Az életmû mint híd

- Iklády László felvétele -

Horvai István (1922-2004)





1972 végén tette fel a kérdést Koltai Tamás: hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégjátéka után. Konzervatív-provinciális oldalról gyorsan csattant a válasz: úgy, mint eddig, ám néhány év múlva mintha történt volna valami. 1972 októberében, alig néhány héttel a vendégjátékot követõen a Vígszínház színpadára került egy Csehov-dráma, a Három nõvér, és a jelenlévõk rögtön megérezték, hogy itt valami történik. Az akkor épp ötvenéves Horvai István rendezése vadabb, expresszívebb, lázasabb s egyben ironikusabb volt a színpadainkon elõírásos csehovi stílnél; meg aztán ott volt a Moszkvából jött vendégtervezõ, David Borovszkij nyitott díszletében a híres levélhullás, ami szállóigeszerû, többek ajkán mûértetlenkedõ kérdést indított el: miért hullanak a levelek a szalonba? A hazai színház, a felszabadulás óta elõször, a konvenciókat megkérdõjelezõ vitatémává vált.

Horvai István (1922-2004)





1972 végén tette fel a kérdést Koltai Tamás: hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégjátéka után. Konzervatív-provinciális oldalról gyorsan csattant a válasz: úgy, mint eddig, ám néhány év múlva mintha történt volna valami. 1972 októberében, alig néhány héttel a vendégjátékot követően a Vígszínház színpadára került egy Csehov-dráma, a Három nővér, és a jelenlévők rögtön megérezték, hogy itt valami történik. Az akkor épp ötvenéves Horvai István rendezése vadabb, expresszívebb, lázasabb s egyben ironikusabb volt a színpadainkon előírásos csehovi stílnél; meg aztán ott volt a Moszkvából jött vendégtervező, David Borovszkij nyitott díszletében a híres levélhullás, ami szállóigeszerű, többek ajkán műértetlenkedő kérdést indított el: miért hullanak a levelek a szalonba? A hazai színház, a felszabadulás óta először, a konvenciókat megkérdőjelező vitatémává vált.


{kozep}Csehov : Három nővér Iklády László felvétele{/kozep}

Magam mindig is ettől az előadástól datáltam az új magyar színház megszületését, és meggyőződésem, hogy a következő rendezőnemzedékek nagyjai mind Horvai István köpenyéből bújtak elő. Így van ez még akkor is, ha maga Horvai tulajdonképpen megállt ezen az úton. Bár 1981-es Platonov ja még jelentős teljesítménye volt az újfajta rendezői színháznak - és jóleső büszkeséggel tölt el, hogy az újra mindig is elsőrendűen fogékony kritikuscéh az évad legjobb előadásának díjával tüntette ki -, pályája végső soron visszakanyarodott ahhoz a nagyrealista stílushoz, amelynek már az ötvenes években is ígéretes mestere volt (lásd Madách színházi korszakának olyan remekléseit, mint A hős falu, a Farkasok és bárányok vagy a Sarkadi-féle Szeptember ). Negyven esztendőt átívelő vígszínházi korszakának fénypontjai - a hosszú sorból csak utalásszerűen emelhetjük ki például az Egy őrült naplója, a Ványa bácsi, A fizikusok, a Közjáték Vichyben, az Utazás az éjszakába, az Eredeti helyszín, a Házmestersirató, a Deficit, a Körmagyar előadásait - jellegzetes vígszínházi alkotások, egy markáns és színháztörténetünkben fontos helyen álló stílus emlékezetes sűrítményei voltak - fölényes mesterségbeli tudással megmunkáltak, egyszerre színes-látványosak és hitelesek, olykor filozófiai mélységűek. És tegyük hozzá: jellemzőjük volt, hogy a közönség konszenzusával is találkoztak, értéküket nemcsak elitek ismerték el, hanem vitán felül álltak tömeges nézői rétegek színházfelfogásában, elvárásaiban is. (Paradox, de jellegzetes tény, hogy ez a konszenzus éppen a tabukat döntögető Három nővér esetében bomlott meg.) Ennek az iskolának volt egyik utolsó, emblematikus képviselője, egy színházcsinálói generáció legendás személyisége - ezért érezzük a veszteséget is emblematikusnak.

Fájó a gyász azért is, mert Horvai István elbűvölő, összetéveszthetetlen aurájú ember volt. Az ötvenes években nem ismertem, akkori - súlyos mentségekkel részben indokolható - balos túlkapásairól csak más forrásokból tudok. Ismertem viszont az érett vígszínházi művészt, aki - bizonyára a múltból magára nézve levont konzekvenciák hatására is - megrendítően emberi és emberséges volt, öntudatosan is szerényen visszahúzódó, csupa csendes irónia és önirónia. A közélettől már elvonult, a színház s ezen belül a Vígszínház azonban az élete, a mindennapi kenyere volt, s ha a szakmáról volt szó, fanyar, betegségek is motiválta rezignációjából kibillenve egyszerre volt intellektuális és érzelmes, bölcselkedő és szenvedélyes.

Hosszú pályája színháztörténeti korszakokat fog össze; a rendezőknek, szerencséjükre, nem kell tízévenként szerepkört váltaniuk, és integer személyiségként lehetnek, maradhatnak partnerei az egymást váltó színészi nemzedékeknek. Az ötvenes években Horvai Gobbira, Kiss Manyira, Dajkára, Timárra, Urayra, Tolnay Klárira, Pécsi Sándorra, Sennyei Verára bízhatta a nagy művekről alkotott gondolatait; a hatvanas-hetvenes években neve a Vígszínház fényes, aranykori gárdájával - Várkonyival, Ruttkaival, Sulyokkal, Bullával, Darvassal, Latinovitscsal, Págerral - forrt össze. De példaértékű színészpedagógiai munkássága révén a mai magyar színjátszás derékhada középkorúaktól a legifjabbakig vallja mesterének: mások között Béres Ilonától, Takács Katalintól, Hegedűs D. Gézától, Gálffi Lászlótól, Bán Jánostól, Gáspár Sándortól, Eszenyi Enikőn, Kaszás Attilán, Rátóti Zoltánon át Schell Juditig, Kamarás Ivánig, Fekete Ernőig ível azok sora, akik bizonyára érdekes visszaemlékezésekben örökítenék meg mesterük portréját - talán érdemes lenne erre ösztönözni őket.

Mi, kortársai, így visszük még tovább Horvai István emlékét, amíg élünk. De meggyőződésem, hogy nevét az egykorú élményeket ítéletté absztraháló színháztörténet is őrizni fogja, mint a XX. század második felére nézve reprezentatív pszichológiai realista színház kiemelkedő képviselőjét, aki egy személyben híd volt saját nemzedéke és a modern rendezői irányzatok hordozói között.



Szántó Judit