Kínos ügy

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Frank Wedekind: Lulu

Zappe László





Kínosan érzi magát a nézõ a Radnóti Színházban. Ami a Lulu elõadása esetében akár termékeny, a produkció jótékony hatásának betudható állapot is lehetne. Hiszen Wedekind darabja kínos kérdésekkel szembesít. Ha valaki igazán ráfigyel, talán még olyanokkal is, amelyek nemcsak száz évvel ezelõtt, de ma is kínosak. Ha csak az eggyel ezelõtti századforduló bécsi polgárerkölcsének hipokrízisérõl lenne szó benne, akkor persze manapság valószínûleg kevés érdekességgel szolgálna. Leleplezné a képmutató, erkölcsöt prédikáló és erkölcstelenül élõ férfivilágot, amelynek tagjai a züllés útjára taszítják, elnyomják, kizsákmányolják a szegény kis gyereklányt. Vagy bemutatná a lázadó, az önmagát keresõ, a személyiségét tragédiák árán is megvalósító asszonyt. (A színház szórólapja különben valami ilyesféle értelmezést sejtet.) Maga a darab azonban titkokat rejteget, titkokat feszeget, de messze elkerüli, hogy ideologikusan, teoretikusan könnyedén megfogalmazható válaszokat adjon. Wedekind drámája csak rámutat a rejtélyes emberi lélekre. Tulajdonképpen nem tár föl semmit, azon túl, hogy itt szörnyû titkok lappanganak. Ettõl mûvészet, és nem tudományos értekezés. És ettõl kell(ene) nem elméleti, hanem mûvészi módon megjeleníteni. Úgy elõadni, hogy megragadja, megrázza a nézõt. Ha a megfejthetetlen sors elõtti rémülettõl érzi kínosan magát a nézõ, akkor az elõadás célt ért.

Frank Wedekind: Lulu

Zappe László





Kínosan érzi magát a néző a Radnóti Színházban. Ami a Lulu előadása esetében akár termékeny, a produkció jótékony hatásának betudható állapot is lehetne. Hiszen Wedekind darabja kínos kérdésekkel szembesít. Ha valaki igazán ráfigyel, talán még olyanokkal is, amelyek nemcsak száz évvel ezelőtt, de ma is kínosak. Ha csak az eggyel ezelőtti századforduló bécsi polgárerkölcsének hipokríziséről lenne szó benne, akkor persze manapság valószínűleg kevés érdekességgel szolgálna. Leleplezné a képmutató, erkölcsöt prédikáló és erkölcstelenül élő férfivilágot, amelynek tagjai a züllés útjára taszítják, elnyomják, kizsákmányolják a szegény kis gyereklányt. Vagy bemutatná a lázadó, az önmagát kereső, a személyiségét tragédiák árán is megvalósító asszonyt. (A színház szórólapja különben valami ilyesféle értelmezést sejtet.) Maga a darab azonban titkokat rejteget, titkokat feszeget, de messze elkerüli, hogy ideologikusan, teoretikusan könnyedén megfogalmazható válaszokat adjon. Wedekind drámája csak rámutat a rejtélyes emberi lélekre. Tulajdonképpen nem tár föl semmit, azon túl, hogy itt szörnyű titkok lappanganak. Ettől művészet, és nem tudományos értekezés. És ettől kell(ene) nem elméleti, hanem művészi módon megjeleníteni. Úgy előadni, hogy megragadja, megrázza a nézőt. Ha a megfejthetetlen sors előtti rémülettől érzi kínosan magát a néző, akkor az előadás célt ért.


{kozep}Hámori Gabriella (Lulu) és Szombathy Gyula (Dr. Goll) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

A Radnótiban azonban nem ez történik. Az előadás nézője egyszerűen nem érti azt, amit lát. Nem tudja, miért éppen azt kell látnia, és miért éppen az adott pillanatban. Horgas Péter díszlete az első két felvonásban nem idézi azt a nagypolgári miliőt, amelyről a szöveg árulkodik, ami természetesen nem önmagában kínos, hanem azért, mert más világba sem visz el. Egyszerűen nem tudjuk, hol vagyunk, hol kellene lennünk. Benedek Mari korrekt ruhái sem mondanak többet a szereplőkről, mint a szöveg. Sőt Lulu Pierrot-kosztümje annál is sokkal kevesebbet. Igaz, ez a viselésen is múlik, meg a légkörön, amelyben viselik. Márpedig amikor Szombathy Gyula szép kerekre kitömve bejön, majd néhány technikás szusszanással illusztrálja egészségi állapotát, akkor a darab bohózati értelmezése sejlik fel. Talán ennek is lehetne játszani a Lulut, erős rendezői vízióval, következetes átgondolással talán lehetne belőle akár fergeteges horrorfarce is. Ennek azonban sokáig nem látjuk újabb érzékelhető jelét. Folydogál a szöveg, a történet, a címszerepben Hámori Gabriella szélesen mosolygó üres fejű babának mutatkozik, Lengyel Tamás beijedt szolgaléleknek a festő szerepében, Bálint András fanyar cinikusnak főszerkesztőként. Semmi sem utal arra, ami azért a szövegből kitetszik, hogy ezek a kéjenc urak egyúttal jelentős intellektusok, hogy nemcsak szexuálisan, de szellemileg is ínyencek, hogy nem közönséges idiótái egy oktalanul uralkodó osztálynak, hanem élethabzsolásukban, a nők és a művészetek élvezetében egy Don Juan, egy De Sade cinikus-arisztokratikus lázadása is buzog. Az egészségügyi tanácsos és a főszerkesztő ott folytatja Don Juant, amikor az megfogadja, hogy ezentúl képmutató lesz. Csak neki Moličre-nél ez már nem adatik meg. Elragadja a kőszobor.

Deák Krisztina rendezésében viszont csak a bohózati jelleg bukkan föl erőteljesen, noha jelentős késedelemmel. A második felvonásban Csányi Sándor alakít egy nagyot, mindent és mindenki mást elnyomva, fölébe kerekedve az apa és fia közötti féltékenységi drámának, leskelődésnek, gyilkosságnak, bukkan föl, tűnik el, gyalogol föl a falon, függeszkedik a plafonon. Remek színészi munka, de minél jobb, annál rosszabb a darabnak. Az előadásnak csak azért nem árt, mert azon nemigen lehet rontani. Egy-egy színészi kabinetalakításon kívül nemigen van benne érdeklődésre érdemes. Csányin kívül ugyanis kitűnő még Csankó Zoltán akkurátus svájci hivatalnoka, aki nősülni készülvén, Lulutól szeretné megtudni a hideg londoni padláson, hogy miképpen is kell majd feleségével bánnia, és éles színészi oroszlánkörmöket mutat Jack szerepében Haumann Máté. Akiknek azonban fontos szerepük volna Lulu sorsában, akiknek a szerepét értelmezni kellene, akiket el kellene helyezni a világban, azok a színészek rendre csődöt mondanak. Kováts Adélnak nem sikerül hitelesen, érdeklődést keltően megjeleníteni a leszbikus Geschwitz grófnő leküzdhetetlen szenvedélyét, Karalyos Gábor érdektelen kisfiút játszik az ifjabb Schön szerepében, Lukáts Andor pedig száraz humorba fojtja Schigolch kísérteties, földöntúli vonásait is.


{kozep}András (Dr. Schön) és Hámori Gabriella - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

Az előadás nagy vesztese a nézőkön kívül természetesen a címszereplő, Hámori Gabriella. A minden elképzelhető szempontból megoldatlan, végiggondolatlan produkcióban nincs módja megformálni Lulut. Feltehetőleg különösebb rendezői segítséget sem kapott e tragikus sors és jellem megérzékítéséhez, de valamiért még akkor is kiszolgáltatottként, játékszerként viselkedik, amikor ő okozza mások vesztét. Talán ebből is adódik, hogy a harmadik részben, a londoni padláson, nem a végzet teljesedik be, nem egy nagy küzdelem zárul le tragikusan, hanem kínos jelenetek sorakoznak egymás után, miközben nem igazán érthető, miért szeretné a lány minden vendégét egész éjszakára ott marasztani. Nem tudni, mitől retteg. Nem lebeg sem a végzet, de a vég sem a puszta, rideg helyiség fölött. Miután a néző a korábbiakban nem élhette bele magát a kényeztető, testet-lelket melengető jómód, komfort légkörébe, tulajdonképpen még a fizikai hideget, a nyomorúságot sem foghatja föl érzéki valóságként.



Frank Wedekind: Lulu
(Radnóti Színház)



Fordította: Forgách András

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Melis László

Rendező: Deák Krisztina

Szereplők: Hámori Gabriella, Bálint András, Karalyos Gábor, Lukáts Andor, Szombathy Gyula, Lengyel Tamás, Kováts Adél, Csányi Sándor, Schneider Zoltán, Csankó Zoltán, Haumann Máté