem hoz ugyan létre igazán eredetit, viszont megmutatja a kint látottak felhígított változatát. Ez nem baj, hiszen a jelenség nyitott és tanulékony személyiségre utal, mégis nagyon hiányzik az előadásból az egyéni íz. Pedig a koreográfia biztatóan indul. A szólista szűk, fehér, csuklyás kezeslábasban mozog a térbeli képkeretre emlékeztető díszletben; teste szinte beleolvad a háttérbe, és alkalmassá válik arra, hogy vetíteni lehessen rá, manipulálni lehessen testarányait, formáját, például derekából egy kocka nő ki - az emberi test mozgó síkidommá változik. Nem meglepő, hogy Papp Tímea "kódként" definiálja magát, ez beleillik az aktuális, divatos diskurzusba, mely a digitális kultúrából veszi analógiáit: a TÁP színház már jó néhány éve eljátszott a virtuális valósággal, Fehér Ferenc legutóbb "vírus" volt és garantálom, hogy készülnek még változatok, ugyanúgy, ahogy régebben robotok, gépek és próbababák futottak a személytelenséget megjelenítendő.

Az erős kezdés után hiába szavaz bizalmat a néző a táncosnak, csalódik, mert kevés az új ötlet; a retro stílusú videó, a táncos vetítéssel létrehozott másolatai vagy a sematikus térjátékok csak pillanatnyi felüdülést jelentenek. Feltehetően rövid táncfilmként jobban működne a koreográfia, mert abban a formában a szándékosan elszemélytelenített figurának erősebb lenne a jelenléte, a meglehetősen egyszerű digitális trükköket pedig bonyolítani lehetne.

E két, könnyű kézzel felskiccelt koreográfia után Nagy Andrea Mágneses mező című darabja az első, melyen látszik, hogy a koreográfus végre kifejezetten szigorú volt önmagával szemben. Más kérdés, hogy ez a szigor az ő esetében elsősorban a dramaturgiai összefogottságban, a formai lekerekítettségben, az átlátható szerkezetben tükröződik. Jellemző, hogy ennek a pontosságnak, világos mondanivalónak a képe leginkább a színpadi térhasználatban van jelen: a háromszereplős darab egyik előadója, a hűvösen éteri, magába záródó mozdulatokba rejtező Tonhaizer Tünde az értelmet, a szenvedélyesen kitárulkozó Szabó Réka az érzelmet, míg maga a koreográfusnő a köztük levő áthatolhatatlannak tűnő határvonalat képviseli. A két lélekrész megjelenítői egyben uralják is a színpad egy-egy felét, míg Nagy Andrea az őket elválasztó fénysávban lépdel végtelenségig lelassított tempóban. A fényterv és a jelmezek következetessége pontosan leképezi ezt a kettősséget. A koreográfia zárt rendszert alkot, szisztematikusan halad a centrum, a három szereplő néma összenézése, az egyes lélekrészek szintézise felé (a cím is erre a kettős, taszító, majd vonzó hatásra utal). Örök probléma, érthető képlet: az előadás egyedi vonása, hogy nem csupán a mindenkiben meglévő dichotómiát ábrázolja, hanem értelem és érzelem szinte skizoid, önálló életét, kapcsolatnélküliségét is, majd egy hosszan kitartott, kiválasztott pillanatban szokatlanul szépen mutatja meg a találkozás esélyeit.


{kozep}Umniakov Nina a Pontos Vesszőkben - Dusa Gábor felvétele{/kozep}

Nagy Andrea zárt rendszert alkotó, "kijelentő módban" fogalmazó előadásának frissítő kontrasztjaként hat a Pont Műhely produkciója, a Pontos Vesszők. Itt ugyanis szó sincs a néző figyelmes kalauzolásáról, inkább egy izgalmas és pimasz labirintust látunk, melyben önálló tájékozódási manőverekkel kell haladni. A nézőt végre nagykorúnak tekintik, számítanak aktivitására; aktív, kérdés, hogy tud-e a lehetőséggel élni, nem bánja-e, ha néha bizony eltéved. Konvergens helyett üdítően divergens a szerkezet. Ez a kreatív, nyitott struktúra az alkotótársak demokráciájának is köszönhető, az előadást egy táncos, Umniakov Nina, két zenész, Márkos Albert és Mezei Szilárd, egy képzőművész, Turcsány Villő és egy filmes, Nagy András rendezte a társművészetek termékeny együttélésének jegyében. A darabot Henri Michaux író-képzőművész alkotásai inspirálták: bizarr, eltorzult portréira már a nyitó jelenetek is emlékeztetnek. Nagy András meghitt hangulatú filmje után a színpadképet Turcsány Villő karakteres, fejmagasságban cérnára fellógatott maszkszerű fejei uralják, melyeket szépen egyesével leszüretelnek a szereplők. Turcsány Villő és Umniakov Nina a levágott fejeket idéző, merev, groteszk grimaszaikkal teszik relatívvá az élő és a holt anyag közti különbséget, játékosan megelevenítve szobrok élettelen anyagát, és kővé dermesztve saját arcukat. Az arcoknak, szobroknak ez a behelyettesíthetősége, felcserélhetősége zavarba ejtő hatású, a földön szerteszét heverő színes emberfejek mintha csak arra figyelmeztetnének, hogy minden tettünk, gondolatunk, érzésünk, sőt, tettetésünk kitörölhetetlenül rávésődik arcunkra. És még valamire: a végességre, a halálra. Sorjáznak az ötletek, Mezei Szilárd és Márkos Albert harcias vonópárbajt vív, majd a táncos, Umniakov Nina két meztelen lábujja esik féktelenül egymásnak. A játékos, szellemes mozaikokat nemcsak mi, nézők, de talán a szereplők is más- és másképpen rakják össze, a darabot áthatja a szenvedélyes, nyugtalan keresés. Ironikus, könnyed, mégis kétségbeesett kajtatás a megfoghatatlan után. És ez így van jól, hiszen mindig csak kérdéseink vannak.



3 Men
(Nemzeti Táncszínház, Refektórium)



Ötlet, koreográfia: Juhos István Puttó és a táncosok

Fény: Puttó és Payer Feri

Zene: Plasticman

Táncolják: Hámori József, Juhos István Puttó, Fejes Ádám




1 W




Előadó-koreográfus: Papp Tímea




Nagy Andrea: Mágneses mező
(MU Színház)



Kosztüm: Németh Anikó-Manier

Fényterv: Payer Ferenc

Fényterv-konzulens: Kágé

Koreográfus, fénytervkoncepció: Nagy Andrea

Előadók: Tonhaizer Tünde, Szabó Réka, Nagy Andrea




Pont Műhely: Pontos Vesszők



Zeneszerző: Mezei Szilárd, Márkos Albert

Képzőművész: Turcsány Villő

Film: Nagy András

Videó szaksegítség: Bodóczky Antal

Fény: Payer Ferenc

Táncolja: Umniakov Nina