NÉHÁNY HÓNAP CSEND

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Beszélgetés Fullajtár Andreával

Az interjút készítette: Török Tamara





- Nagyon simán indult a pályád.

- Én egyáltalán nem így éreztem. Inkább úgy, hogy talán mégis igaza volt az egyik tanáromnak a Nemzeti Színiakadémián: nem nekem való ez a pálya, mert túl sérülékeny vagyok. Mind a mai napig megviselnek a sérülések; eleinte, a Katonába kerülésem után is nehezen tettem túl magam rajtuk. Nem tudtam félvállról venni, hogy hogyan viszonyulnak hozzám a kollégák, milyen hírrel érkeztem. Nehezen birkóztam meg azzal a helyzettel, hogy rögtön a fõiskola után egy monodráma fõszereplõjeként kerültem a társulatba.

Beszélgetés Fullajtár Andreával

Az interjút készítette: Török Tamara





- Nagyon simán indult a pályád.

- Én egyáltalán nem így éreztem. Inkább úgy, hogy talán mégis igaza volt az egyik tanáromnak a Nemzeti Színiakadémián: nem nekem való ez a pálya, mert túl sérülékeny vagyok. Mind a mai napig megviselnek a sérülések; eleinte, a Katonába kerülésem után is nehezen tettem túl magam rajtuk. Nem tudtam félvállról venni, hogy hogyan viszonyulnak hozzám a kollégák, milyen hírrel érkeztem. Nehezen birkóztam meg azzal a helyzettel, hogy rögtön a főiskola után egy monodráma főszereplőjeként kerültem a társulatba.

- Hogyhogy?

- A Csendet akarok főiskolai gyakorlatnak indult. Az osztályfőnökünk, Zsámbéki Gábor biztatott bennünket - különösen Tóth Anitát és engem -, hogy készítsünk jelenetet a Csalog Zsolt-szövegből. Nekem viszonylag könnyen megy a szövegtanulás, úgyhogy elég gyorsan eljutottam a monodráma feléig. Zsámbéki megnézte, és megtanultatta velem a darab második felét is. Aztán egyszer csak szólt, hogy a következő évadra meghívja előadásként a Kamrába. Akkor még nem is látta az egészet.

- Mit szóltak az osztálytársaid?

- Tudom, hogy sok ellenérzés volt bennük. Hogy miért pont én...? Egyikünknek sem volt könnyű...

- Hatan kerültetek a főiskolai osztályodból a Katonába, és ahogy megjelentetek, hirtelen háttérbe szorult az előző Zsámbéki-osztály, ami, gondolom, további konfliktusokat szült.

- Nem nyílt konfliktusokat, csak fojtott hangulatot, visszanyelt indulatot, amely hihetetlenül megkeményíti a levegőt az ember körül. Ráadásul meglehetősen zárkózott vagyok, tehát azokkal is nehezen teremtettem kapcsolatot, akik nyílt szívvel fogadtak - mondanom sem kell, mennyire nem volt könnyű azokkal, akikből az ellenkezője áradt. Viszont hihetetlen lökést adott, hogy láttam: azért néhányan nem fordultak el tőlem az első pillanatban. Bodnár Erika például egészen tüneményes volt, az elsők között jött el megnézni a Csendet akarokban. Mások azt is hűvösen, bizalmatlanul fogadták, ha megpróbáltam kifejezni, hogy milyen nagyra tartom őket szakmailag. Nem váltam a bizalmasává senkinek. Nehezen kerültem ki ebből a helyzetből, de végig bíztam abban, hogy ha közelebbről megismernek, már nem fognak törtetőnek, karrieristának tartani, és valóban, a közös munkák során - azt hiszem - lassan nem nagyon maradt társulati tag, akinek ellenérzései volnának velem szemben. Szerencsére olyan ez a színház, hogy a szakmai teljesítmény meg tudta szüntetni az előítéletet, és talán igazolta a nekem megelőlegezett bizalmat. A Kés a tyúkban és A talizmán - úgy érzem - mindenképpen sokat számított abban, hogy elfogadjanak.

- A tavalyi Jászai-díjad mennyire értékmérő?

- Azt, hogy ki mennyire sikeres színész, butaság volna azon lemérni, hogy ki hány díjat kapott. Aki beül a nézőtérre, annak úgyis az lesz a nyerő, aki aznap este elbűvöli. A többit elfelejti, a díjakról nem is tud. Amikor Jászai-díjat kaptam, euforikus hangulatot vártam, ehelyett sokkal jobban örültem annak, hogy próbám lesz, levehetem a kosztümöt, letehetem a díjat, és mehetek a dolgomra.

- Mit gondolsz, ha a főiskola után nem a Katonába kerülsz, akkor is itt tart ma a pályád?

- Titokban mindig reménykedtem, hogy Zsámbéki Gábor egyszer a Katonába szerződtet. Ebben nekem elsősorban az ő személye volt a döntő, hiszen addig a szakmával kapcsolatos fontos élményeket az ő órái jelentették a számomra, és mindaz, amit tőle tanultam, a mai napig meghatározza a pályához, a színházhoz való hozzáállásomat. Színházigazgatóként nyilván ő is másfajta személyiség, mint tanárként, de ami a legfontosabb: a Katonában olyan színészek mellé kerültem, akik rengeteget tettek hozzá ahhoz, amit Zsámbékitól kaptam. Ha körülnézek, mestereket látok, szakmaiságot tanultam tőlük, és ők is rengeteget segítettek abban, hogy közelebb jussak a szerepeimhez. Igen, olyat is tudnak, amit Zsámbéki nem, hiszen ő nem is tudhatja, mit jelent estéről estére fölmenni a színpadra, és előadni valamit, amit ő instruált, de te továbbfejlesztetted, és a magadévá tetted. Ezek a színészek, akik elképesztő minőséget képviselnek a színpadon, újra meg újra bebizonyítják, hogy tudni kell megújulni, nem lehet ellustulni, mert minden szerep más, és mindegyikben elölről kell kezdeni a keresgélést: ki vagyok, mit akarok, mit keresek itt...? A félelmeim, a nehézségeim ugyanúgy előjönnek minden szerepben, és az önbecsülésem is ugyanúgy összeomlik, ha valami nem úgy sikerül.

- Instruálnak a kollégáid is a próbán?

- Az eltört korsóban, az egyik első szerepemben például mindenki instruált; az összes kolléga mást mondott, úgyhogy egy idő után már végképp nem tudtam, kire hallgassak: azokra a színészekre, akik fent vannak a színpadon, vagy azokra, akik lent ülnek a nézőtéren, vagy a rendezőre? Ráadásul végig színpadon voltam, sőt, Éva kifejezetten monologizáló szerep; humor nélküli, drámai monológok sora, a színpad meg tele volt öreg rókákkal... Itt például - csupa jóindulatból és szakmaiságból - összevissza kavartak; próbáltam mindenkinek megfelelni, közben fogalmam sem volt már arról, hogy milyen is a szerepem. Mégis tanulságos volt: megtanultam, hogy bárki bármit mond, én viszem vásárra a bőrömet.

- Mi a helyzet a színész-rendezőkkel? Hogy viselkednek, ha játszanak?

- Különleges helyzet, amikor játszol valakivel, aztán ugyanő elkezd rendezni egy másik darabot, és látod, hogy pont az ellenkezőjét követeli annak, mint amit színészként csinált. Mintha nem ugyanaz az ember lenne. Aki mindkét helyzetben színész, eléggé meg tud zavarodni ettől - hogy akkor a kettő közül melyik az "igazi"? A társulat tagjai talán bizalmatlanabbak a színész-rendezőkkel, bátrabban támadják a koncepciójukat, ők pedig sokszor rosszul viselik a kritikát, az elismerés hiányát, és nehezen felejtik el a sérelmeiket - pedig közben mégiscsak arról van szó, hogy ma együtt bukunk, de holnap együtt aratunk sikert.

- Ha jól tudom, Máté Gábor megrendezte A talizmánt, és rögtön utána együtt próbáltatok a Zsámbéki Gábor-féle Tartuffe-ben - te Dorine-t, ő Cléante-ot.

- Egyik sem indult túl jól a számomra. A talizmán olvasópróbája után bőgve kérdeztem Máté Gábortól, hogy miért kényszerít bele ő és a színház ebbe az anyaszerepbe, hiszen fiatalabb vagyok Huszárik Katánál, aki a lányomat játssza, ráadásul be fognak skatulyázni a karakterbe, meg fogok bolondulni... Máté próbált megnyugtatni: "ne izgulj, kitaláljuk, nem az életkor lesz fontos a szerepben...", de én csak hajtogattam a magamét, és a próbákon - mindent kompenzálandó - az összes lehetséges módon igyekeztem a figura nőiségét hangsúlyozni. Csakhogy Zsámbéki Gábor megnézett egy próbát, és úgy látta, hogy ha Csákányi Eszter és Pelsőczy Réka is erre utazik, én nem hozhatom be harmadikként ugyanazt a nőies vonalat. Ekkor kezdtem olyan antinőt formálni az írónőből, aki az eszével próbál imponálni, miközben nincs igazi tudás a birtokában, és mivel meglehetős ellenszenvet érzek az ilyen nők iránt, von Cypressenburgné hamarosan karikatúraszerű figurává vált, amiért Máté Gábor hihetetlenül lelkesedett. Aztán egyszer csak azt az instrukciót adta, hogy ne merjek ránézni a Tituszt játszó Nagy Ervinre: lássuk, milyen az a nő, aki prüdériából nem mer ránézni egy férfira. Ez beindított, és megteremtett egy karaktert, egy világot, egy mozdulatrendszert, és - ahogy a közönség is visszaigazolta - nagyon jól működik az egész.

Aztán jött a Tartuffe és a teljes görcs: Dorine is vígjátéki szerep, ráadásul nagydumájú, akit viccesen kéne játszani, de hogy legyen Dorine más karakter, mint A talizmánbeli írónő? Hogyan legyen vicces? Egyébként ez jellegzetes színészi görcs: már leraktam valamit az asztalra, de képes vagyok-e még egyszer "olyan" alakításra? Vakvágányra kerültem. Máté Gábor folyton mondta, hogy ne akarjak jobbat, új arcot, egyáltalán ne akarjak "figurát" kitalálni, Zsámbéki is kínlódott velem... Nem voltak ötleteim, csináltam, amit mondott, borzalmasan, egészen addig, amíg a görcsös akarás kifulladt bennem, és elkezdtem csak mondani a szöveget. És attól kezdve láttam: tulajdonképpen a szerep dolgozik helyettem, önmagát működteti, ekkor megnyugodtam, nem agyaltam tovább. Zsámbéki később egyszer azt mondta a takarásban: "belenőttél a szerepbe". Akkor már egy éve ment az előadás.

- A végén azért minden sikerült, nem?

- Majdnem minden. A nagy oroszokkal való találkozásaimban, a Kisvárosi Lady Macbethben és Az idiótában nagyon elcsúsztam. Színészileg kísértetiesen hasonlított egymáshoz a két helyzet. Katyerina Lvovna és Nasztaszja Filippovna egyaránt tragikus nőalak, és nagyon nehezen érthető, hogy melyik férfiba hogyan szerelmesek. Itt is, ott is volt egy közepesre sikerült adaptáció és egy elég nehezen megfejthető, a nőalak esetében időnként bizonytalan rendezési koncepció, úgyhogy én, aki a nőt játszottam, rendesen be is mentem az erdőbe. Az, hogy mennyire nehéz prózát jól működő színdarabbá alakítani, Az idiótánál még sokkal jobban kiderült, mert a Kisvárosi Lady Macbeth eredetileg novella, A félkegyelmű viszont nagyregény. Ennyi idő távlatából azért már érzem, hogy hol vannak Az idiótában azok a pontok, ahol az adaptáció sem adott lehetőséget arra, hogy jobban "megfogjam" az általam játszott figurát, jobban tisztázzam a vele kapcsolatos dolgokat. Ma már tudom, hogy ha rágörcsölök ezekre a részekre, azok még érthetetlenebbé válnak a nézők számára, akik csak azt tudják megérteni, ami az én agyamban is tiszta. Ha csak a példányt olvasom, nem is tudok mit kezdeni a szereppel. Tulajdonképpen mindegyikünk más adaptációt készített volna; egyáltalán nem volt konszenzus a szereplők, a rendező és az adaptálók között abban, hogy ki mit tart igazán fontosnak a regényből. Dosztojevszkij mindig a kedvenc íróm volt, és rengetegszer elolvastam A félkegyelműt - nyilván elsősorban nem Nasztaszja, hanem Miskin figurája miatt, de persze volt egy képem Nasztaszjáról is. És amikor az adaptáció Katona József színházi olvasata kezdett körvonalazódni a számomra, rájöttem, hogy teljesen mást látok a regényben, és mást gondolok Nasztaszjáról is. Igyekeztem elfelejteni a saját verziómat, hogy tiszta lappal próbáljak, de ennek az lett a következménye, hogy a rendezői olvasatot sem tudtam igazán magamévá tenni, és a sajátomat sem tudtam keresztülvinni, úgyhogy maradtam egy furcsa, a kettő közötti, "langyos" szinten; nem sikerült Nasztaszját pontosan értelmezni. Nálunk bizonyos pontokon ő irányítja a történetet, bizonyos pontokon eltűnik belőle - a regényben nem így van: hiába nem ír róla Dosztojevszkij sok-sok oldalon keresztül, ez a nő akkor is hat. És ezt a hatást nem lett volna szabad kihagyni az adaptációból.

A próbákon nemcsak azon vitatkoztunk, hogy milyen Nasztaszja, hanem azon is, hogy színpadon hogyan működik az, ha egy szereplő ennyire ellentétes érzelmeket vált ki a nézőkből és a darab többi szereplőjéből. Sőt, az is problémás volt, hogy melyik férfival való viszonyát tartjuk a legfontosabbnak, azaz melyikük a fontosabb Nasztaszja számára: Miskin, Rogozsin vagy esetleg Tockij, akivel a nagyjelenetben szakít? Egyre jobban kikristályosodott, hogy mennyire fontos a történetben a Tockijjal való viszony. Ha ez nincs eljátszva, teljességgel érthetetlen, hogy miért ugrálok a férfiak között, és miért nem tudok kikötni senki mellett sem, vagyis szerintem az adaptáció egyik legnagyobb hiányossága a Tockij-szál elsúlytalanodása. Emlékszem, tettem is javaslatokat arra, hogy mit mondjon Tockijnak Nasztaszja a születésnapján, hiszen a regényben nagyon durván és érzékletesen, egy csomó ember füle hallatára elmondja, hogy minek volt kitéve: tizenkét éves kora óta úgy kellett szeretkeznie Tockijjal, hogy a férfi mindig kivette a műfogsorát. A mi változatunkból ez elegánsan ki lett húzva, helyette maradt egy olyan búcsú, amelyből egyáltalán nem derül ki, hogy miért mondja Nasztaszja Miskinnek: "Szeretlek, de nem vagyok méltó rád." Pedig a regényben világos: mivel egész serdülőkori érzelmi élete, épp kialakuló nemisége az ötvenéves férfival való furcsa, kiszolgáltatott, pedofil típusú szerelem jegyében állt, annyira tönkrement és megnyomorodott már lelkileg, mire Miskinnel találkozott, hogy nem meri felvállalni az életre szóló, tiszta szerelmet. Lehet azt mondani rá, hogy kurva, de akkor teljesen tétnélkülivé válik minden: Miskin nem hal bele a végén abba, hogy elveszíti, és érthetetlen az is, hogy Rogozsin miért őrül bele a gyilkosságba.

- Máté Gábor mennyire nyitott a javaslataitokra?

- Ez mindig attól függ, hogy épp milyen anyagon dolgozunk. Mindig nagyon kíváncsi arra, hogy mit gondol a színész, aznap épp "mi jön ki" belőle, mit javasol. Nagyon nyitott az improvizációra is, ha olyan a darab - A talizmánnál például nagyon fontos volt, hogy soha nem fogott vissza, sőt, arra biztatott, hogy még bátrabb legyek. Egymás ötleteiről egy csomó újabb ötlet jutott eszünkbe. Egészen ritka az ilyenfajta munka színész és rendező között.

- És a többi rendező, akikkel a Katonában dolgozol?

- Mindenkinél a próbafolyamat más része élvezetes. Gothárnak kevesebb türelme van ahhoz, hogy megvárja, amíg a színész kiimprovizálgat magából ezt-azt. Viszont úgy tud egy vagy két mondattal nagyon profi, sűrített instrukciót adni, hogy abban gyakorlatilag benne van az egész szerep. Olyan pontos helyzetelemzései vannak, hogy sokszor úgy érezzük: hagyjuk abba a próbát, inkább beszéljen... Beszéljen arról, amit lát, mert annyira egyéni, amit mond, és annyira logikusan gondolkozik. És zseniális a humora. Nála az első és a legfontosabb mindig a világkép, a látásmód, és az, ahogy ennek szellemében hozzányúl a jelenetekhez. Először csak a szöveget írja át, aztán a mozdulatokba nyúl bele, és végül az egészből megszületik az a furcsa, tipikusan gothári világ, ahol ha a szövegben kérdés van, azt biztos, hogy kijelentő módban kell mondani, vagy meg kell fordítani a szórendjét... Semmi sem normális.

- A Kés a tyúkban is egészen különleges világlátást tükröz.

- Emlékszem, a Kés a tyúkban olvasópróbája olyan volt nekem, mintha a felhők közé repülnék. Elájultam a darabtól, ettől a furcsa, háromemberes történettől, és egyértelműnek tűnt, hogy hogyan kell megcsinálni. Aztán jött a teljes vakság: a próbákon már egyáltalán nem tűnt se humorosnak, se jónak a történet, rémálom volt megszülni a darab világát, megfejteni és megfogalmazni, hogy mitől ilyenek ezek az emberek. Érdekes, hogy olvasópróbai első, "csalhatatlan" megérzésem végül mindig beigazolódik - itt is ez történt: a nézőkre az hatott, ami rám is eleinte, pedig én már egyáltalán nem bíztam abban, hogy működni fog az előadás. Gothár izgalmas, képletes, magáért beszélő világot talált ki, és ha - mondjuk - hibernál engem az olvasópróba után, délután kettőkor, majd kienged a főpróbahét elején, és berak ebbe a hihetetlen rendszerbe, tehát ha látom előre, hogy ennyire pontos lesz mindaz, amit felrak a színpadra, akkor nyilvánvalóan nem küzdök ellene, hanem elengedem magam, és végrehajtom, amit mond. De nem bíztam benne, hanem a saját utamon, a saját módszereimmel próbáltam végigjárni a szerepet. Gothár meglehetősen vehemensen rendezte az előadást, nagyon sokat veszekedtünk. Ha mindössze három színész és a rendező van összezárva a próbákon, az önmagában is feszültségteli helyzet, hát még ha ilyen típusú személyiségek kerülnek össze, mint Gothár és én - tűz és víz...

- Ritkán játszotok háromszereplős darabot a Katonában.

- Nálunk általában sokszereplős, úgynevezett társulatépítő darabok kerülnek műsorra, amelyek viszont szerintem nem társulatépítők. A sokszereplős színdarabban sok ember között oszlik meg a felelősség, a háromszereplős darab viszont őrületes koncentrációt igényel. Itt a színészeknek - ezt láttam Kocsis Gergőn és Lengyel Ferin is - az előadás aznapra az életük. Szerintem ez a társulatkovácsoló és színészcentrikus darab, mert ebben nem engedhetem meg magamnak, hogy ne dolgozzak rendesen. Nagyon szerettem ilyet játszani, annak ellenére, hogy kapcsolatomat az előadással sosem éreztem felhőtlennek. Minden este feszült voltam, izgultam, hogy meg tudom-e csinálni; rengeteg élmény, veszekedés, félelem kötődött minden egyes mondatomhoz, és ezek sorra beépültek a szerepembe.

- Maga a szerep is megviselt?

- Még mindig nem tanultam meg, hogyan kell függetlenítenem a szereptől a saját lelkivilágomat. Az előadás után másfél-két órán keresztül még mindig az dolgozott bennem, hogy bántottak, valami rossz ért, valami fájt nekem... A jelenetek a Molnárral mind a mai napig azt a rémületet idézik fel bennem, mintha valami olyan őrületes dologgal találkoznék közelről - az atombombával, az agykutatással -, amit nem értek. Ez a lány olyan tudatállapotban van, hogy fél egy tolltól, és sok minden más is félelmet gerjeszt benne, mert ismeretlen. És nagyon kiszolgáltatott a Molnárnak, aki többet tud, többet lát, mint ő, és le is írja a dolgokat. Ami viszont a falu szemében tiltott dolog, hiszen a falu egész hitvilága az előítéletekre épül. Akkor működött jól az előadás, amikor kiderült ez a balítélet, hiedelemvilág, és megmutatkoztak a lány félelmei is, tehát hogy nem egy sima szerelmi háromszögről van szó, amelyben a lány beleszeret egy számára vonzó idősebb férfiba, hanem olyasvalakibe szeret bele, akitől legszívesebben még az utolsó pillanatban is elugorna, mert fél tőle.

- A Kés a tyúkban-hoz hasonló "lélektani" vagy A talizmánhoz hasonló karikaturisztikusabb szerepeidet szereted jobban?

- Egy-egy "lélektani típusú" darab sokkal jobban megviseli az embert, mint a karikaturisztikusabb vagy az egy tulajdonságra felfűzött szerep. Amikor egész embert kell ábrázolni, annak összes kínjával, kevésbé tudom azt mondani, hogy ez nem én vagyok, csak eljátszottam a szerepet. Rögtön a pályám elején találkoztam ezzel: a Csendet akarok egy hajléktalan asszony története, aki sok mindenen túl van már, és teljesen kilátástalan az élete. Elmeséli például, hogy milyen érzés volt a karjában tartania haldokló, rákos apját. Én akkor még nem éltem át hasonlót, azóta viszont elveszítettem az apámat, és tudom, hogy ha most találna meg ez a szerep, valószínűleg nem is akarnám próbálni. De akkor, mint egy önkínzó hülyegyerek, belementem. Olyan lehettem, mint egy félőrült; járkáltam az utcán, néztem a hajléktalanokat, megtaláltam ezt a nőt is, beszélgettem vele... Mindent át akartam érezni.

De Caroline is ilyen volt a Pokolban, a Játékszínben: a próbaidőszak alatt annyi minden született abból, amit az életemben, a párkapcsolataimban tapasztaltam, hogy végig nagyon a magaménak éreztem a figurát. Valószínűleg ugyanígy viselkednék egy olyan férfi mellett, mint a darabbeli Eric. Babarczy ilyen értelemben nagyon "mai" előadást rendezett, amely a párkapcsolatok nyűgeiben vergődő fiataloknak sokat mondhatott volna, de olyan közönség előtt játszottunk, amelynek nem volt igénye rá, nem ilyesmire volt trenírozva, és nagyon idegenül is fogadta a darabot. Mindössze tizenötször játszottuk. Sajnálom, hogy a Játékszín profilja miatt ilyen hamar kimerült egy jófajta művészszínházi előadás.

- Azért jó egy-egy ilyen "kirándulás"?

- A Vagina monológok és a Pokol is nagyon tanulságos volt. Egyrészt idegen helyen derül ki igazán, hogy mennyit érsz, mert ott mindaz, amit már "bizonyítottál", nem számít. Nincs. Az van, amit reggel tízkor a próbán nyújtasz. Ambicionál, hogy nem ismernek, és ettől ezerszeresére nő az igényed arra, hogy megmutasd, mit tudsz. Másrészt egy-egy ilyen munka után százszor hálás vagyok, amiért a Katona tagja lehetek. Furcsa, félig befogadó jellegű színházakban dolgoztam, vagy olyanokban, amelyeknek nem élő a társulatuk, amelyek nem élő közegben működnek. Ordító a különbség. Sok helyen mintha alapkövetelmény-szinten sem lenne meg a színészekben az igény, hogy megfejtsék a darabot, ne hagyjanak helyzeteket elemzés nélkül, és ne csak unalmas szövegmondásszinten játsszák le az előadást. Az az igényes és pontos színjátszás, ami a Katonában folyik, máshol alig látható. És nagyon jó, hogy nem ide jövök néha vendégnek, hanem innen megyek el boldogan egy kis időre, hogy aztán még boldogabban térjek vissza.

- Mindig a szakmaiság a legfontosabb számodra? Nem vonzanak a jobban fizető helyek?

- A Nemzeti? Hány színész, aki nemrég, már Jordán Tamás alatt szerződött oda, mondta még a Schwajda-korszakban, hogy ő oda nem... Más szín alatt aztán nekik is jó volt a sok pénz. Kurva szakma, persze, és a színészektől nem is kell elvárni, hogy a világ leggerincesebb emberei legyenek, hogy gerincesebbek legyenek, mint a társadalom általában. Nyilván nekem is jól jönne, ha nem kilencvenezer forintot vinnék haza havonta. Miközben minden drágul, a Katona tartja a tíz évvel ezelőtti bérszínvonalat, azt is csak nagy nehezen. Egyetlen jó üzleti fogásra sem emlékszem, de még az is szimpatikus, hogy ennyire élhetetlen ez a színház.

Nem tudom, mi lesz, ha európai uniós tagok leszünk, nem is akarok jóslásokba bocsátkozni, de nagyon féltem a színházat: hogyan fogja túlélni a szerkezetváltást, az átállást? Máris lehet hallani, hogy társulatleépítések lesznek. Nagyon remélem, hogy a Katona kis furcsa, mentőöves szigetként megmarad majd. Ha nem, másik csapathoz nem szegődnék el.

- Nem rossz a Katonában, hogy minden évben nagyjából ugyanazokkal a rendezőkkel találkoztok, és újakkal, fiatalokkal nem nagyon?

- Erre a kérdésre minden évadban máshogy válaszolnék. Az, hogy a Katona rendezőivel hogyan tudok dolgozni, attól függ, hogy művészileg épp milyen állapotban vagyok, amikor bizonyos darabokkal találkozom. Az egyik beindít, a másik nem, az egyikre "rá tudok kattanni", a másikra esetleg nemcsak én, hanem a társulat, sőt, a rendező sem. Azzal, hogy fiatal rendezőkkel nem találkozunk, nagyon nem értek egyet, hiányoznak azok a fiatalok, akik mernek erős, másfajta, fiatalos, lendületes produkciókat létrehozni, és örülök, hogy Schilling Árpád után végre Bodó Viktor is esélyt kapott a rendezésre. Persze ennek a helyzetnek nyilván az is oka, hogy kevés igazán meghatározó tehetség jött ki a főiskoláról az utóbbi időben - nem úgy, mint a filmrendezőknél, ahol a feltörekvő fiatal generáció igazán erős, új irányvonalat képvisel. Butaság a színházrendezők között egyfolytában Schillingre mutogatni, de mégiscsak ő az egyetlen, aki maga köré tudott gyűjteni pár embert, akikkel színházat csinál. A többiek mintha csak a megúszásra játszanának. Mintha nem tanultak volna eleget a mestereiktől és később a színészektől. Mert a színészek tanítják meg nekik a szakmát. Ha nem őket figyelik a próbán, soha nem tanulják meg, mi az a színházi rendezés.

- Nem rossz, hogy most kihagysz egy évet?

- Egyáltalán nem rossz. Nagyon sokat ad nekem ez az időszak. Egyrészt érzem, hogy már a másállapotnak köszönhetően is mennyit gazdagodott a személyiségem, az anyaság élménye pedig - gondolom - még sokkal többet fog ehhez hozzátenni. Csak márciustól az évad végéig nem játszom, és ha minden rendben megy a babával, a következő évadban már visszaveszem a szerepeimet. Biztos, hogy nagyon fog hiányozni a színpad, és nagyon ki leszek éhezve, mire visszajövök, de az nagyon jó, hogy - mivel egy picit el tudtam távolodni a napi munkától - lett egy kis rálátásom arra, hogy mit szeretek a színházban, miért érdemes csinálni az egészet, milyen színész szeretnék lenni, és miért is akartam annak idején színész lenni. Mert egy idő után az ember azt is elfelejti. Annyira belekerül ebbe a malomba, hogy már nem gondolkodik semmin, csak csinálja. Csinál jót, rosszat, közepeset, de igazából minden tét nélküli lesz, értékét veszti... Tehát ez az időszak is a színházzal és a szerepeimmel telik, csak másképp. Ilyenkor is "alkot" az ember, sőt, amikor azt gondolják, hogy nem tétlenkedik, akkor alkot leginkább. Belül dolgozik azon, amit majd a néző láthat. Nem véletlen, hogy a főiskolások az első két évben - elvileg - nem mehetnek színházakhoz. Készülnek arra, hogy megmutassák magukat. De az két év. Itt meg, a szakmában kiégésig, kifulladásig megy a munka, addig kell játszanod, amíg van benned szusz, nem baj, ha kilóg a nyelved. Szerintem a magyar színházi rendszer hibája, hogy a színész nem mondhatja: kér néhány hónap csöndet, amikor úgy érzi, hogy épp arra volna szüksége. Ha szeretne elvonulni, kimenni a világból, összegyűjteni egy csomó energiát, hogy utána megint tudjon próbálni. Mert ha jó vagy, folyamatosan használnak. Főiskolás koromban az első két évben egész nap bent voltam a főiskolán, a harmadik évtől mindig kint a színházban és bent a főiskolán, azóta is megállás nélkül dolgoztam, nem volt egy szabad nyaram... Vannak olyan személyes tragédiáim, amelyeket a szakmám miatt nem volt időm feldolgozni. Nem tudtam rendesen elbúcsúzni az apámtól, mert megállás nélkül dolgoztam. Halálának másnapján már A talizmánt próbáltam, és ugrálnom kellett meg hülyéskednem. Persze, ilyen a ripacsélet, épp ezért szeretjük annyira, de vannak periódusok, amikor kifejezetten jólesne egy kis csend. Ami aztán gazdagabbá teszi az embert.

A portrékat Koncz Zsuzsa készítette