Együgyû allegória

- Pyszny László felvétele -


Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók

Zappe László


Kíváncsi lennék, a munka melyik szakaszában döntött úgy Taub János, hogy a Biedermann és a gyújtogatóknak csak a felét játszatja el az Új Színházban. Mert ha az elõtt határozott így, mielõtt a próbák megkezdõdtek, akkor bizonyára a darabot unta. Ha csak késõbb, akkor saját rendezését. A végeredmény szempontjából mindegy, a végeredmény így is, úgy is tökéletesen értelmetlen. Az ugyan érdekes lehet, miért vállalkozik valaki olyan mû elõadására, amelyet nem szeret, s fõképp, amelyrõl semmi érdemleges nem jut az eszébe.

Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók

Zappe László


Kíváncsi lennék, a munka melyik szakaszában döntött úgy Taub János, hogy a Biedermann és a gyújtogatóknak csak a felét játszatja el az Új Színházban. Mert ha az előtt határozott így, mielőtt a próbák megkezdődtek, akkor bizonyára a darabot unta. Ha csak később, akkor saját rendezését. A végeredmény szempontjából mindegy, a végeredmény így is, úgy is tökéletesen értelmetlen. Az ugyan érdekes lehet, miért vállalkozik valaki olyan mű előadására, amelyet nem szeret, s főképp, amelyről semmi érdemleges nem jut az eszébe.

Természetesen csak találgathatok. Például félreértés folytán. Max Frisch munkájáról, a Biedermann és a gyújtogatókról él egy közkeletű értelmezés. Szörnyen leegyszerűsítő, mint minden közfelfogás. De nem ez az igazi baj vele, hanem az, hogy alapjában hamis. E szerint ugyanis a darab szimplán egy fasizmusallegória. Biedermann a korlátolt polgár, a gyújtogatók a fasiszták, akik befészkelik magukat az otthonába, s végül fölgyújtják. Ennek az értelmezésnek azonban legföljebb a darab szinopszisa felel meg, a szövege aligha. Főleg, ha az Utójátékot is hozzászámítjuk. Ha nem gondoljuk azt, hogy a tűzvésszel véget ért a mű. A hatvanas években, amikor beengedték hozzánk a polgári humanistaként vállon veregetett nyugati undorodók, rendszerkritikusok műveit, egyfelől megbírálta őket a magát marxistának mondó kritika azért, mert nem igazán látják bajaikra gyógyírnak a szocialista jövőt, másfelől viszont enyhén szólva nem hangsúlyozta, ha nem igazán láttak különbséget a polgári társadalmat fenyegető veszedelmek között. Márpedig Biedermann otthonosan polgári és brutálisan kapitalista világát nem a fasizmus (igaz, nem is a bolsevizmus), hanem a társadalom alja fenyegeti. Ha nem számítjuk az Utójátékot. Ha azt is hozzávesszük, akkor meg maga a pokol.

Max Frisch darabja kegyetlen világszatíra. Az emberiség állapotáról szól, nem valamely társadalmi berendezkedésről. De legalábbis a polgári keresztény világképről. Nemcsak a létező kapitalizmusról, de a hozzáképzelt mennyről és pokolról is. Ahol a Sátán rádöbben, hogy nincs miről tárgyalni a mennybeliekkel, merthogy egyetlen bűnöst nem adnak ki, csalás, képmutatás az egész. Nézhetjük persze ezt is leegyszerűsítve: pusztán a gazdasági csoda Nyugat-Európájának, ahol feledik a bűnöket, és leplezik a bűnösöket, de a szerző pátosza alighanem magasabban szárnyal.


{kozep}Dengyel Iván (Schmitz) és Eperjes Károly (Eisenring) - Pyszny László felvétele{/kozep}

A rendezőé viszont valószerűtlenül alacsonyan. Mert ha semmi többet nem lát a darabban, mint együgyű allegóriát, legalább annyit akkor is elvárhatnánk tőle, hogy megpróbálja azt közel hozni hozzánk, megkísérelje számunkra valóságossá alakítani. Politikai allegóriát nem azért néz az ember, hogy megtudja a múltról, amit unalomig ismer. Politikai allegóriát azért kell játszani és nézni, hogy a múltban magunkra, saját korunkra, a minket fenyegető veszedelmekre ismerjünk. A puszta általánosság igencsak kevés tanulsággal szolgál, és nem is túlságosan érdekes.

A Biedermann és a gyújtogatók allegóriává lefokozva csakis akkor működik, ha egy jól felismerhető világba hatolnak be a gyújtogatók. Amikor a darab született (1958), ez lehetett a harmincas évek polgári világa, amelyet természetesen értelmetlen volna színre hozni a XXI. század elején, Budapesten. Ha arról akarna szólni az előadás, hogy bennünket milyen veszélyek fenyegetnek, mondjuk, miképpen kavarják föl most is a társadalom alját, miképpen zúdítják a szennyet, mocskos ösztönöket és indulatokat a normalizálódni sehogyan sem akaró közéletre némely politikai erők, akkor legalábbis a fenyegetettekben magunkra kellene ismernünk. Hogy a fenyegetőket fölismerjük-e, más kérdés, bár az sem ártana persze. Árvai György díszlete azonban egy általános családi ház vázlata. Bárhol, bármikor, bármilyen történet lejátszódhatna benne. S a játék ugyancsak stilizáltan karikírozza a bárhol, bármely családban szokványos viselkedésmintákat. A színészek különben valóban remekül hozzák az alapjában sablonos figurákat. Mindent megtesznek, hogy a klisék mulatságosan életre keljenek. De igazi tartalmat nem lehelhetnek beléjük. Szacsvay László a szobalánnyal cicázó, a szertartásos formákba belevesző házurát, Takács Katalin a hisztérikusan nyafogó asszonyt, Kovalik Ági a rémüldöző szobalányt, Dengyel Iván és Eperjes Károly pedig a precíz demagógiával működő behatolókat úgy adják, mintha hinnének bennük. Ebben a stílben azonban minden erőfeszítésük, tehetségük, ötletességük ellenére is a történetnek csak egyetlen rétege szólal meg. Úgy érződik, mintha pusztán a stíluson, a szójátékokon, a szófacsaráson múlna a gyújtogatók sikere. Mintha csak a folytonos félreértés lenne a baj. Az, hogy Biedermann bármit mond is, azt a gyújtogatók kifacsarják, amit meg ők mondanak, többnyire a tiszta igazságot, azt Biedermann nem akarja megérteni. A darabban ez is benne van, csak éppen nem ez a lényeg. Az Új Színház előadásában viszont ennél egy hajszálnyival sincsen több. Illetve akad néhány értelmetlen betoldás. Például az egyes számú betolakodó fölkorbácsolja előbb a szobalány, majd a ház asszonyának nemi gerjedelmét is, s ez utóbbinak Biedermann úr fölöttébb örül, mert így nyugodtan töltheti kedvét a hoppon maradt szobalánnyal. Nagyon mulatságos, csak éppen semminek, ami utána következik, nem lesz értelme. Nagyjából ugyanez a helyzet az Internacionálét ismételgető papagájjal is. Ha van egyáltalán politikai üzenete, az végképp beleragad a múltba, fasizmus és bolsevizmus gondolatkörében hagyja a darabot. És semmit sem mond mai megfelelőikről.


Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók
(Új Színház)


Fordító: Parti Nagy Lajos

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Szűcs Edit

Zene: Darvas Ferenc

Koreográfus: Zsalakovics Anikó, Geltz Péter

Rendező: Taub János

Szereplők: Szacsvay László m. v., Takács Katalin, Kovalik Ági e. h., Dengyel Iván, Eperjes Károly, Vass György, Keresztes Sándor, Kisfalussy Bálint