Egyet fizet, hármat kap

- Katkó Tamás felvétele -


"Euripides: Oresteia"

Karsai György


Moliere: Romeo és Júlia, Beckett: János vitéz, Csehov: Bánk bán. Valahogy így. ...messzire kalandoznak gondolataim a szolnoki Szigligeti Színház Oresteia címû elõadásának színlapját tanulmányozva. Ízlelgetem a címet, amely Aiszkhülosz trilógiáját (Agamemnón, Áldozatvivõk, Eumeniszek) díszíti immár majd’ kétezer-ötszáz éve. A Telihay Péter rendezte szolnoki elõadás színlapján pedig ez szerepel: "Író: Euripidész".

"Euripides: Oresteia"

Karsai György


Moliere: Romeo és Júlia, Beckett: János vitéz, Csehov: Bánk bán. Valahogy így. ...messzire kalandoznak gondolataim a szolnoki Szigligeti Színház Oresteia című előadásának színlapját tanulmányozva. Ízlelgetem a címet, amely Aiszkhülosz trilógiáját (Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek) díszíti immár majd’ kétezer-ötszáz éve. A Telihay Péter rendezte szolnoki előadás színlapján pedig ez szerepel: "Író: Euripidész". Hm. Első reakció: kínos, nyilván elírták a szerző nevét. Van ilyen, majd szól valaki (legkésőbb én), és kijavítják. De aztán mégis nyugtalankodni kezdek - már csak azért is, mert a cím és az író kétféle magyar átírása (Oresteia s-sel, Euripidész sz-szel) legalábbis némi zűrzavarról árulkodik -, felkeresem hát a színház honlapját, ahol azután kiderül, szó sincs tévedésről. Euripidész három tragédiájának egy estén történő előadásához (Íphigeneia - vélhetőleg az Íphigeneia Auliszban címűre utal az ismeretlen Ismertető -, Élektra, Oresztész) vette kölcsön az előadás Aiszkhülosz trilógiájának címét. És most tanácstalan vagyok. Nem tudom eldönteni, baj-e ez. Sorra kérdezgetem ismerőseimet, mit szólnak a fenti szerzőt, címet és a "tragédia három részben" műfajmegjelölést tartalmazó színlaphoz (amely tehát egyáltalán nem fedi a valóságot, mármint hogy itt három önálló Euripidész-tragédia - nyilván pontosan definiálható rendezőelv alapján megvalósított - előadását kapja a nagyérdemű). Megoszlanak a vélemények. Gyakorló kritikus kolléga szerint azért az öt százalékért, aki tudja, hogy itt valami nem stimmel, nem érdemes magyarázkodni, oly mindegy, mit írnak a papírra. Lehet, hogy neki van igaza. Igen, de ugyanakkor a kifejezetten igényes kivitelű műsorfüzet számos világsikerű Oreszteia-előadásból közöl fotókat, s ezek természetesen kivétel nélkül Aiszkhülosz trilógiájának színrevitelei voltak! Mivel a megidézett előadásoknak az égvilágon semmi közük nincs a szolnokihoz, ezen az alapon bármelyik görög tragédia - sőt: bármelyik színházi előadás - fotói megfeleltek volna a célnak.

De ne akadékoskodjunk, nézzük a produkciót. Kérdés: miért éppen ez a három Euripidész-tragédia került egy előadásba? Mi az a kapocs, amely összeköti ezeket az eltérő stílusú, nem mellékesen pedig eltérő gondolati tartalmakat hordozó drámákat? Telihay Péter e kérdésre azt válaszolja (a műsorújság névtelenségbe burkolózó Kérdezőjének), hogy egyrészt jó évtizede "kerülgette az Elektra-téma" - helyesen: Élektra -, és hogy "...egyre jobban kezdett érdekelni a család, Agamemnón családjának története. Hallatlanul izgalmasnak tűnt végignyomozni, hogyan reped meg és amortizálódik egy hajdan egységes és egészséges világ, és végül hogyan szívódik fel egy család a történelemben." Érdekes gondolatmenet. Fel lehetne vetni persze, hogy Agamemnón családjának tanulmányozásához ott van Aiszkhülosz Oreszteiája, amely a hajdan egységes és egészséges világ (volt ilyen valaha is?... na mindegy) megrepedését és amortizálódását éppen a kifejezetten a Telihay által felvetett megközelítési szempontokat állítja középpontba.

Ellentétben Euripidész választott tragédiáival, amelyekben éppen a családtragédia-szálat végigkísérni igencsak kérdéses vállalkozás, de ez sem olyan fontos, csak úgy mondom. Inkább örüljünk, hogy Telihay ennyire szereti Euripidészt. Persze ha már így adódott, akkor például az Íphigeneia-történethez (az est első része, amikor - igaz, sehol sem jelezve - valójában az Íphigeneia Auliszban alaposan meghúzott változatát látjuk) adódott volna az Íphigeneia a tauroszok földjén, ezt a tragédiát ugyanis szintén Euripidész írta, s ha már mindenáron ragaszkodni akarunk a családtörténethez, hát szerepel benne Oresztész is. Így azonban az a furcsa helyzet áll elő, hogy a trójai háború kitörése előtt játszódó Íphigeneia-történetet két, a mitológiai időben jó húsz évvel későbbi történet követi, amelyek viszont egymással időben szorosan összefüggenek. (A színház honlapján szereplő ismertetőben ez áll: "A trójai háború hőse, Agamemnón, hogy az évtizedes háború véget érjen, az istenek kérésére feláldozza lányát, Iphigeneiát." A mítosz szerint sajnos nem egészen ez a helyzet: 1) Agamemnón Artemisz istennő parancsára áldozza fel a lányát. 2) A háború előtt áldozza fel, ugyanis ez a feltétele annak, hogy egyáltalán elindulhassanak Trója felé. A néhány soros ismertető ezenkívül is hemzseg a hibáktól, értelmetlenségektől, színvonala méltatlan a színházhoz!)

Ám hagyjuk a kételyeket ébresztő alkotói nyilatkozatokat, próbáljuk inkább az előadásból - az átdolgozó-dramaturg-rendező alkotta trilógiából - kibontani azokat a fontos gondolatokat, amelyek az előadás megszületéséhez vezettek, hiszen a színházban csak egy a fontos: milyen minőségű előadás születik egy adott csapat munkájából.

Az eredmény meglehetősen felemás. Gyönyörű pillanatok váltakoznak felejthető, illetve felejtendő megoldásokkal. Nagyon szép például az Íphigeneia egész színpadot alul-felül-oldalt beborító éjfekete lepeldíszlete, amely Íphigeneia feláldozásakor mindenhonnan lefoszlik, és a lánnyal együtt a mélybe süllyed (a hatást nyilván fokozta volna, ha a nemzeti színházi előadáson a lepel nem akadt volna bele valamibe, s így nem kellett volna jó ideig rángatni, míg végre eltűnhetett a süllyesztőben). A tér nagyjából mindvégig jól működik (díszlet: Menczel Róbert), bár az Élektrában sehogyan sem sikerült jelezni, hogy immár nem a palota, hanem egy földműves kunyhója előtt vagyunk. Ugyanebben a darabban Sztárek Andrea remekel a Klütaimnésztra-Élektra-jelenetben: nemcsak szavaival, de testtartásával, mimikájával, legapróbb mozdulataival is érzékelteti, hogy ez a nő valóban szereti lányát, és őszintén megbánta egykori - amúgy Euripidésznél teljesen jogosnak értelmezett! - tettét, Agamemnón meggyilkolását. Kár, hogy Melkvi Bea (Élektra) nem tud partnerévé válni; erőtlenül, értelmezés nélkül elhadart mondataiból nem derül ki, mi motiválja anyja iránti, engesztelhetetlen gyűlöletét.


{kozep}Molnár László (Püladész) és a Kar az Élektrában - Katkó Tamás felvétele{/kozep}

Néhány példa a kevésbé sikerült megoldásokra. Apró, de kifejezetten zavaró, hatásában komikus figyelmetlenség az Élektrából: ha Élektra egy hatalmas korsóval a fején a kútra indul vízért, akkor visszajövet ne kavics zörögjön az edényben (hacsak nem kavicsot gyűjteni ment a kúthoz, amihez hirtelen nem tudnék logikus magyarázatot fűzni; hacsak nem így jelezné a rendezés a lány elmezavarát, ami esetleg még védhető értelmezés lehet, de ezt akkor azért valahogy jelezni kellene). Ugyanígy oda lehetne figyelni arra is, hogy magyarázatra, értelmezésre szorul, miért szólal meg ugyanebben a darabban az egyébként mindvégig néma Püladész (Molnár László), hogy elmondja az Euripidésznél logikusan a Hírnöknek kiosztott beszédet.

Magam a dramaturg Telihay Péterrel is vitába szállnék, hiszen például miért kell szinte szóról szóra eljátszatni az Íphigeneia Auliszban első harmadát, de kihúzni majdnem teljesen az áldozatról beszámoló Hírnök monológját, vagy miért kellett puszta bemutatkozási formalitássá egyszerűsíteni az Élektra fantasztikus felismerési jelenetét, s miért kellett elhagyni a darabvégi deus ex machinát, de meghagyni az Oresztész majd’ valamennyi monológját? Természetesen szavam sem lehetne e húzások, szövegváltoztatások ellen, ha az egész működne, hatna, ha ez a színdarab színházi értelemben koherens végeredmény lenne. Azonban az előadást látva a szövegkönyv (is) csak kérdések sorát hívja elő. Nem az a baj, hogy Telihay kiforgatja az Euripidész-tragédiákat - Zsótér Sándor aztán igazán alaposan belenyúlt a Bakkhánsnőkbe és a Hippolütoszba, mégis égetően mai, rólunk és nekünk szóló előadások kerültek ki a keze alól -, hanem hogy nem érzem és nem értem, mi közöm van nekem, a nézőnek itt és most mindahhoz, ami a színpadon történik.

Az est legnagyobb problémája, hogy a kitalált cím (Oresteia) valójában három színmű egyetlen estébe sűrített előadását takarja. Ezek az egyenként ötven perc körüli Euripidész-kivonatok egymással jószerivel köszönő viszonyban sincsenek. Nem tudom, szándékában állt-e az átdolgozó-dramaturg-rendező Telihay Péternek, hogy összekösse az egymás mellé illesztett tragédiákat. Időnként mintha felfedezhető lenne ilyen szándék. Talán a Quintus Konrád által megformált szerepcsoport lehet ilyen összekötő kapocs: a színlap szerint ő Apollón külön kiemelve, mintegy az egész cselekmény fölé helyezve, egyik darab szereposztása alá sem soroltan. Igen ám, csakhogy az Íphigeneiában ő Agamemnón Szolgája is - de előtte még csillogó flitterekkel gazdagon beszórt frakkban táncol a háttérben; ezt nem értettem -, majd visszajön mint Akhilleusz. Később az Élektrában is feltűnik (bár ezt a színlap elhallgatja) az Öreg Szolga amúgy nagyon fontos szerepében - talán kárpótlásául a darab végéről elspórolt deus ex machináért? -, majd az Oresztész végén kétséget kizáróan Apollónként ereszkedik alá az égből (egy kereveten, a megistenült Helené társaságában; amúgy az előadás jól sikerült pillanatai egyikeként). De ettől még nem lesz egységes történetté a három tragédia!

Az pedig kifejezetten zavaró, hogy az azonos (nevű) szerepeket más és más alakítja az egyes felvonásokban (darabokban). Így a minden pillanatában hiteles Horváth Lajos Ottó az Íphigeneiában Agamemnón, az Oresztészben pedig Meneláoszt, vagyis előző szerepének (erkölcsi értelemben) pontosan az ellentétpárját alakítja. Ez a filológus számára természetesen lehet üzenetértékű (a mitológia nagy alakjai - a közösség sorsát alakító államférfiak!... - bármikor felcserélhetők egymással, pozitív vagy negatív szerepük kizárólag érdekeiktől, kisebb részben a körülményektől függ), ám az nem kérdéses, hogy egy ilyen üzenet - ha egyáltalán létezik - itt és most nem jön át. Így marad a csodálkozás, hogy nahát, az előbb még Meneláosz volt Seress Zoltán (az Íphigeneiában), most meg Oresztész (az Oresztészben); jé, Gubik Ági Íphigeneia volt (az Íphigeneiában), most pedig Élektra (az Oresztészben). A legkülönösebb e szerepcsereberében Melkvi Bea sorsa: előbb Klütaimnésztrát alakítja kitűnően az Íphigeneiában, később az Élektra címszerepét modorosan, elhibázott mozgással - miért rángatja folyamatosan a felsőtestét? -, amatőrszínházi szövegmondással, színészi értelemben is teljesen elanyátlanodva), végül Hermionét (ugyancsak kevéssé sikerülten, hisztis-buta bakfisra rendezetten) az Oresztészben. Nehéz lenne e szerepértelmezések mögött logikát, rendezői koncepciót felfedezni, nekem mindenesetre nem sikerült.


{kozep}Seress Zoltán (Oresztész), Gubik Ági (Élektra) és Sztárek Andrea (Helené) az Oresztészben - Katkó Tamás felvétele{/kozep}

Egyértelműen dicsérhető viszont a kar. Hamarjában nem tudok példát idézni - Ariane Mnouchekine híres Les Atrides- (Atreidák-) előadásán kívül -, ahol a rendezés színpadra merte volna vinni a teljes görög kart (értsd: mind a tizenöt főt; Telihaynál plusz a Karvezető: Petridisz Hrisztosz). Szolnokon teljes a kar, sőt, egészen bravúros módon ez a tömeg - a Patkós Irma Művészeti Iskola növendékei - szépen, precízen mozog, legtöbbször a szöveget is érteni lehet (!), nem utolsósorban pedig mindvégig fegyelmezetten van jelen a színpadon. Ha van nyeresége, pozitív tanulsága ennek az estének, az a kar rehabilitálása; igen, ez is lehet a görög kar értelmezésének egyik módja: fegyelmezett, pontosan kidolgozott mozgás (Horváth Zsófia), jól érthető szövegmondás, és lám, máris értelmet nyer ez a többnyire kényelmetlennek, zavarónak tekintett drámaszereplő.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a alapjában elhibázott koncepcióból végeredményben korrekt, nézhető előadás született. Ha nem gondolkozunk el a részleteken, ha nem keresünk logikát a történetek egymásutánjában, és különösen ha nem keressük a választ arra az egyébként fontos kérdésre, hogy mivégre született ez az előadás, akkor úgy állhatunk fel helyünkről az Oreszteia végén, hogy ugyan nagyon furcsák ezek a görög családtörténetek, minden olyan zűrzavaros, idegen, távoli bennük, mint a Dallasban vagy az Onedin családban, de azért jó elnézni őket. Bár semmi közöm hozzájuk.


Euripidész: Oresteia
(Szigligeti Színház, Szolnok)


Díszlet: Menczel Róbert m. v.

Jelmez: Tresz Zsuzsa m. v.

Mozgás: Horváth Zsófia m. v.

Rendező: Telihay Péter.

Szereplők: Quintus Konrád, Horváth Lajos Ottó, Seress Zoltán, Horváth Gábor,
Klütaimnésztra: Melkvi Bea, Gubik Ági, Petridisz Hrisztosz, Szakács Dani, Mihályfi Balázs, Harsányi Attila, Molnár László, Sztárek Andrea, Zelei Gábor és a Patkós Irma Művészeti Iskola növendékei