Kerekasztal-táncoltatás

Lõrinc Katalin


A filmesek és az írók után, február végén a táncosok is kerekasztalhoz ültek. Elõzmények: 2003 októberében a Magyar Táncmûvészek Szövetsége (MTSZ) megrendelésére dr. Haskó Katalin és Csókay Ákos irányításával átfogó szociológiai felmérés készült a táncszakmáról. A tanulmány integrálta a Kortárs Táncszínházi Egyesület (KTE) hasonló célú, a független táncosok helyzetét vizsgáló felmérését is. A dolgozat pontokba foglalt lényeges konklúzióit és a megoldási javaslatokat párbeszéd kezdeményezése céljából elküldték a miniszternek. A levelet aláírta a hét legfontosabb szakmai szervezet képviselõje - mintegy az egységes fellépést demonstrálva.

Mivel azonban a levélre 2004 januárjáig érdemleges válasz nem érkezett, az aláíró szervezetek február 6-ra sajtótájékoztatót szerveztek, melyen végül nem csupán dr. Hiller István miniszter és dr. Schneider Márta helyettes államtitkár jelentek meg, de elõször jött össze egy helyiségben a táncszakma összes jelentékeny képviselõje, balettigazgatók, néptánctársulatok vezetõi, a táncszínház és a kortárs tánc képviselõi. A kezdeményezõkkel készített interjúsorozatból az elsõ még aznap, a konstruktív hangulatú, tehát jól sikerült sajtótájékoztató utáni percekben készült, a többi az utána következõ hetekben.

Lőrinc Katalin





A filmesek és az írók után, február végén a táncosok is kerekasztalhoz ültek. Előzmények: 2003 októberében a Magyar Táncművészek Szövetsége (MTSZ) megrendelésére dr. Haskó Katalin és Csókay Ákos irányításával átfogó szociológiai felmérés készült a táncszakmáról. A tanulmány integrálta a Kortárs Táncszínházi Egyesület (KTE) hasonló célú, a független táncosok helyzetét vizsgáló felmérését is. A dolgozat pontokba foglalt lényeges konklúzióit és a megoldási javaslatokat párbeszéd kezdeményezése céljából elküldték a miniszternek. A levelet aláírta a hét legfontosabb szakmai szervezet képviselője - mintegy az egységes fellépést demonstrálva.

Mivel azonban a levélre 2004 januárjáig érdemleges válasz nem érkezett, az aláíró szervezetek február 6-ra sajtótájékoztatót szerveztek, melyen végül nem csupán dr. Hiller István miniszter és dr. Schneider Márta helyettes államtitkár jelentek meg, de először jött össze egy helyiségben a táncszakma összes jelentékeny képviselője, balettigazgatók, néptánctársulatok vezetői, a táncszínház és a kortárs tánc képviselői. A kezdeményezőkkel készített interjúsorozatból az első még aznap, a konstruktív hangulatú, tehát jól sikerült sajtótájékoztató utáni percekben készült, a többi az utána következő hetekben.



Angelus Iván, a KTE elnöke



- Miért voltak sikertelenek a szakmai szervezetek eddigi próbálkozásai?

- A rendszerváltás előestéjén erjedés kezdődött. 1989-ben gyakorlatilag feloszlott a Magyar Táncművészek Szövetsége, ezzel párhuzamosan civil szervezetek jöttek létre, amelyeknek azonban nem volt egyeztető fórumuk. A kilencvenes évek elején - emlékszem, a Fészek Klubban volt az ominózus gyűlés -indult a kezdeményezés: legyen a szakmának egy új ernyőszervezete, vagy pedig a táncművészek szövetsége fogja át az egész területet. A szövetség akkori elnöke ezt megvétózta, de mivel a minisztérium nem tárgyalt külön-külön a civil szervezetekkel, a szakma is elvesztette beléjük vetett bizalmát. Ki-ki pragmatikusan saját kezébe vette ügyeinek intézését, s mivel érvényes játékszabályok nem alakultak ki, mindenki a zavarosban halászva úgy "intézkedett", ahogy tudott. Mára a szakma számára világossá vált: a pénz annyira kevés, hogy nem lehet tovább így taktikázgatni.

- A pénzhiány kiélezte az érdekellentéteket. Ez a nemrég elkészült
tanulmányból is kiolvasható...

- A rendszerváltáskor még egészen máshol húzódtak a frontvonalak. Akkortájt három "táborra" volt szokás osztani a szakmát: a "csizmásra", a "balettcipősre", valamint a "mezítlábasra". Ma már - mivel a műfaji találkozások korát éljük - a struktúrán belüliek, illetve kívüliek közé tevődtek át a határvonalak. Ami a tanulmányokat illeti - mert három is készült! -, a minisztérium és a szakma között már tavaly nyáron létrejött a megegyezés: készüljön felmérés, amely majd 2005-re ad reális képet. A Kortárs Táncszínházi Egyesület megbízásából összeállítottunk két olyan anyagot, mely a független, tehát az előbbi terminus szerint a struktúrán kívüli szakma területét méri fel. A két tanulmány szövege csaknem egybeesik, mégis az egyik - Szabó Györgyé - finomabb, a másik - az enyém - radikálisabb megoldási javaslatokat tartalmaz. A minisztérium akkori táncreferense, Oláh Dóra elé tártuk a dolgozatokat, azzal a céllal, hogy gondolkozzunk együtt. Sajnos az anyag kiforratlanul került a minisztérium látókörébe, miközben dr. Haskó Katalin irányításával javában készült a szociológusok átfogó felmérése, amely egyébként a KTE álláspontját is tartalmazza, persze nem maradéktalanul. Most legalább van bőven tárgyalási alap, s ehhez még mindig lehet hozzátenni, akár az interneten keresztül is, ahová minden bizonnyal fel fog kerülni minden, ami a tanulmánnyal történik.

- Kik ülnek majd a Táncművészeti Kerekasztalnál? A miniszternek írt levelet hét szervezet képviselője írta alá (a szakszervezetet is számítva).

- Ezek a szervezetek ki fogják jelölni delegátusaikat. Egy küldött, valamint egy helyettes mindig jelen lesz, hiszen nem jöhet létre olyan helyzet, melyben egy ember kényszerű távolléte miatt csorbát szenvedhet az érdekérvényesítés. A tárgyalási folyamat keretében résztémák lesznek, s minden témához más-más szakértőket rendelnek majd.

- A Kortárs Táncszínházi Egyesület lényegében a független táncosok egyedüli képviseleti szervezete. A tagsága miért ilyen passzív érdekérvényesítő?

- Talán azért, mert úgy látja, erőfeszítéseinek hatékonysága alacsony (akár a többi szervezeté, ugyanis azért is tárgyalt velünk a táncszövetség, mert érezte, egyedül ő sem tud eredményes lenni). A másik nagy dilemma az, hogy a KTE működését is elbizonytalanította a már említett folyamat, hogy lassan már nem a műfajok, hanem a társadalmi szektor mentén választódik szét a tagsága: a tagok egy része egyik szervezettől a másikig rohant és vissza, keresve, melyik is képviselné őt igazán... No és demokratikusan működni nagyon nehéz, márpedig én - sokakkal ellentétben - ebben hiszek.


Novák Ferenc, az MTSZ társelnöke

- Arra kérlek, hogy reagálj Angelus Iván nyilatkozatára.

- Tény, hogy a hatalom észlelte a szakma széthúzását. Külön-külön futkosott mindenki a minisztériumba, így senkit sem hallgattak meg érdemben, csak részengedményeket lehetett elérni, pár forintot itt-ott. Rockenbauer Zoltánnal legalább lehetett tárgyalni, igaz, egy évig tartott, míg megértették, hogy kell egy táncszínház. (Ezt is fúrják sokan, azzal az indokkal, hogy technikailag alkalmatlan a célra, mégis száztíz százalékos az előadások nézettsége. ) Aztán egy elnökségi ülésen azt mondtam, hogy amíg nem küldünk radikális felszólítást, nem fognak velünk szóba állni. A sajtó nyilvánosságát kell tehát kérnünk, mégpedig egységesen. A miniszter pedig eljött - hiszen botrányszaga volt a dolognak -, és jól reagált. Egyébként a legjelentősebb alternatívok az elmúlt pár év során mind beléptek a Magyar Táncművészek Szövetségébe. Most már minden a Táncművészeti Kerekasztal résztvevőin múlik. Először is meg kell állapodni a témakörökről, melyeket egyenként kell a minisztérium elé tárni.

- Hol kéne kezdeni, mi a legsürgősebb?

- A finanszírozás és a szociális kérdések. Mi lesz például azzal, aki Godánál (az Artus Stúdióban - a szerk.) ledolgozik tizenöt évet, de nem vonatkozik rá a nyugdíjtörvény? A KTE mit ért el ebben a kérdésben? Én két éve dolgozom ezen. A finanszírozási összeget pedig évről évre lépcsőzetesen emelni kell, és nem csak az alternatívokét! Ők azt hiszik, mi, hivatásosok automatikusan megkapjuk a pénzt mindenre. Egy fenét! A fizetésekre van pénzünk, a fenntartási költségben viszont nincs tétel az új produkciók fedezetére. A miniszteri támogatás keretösszege visszakerült a Nemzeti Kulturális Alapprogramhoz, de a tánckollégiumnak új produkciók támogatására nem adtak annyit, amennyit eddig a miniszteri keretből kaptunk. Ettől most elestünk. Elvben a bevételt fordíthatnánk produkciókra, de a bevételi terv teljesíthetetlen. Elnézem, micsoda díszleteik vannak egyes alternatív csapatoknak. Honnan? Magyar Bálint még úgy látta: ki kell választani néhány nagyobb társulatot, s azokat kell támogatni. Egyetértettem vele. Az induló, kísérletező csapatokat pedig támogassák csak az önkormányzatok.

- Most - ellenérdekeltségeiteket félretéve - képesek voltatok a közös fellépésre. Valóban erősödik az összefogás, vagy ez csak látszat?

- Egyre jobb lesz az együttműködés. Én elkezdtem azzal, hogy megírtam a szöveget, odaadtam Kiss Jánosnak, aki elfogadta, Török Jolán pedig aláíratta mindenkivel. A viták az olyan félreértésekből adódnak, hogy például az alternatívok azt hiszik, a Győri Balett nagyon jól áll anyagilag. A fenét! De azt hiszem, a kerekasztal mellett jobban megismerik egymást. Csak legyenek kemények, és persze legyen az a szakszervezet is, ha eddig hosszú éveken át gyengélkedett!



Szabó György, a Trafó igazgatója



- Te voltál KTE elnökségi tag, de jelenleg nem képviselsz egyetlen szakmai szervezetet sem, a közös levelet sem írtad alá. Mégis érdekel a véleményed, mert nem csupán elsőként generáltál - néhány éve - vitát a (tánc)színházi struktúraváltásról (ezzel sikerült magadra haragítanod a struktúrán belülieket), de közgazdászként valószínűleg másként szemléled a területet, mint az érzékeny művészek. A Haskó-féle tanulmány hetedik oldalán, ahol a terület finanszírozási kérdéseihez fűzött megjegyzésekről van szó, ellentmondás van. "Többen is sérelmezték, hogy nem minden döntésben érvényesül a minőségi mérce..." - állapítja meg a tanulmány írója, majd lejjebb ez olvasható: "Vannak pályázati pénzekből rendszeresen részesülő együttesek, s ezek köre évek óta nem bővül." A minőségi mérce alkalmazása a fontosabb, vagy az, hogy bővüljön a rendszeres támogatásban részesülők köre?

- Ki kellene kötni, hogy NKA-pályázattal egy alkotó csak évi egy estre kaphasson pénzt központi forrásból. Aztán, ha talál szponzort, vagy felkérést kap fesztiváltól, befogadó helytől, akkor a pénz megszerzése az ő feladatuk legyen. Egy előadást elkészíteni komoly munka, épp elég feladatot ad egy évadra. De nálunk egy produkció nem kap annyi támogatást, hogy az alkotók hosszasan dolgozhassanak rajta. Közben a rendszer is arra ösztönzi őket, hogy minél több előadást hozzanak létre, mert egyetlen darabot - az érdeklődés gyengülése miatt - a megszokott helyén csak néhányszor lehet eljátszani. A legjobbaknak, a piramis alakú struktúra "tetejének" tehát turnézniuk kell vidéken! Mindenütt helyi feladat lenne értő közönséget és befogadó helyeket kialakítani. A "lentieknek" pedig az NKA ne adjon anyagi támogatást; a befogadó helyeknek kellene annyi pénzzel rendelkezniük, hogy vendégül láthassák őket. Nézzük például, hogy van ez a briteknél: a British Council fejlesztő szervezet. Lehetne az NKA is olyan, hogy a kezdők közül a kiemelhető "közepet" már nagyobb összeggel támogatná. A tanulmányírás kapcsán Angelus Iván és köztem az egyik vita abból támadt, hogy ő fontosnak tartja: legyenek a KTE-nek olyanok is tagjai, mint Bozsik vagy Frenák. Én meg úgy gondolom, hogy azoknak fontos egy ilyen szervezet, akik nincsenek benne a rendszerben. Ez örökké változó tagságot jelentene, mert az ajtót - elsősorban lefelé - nyitva kéne tartani.

- Te hogyan látod: miért vesztette el a KTE a presztízsét?

- A minisztérium a KTE létezéséről mostanáig alig vett tudomást: szinte minden információt a táncszövetségen keresztül kaptunk meg - így tagjaink szétszóródtak. Aki közülük befutott, átment a szövetségbe, amelynek mégiscsak nagyobb súlya volt. Ez teljesen érthető reakció. A szövetség gyűjtőszervezet, magában kell foglalnia a befutottakat is, de úgy lesz dinamikus szervezet, ha az újak létükkel megkérdőjelezhetik a "nagy tehénben lévők" nimbuszát.

- Milyen problémákat oldhat meg a Táncművészek Kerekasztala?

- Haskó Katalinnak is elmondtam: meg kéne tudni, miben látják a tánc szerepét a minisztériumban, milyen mértékű változást tartanak kívánatosnak? Egyértelmű, hogy a tánc fejlődéséhez újfajta finanszírozást kell bevezetni, és ehhez nagy elszántságra van szükség. Ami a kerekasztalt illeti: mielőtt leülnek a minisztériummal, egy felülemelkedő, konszenzusos koncepciót kellene kidolgozni. Ilyen jelenleg a szakmának nincs. Dühös és éhes emberek ülnek az asztalnál, akik pénzt akarnak. Valójában pedig még arról sincs kimutatás, mennyibe kerül pontosan a táncművészeti alaptevékenység. Nem látom az asztal túlsó, minisztériumi oldalát sem. Nem látom, ki az, akivel érdemben tudnánk tárgyalni, aki pontosan ismeri az egész területet. Ki az, aki felteszi a kérdéseket, ki mit és kit képvisel a kerekasztalnál. A jelenlegi képviseleti rendszer véleményem szerint konzerválni fogja a problémákat. Bárcsak ne lenne igazam! A táncreferens pozíciója és a posztra kijelölt ember általában erőtlen. Mindezek miatt ódzkodom a részvételtől. A minisztériumnak amúgy jól jön a kerekasztal, mert mindig is a tánc volt a kísérleti alany. Mi kezdtük el erőltetni a támogatási struktúra reformját, de csak akkor vették komolyan, amikor a színház berkeiből felmerült egy konkrét probléma: a Schilling Árpádé. Megint a színház profitált a kezdeményezésünkből. Én egyébként nem értek egyet azzal, hogy a szakma "kijárásos" alapon törekedett a megoldások felé. Azok mondják ezt, akik kijárnak dolgokat.

- Hol húzódnak a szakmán belüli frontvonalak?

- Ma nem beszélhetünk három műfajról: balettről, néptáncról és kortárs táncról. Két hagyomány van, a baletté és a néptáncé, és létezik a máról szóló tánc, amely meríthet - többek között - akár a balettból, akár a néptáncból. Viszont a hagyományőrzőknek túlságosan nagy a súlyuk és a beleszólásuk, és így meghatározzák a szakma jövőjét.



Kiss János, az MTSZ soros elnöke



- Milyennek látod a helyzetet a Táncművészek Kerekasztala és a NKÖM első találkozója után?

- Utálom a nagy szavakat, de a szakma történelmi fordulóponthoz érkezett. Bebizonyosodott: a néptánc, a balett, az alternatívok, a teoretikusok, az oktatás, a szakszervezet, az egész szakma akarja a kulturális rendszerváltást, és bár a vészhelyzet sodort minket együvé, mégis tudatosan alakítottuk így. Magyarországon most először anyakönyvezték a táncot. Ahogy a rendszerváltás előtt a verbális műfajokban létrejött a szamizdat, a nyolcvanas évek második felében nálunk is ugyanúgy megindult a szabadságvágy érvényesítése. Akik ezt akkor kezdeményezték, ma táncéletünk fontos személyiségei. A teljesen körülbetonozott szövetség falain pedig lassan lyukakat kezdtek fúrni kívülről, hogy tartsunk már össze; majd, mire teljesen kinyíltak a kapuk, kiderült, hogy nem is utáljuk egymást! Előítéletek szűntek meg a kerekasztal-megbeszélésen, ahol mindenki "levetkőzött": közös problémákat tudtunk közösen megbeszélni. Amellett, hogy ez boldoggá tesz, el is szomorít, hogy a társművészetek (a zene, a színház) már jóval korábban fel tudták építeni erős védőbástyáikat. Annak ellenére, hogy konkurálnak egymással, stratégiai kérdésekben képesek hátukat egymásnak vetve harcolni!

- Nem azért, mert szervezeti hagyományaik régebbiek, mint a táncosokéi?

- A tánc egyre több embert érdekel. Egyre többen ismerik fel a mozgás fontosságát. A XX. század végére a hagyományokkal szemben a drámai színpadon is kezdett a mozgás pozíciókat szerezni a próza mellett. Ma már a legjobb rendezések világszerte erősen építenek a mozgásra. Na de ez elmélet, nekünk most gyakorlati dolgokkal kell foglalkoznunk. Meg kell szilárdítani az együttesek, a különböző műhelyek működését, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a struktúra mobil legyen, senkit se betonozzanak be. Azt hallottam, hogy mégsem zárják be Berlinben a Komische Opert, működhet mind a három opera, mert ha már az európai politika központjai távol vannak Berlintől, akkor legyen a kultúra a város erőssége. Nekünk és a mindenkori politika irányítóinak arra kell gondolnunk, hogy Magyarországnak nincs tengere, olaja, nincsenek komoly bányái és nagyipara. Csak a tudásunk, a kultúránk lehet kiemelkedő. Ezért a kultúrának minden kurzusban függetlenül, a politika felett kell állnia.



A portrékat Schiller Kata készítette