Komédia vagy bohózat?

- Szegedi Gábor felvétele -


Shakespeare: A makrancos hölgy

Sándor L. István


Mintha mûvészi versenyben állna egymással a 2001 óta új vezetéssel dolgozó veszprémi színház és a Madách Kamara. A tavalyi évadban közel egy idõben tûzték mûsorra A komédiaszínházat (ezt a Goldoni-darabot addig egyáltalán nem játszották Magyarországon). Most meg A makrancos hölgyet mutatták be egyszerre. (Ezen viszont egyáltalán nincs mit csodálkozni, hisz ennek a korai Shakespeare-vígjátéknak szinte minden évadban van nálunk egy-egy bemutatója.)

Shakespeare: A makrancos hölgy

Sándor L. István


Mintha művészi versenyben állna egymással a 2001 óta új vezetéssel dolgozó veszprémi színház és a Madách Kamara. A tavalyi évadban közel egy időben tűzték műsorra A komédiaszínházat (ezt a Goldoni-darabot addig egyáltalán nem játszották Magyarországon). Most meg A makrancos hölgyet mutatták be egyszerre. (Ezen viszont egyáltalán nincs mit csodálkozni, hisz ennek a korai Shakespeare-vígjátéknak szinte minden évadban van nálunk egy-egy bemutatója.)

A két színház véletlen művészi versenyében most egyértelműen a Madách Kamara kerekedett felül. Bár Keszég László rendezése korántsem átütő erejű, de összességében igényes, átgondolt munkát jelez. Ezzel szemben a veszprémiek megelégednek a darab felületes bohózati megközelítésével, illetve a színészi rutin mozgósításával. (Ugyanakkor némileg igazságtalannak érzem A komédiaszínházzal kapcsolatos tavalyi kritikusi "eredményhirdetést" is. Bár kétségtelen, hogy Anca Bradu veszprémi koncepciója izgalmas, formabontó előadást ígért, de a munka végeredményeként széteső színpadi világ született, amelyben jó néhány kínosan gyenge színészi teljesítmény rontotta tovább az összhatást. És bár az is igaz, hogy Babarczy László Madách kamarabeli rendezése egy mára korszerűtlenné vált ideologikus, áthallásos darabértelmezést közvetített - s ezzel még unalmasabbá tette a tézisszerű szöveget -, de színészei nívós alakításokat nyújtottak a papírízű szerepekben, s így mégiscsak arról tudtak beszélni a darabbal, hogy milyen színházat szeretnének csinálni. Anca Bradu veszprémi formanyelvi kísérlete azóta is folytatás nélküli, elszigetelt vállalkozás maradt, ugyanakkor a Madách Kamara "Goldoniba csomagolt" hitvallását újabb előadások támasztották alá. Ezek közé tartozik a mostani Shakespeare-bemutató is.)

A két bemutató gyökeresen más megoldást talál a darab ellentmondásainak feloldására. A magyar színházi hagyomány úgy bánik A makrancos hölggyel, mintha a mű azonos lenne Kata és Petruchio történetével, amihez Shakespeare - afféle helykitöltésként - egyéb sztorikat mellékelt (ezek majdŐ kétszer olyan hosszúak, mint maga az alaptörténet). A kontraszt még erősebb, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a hazai tradíció Kata és Petruchio kapcsolatának alakulásában többnyire egy összeférhetetlen nő asszonnyá érésének folyamatát véli ábrázolhatónak, míg Biancának és udvarlóinak (sokszor önálló történetté váló) szálaiban többnyire csupán a bohózati mozzanatokat ismeri fel. De miképp jelenhet meg ugyanabban az előadásban egy emberi tévedés felismerésének, legyőzésének folyamata (azaz egy személyiség átváltozásának ábrázolása) a különféle alakoskodásokból következő félreértések mulatságos halmozásával? Azaz hogy fér össze a komédia a bohózattal?

Funtek Frigyes veszprémi rendezése a bohózati megközelítésben egyesíti a darab különféle rétegeit. Előadásában Kata (Kolti Helga) és Petruchio (Bubik István) történetében éppúgy a gegek, a különféle ötletekből származó (ezért igencsak vegyes színvonalú) poénok válnak hangsúlyossá, mint Biancának és kérőinek sztorijában. A produkcióból az derül ki, hogy az alkotókat csakis a szórakoztatás érdekelte, s ehhez - szinte válogatás nélkül - minden eszközt igénybe vettek. Komikus, elrajzolt gesztusokat és humorosnak szánt kiszólásokat éppúgy, mint a helyzetek kétértelműségére való rájátszásokat. Az előadás első felében egy csinos pincérnő vonul fel s alá, úgy, hogy szinte minden férfinak van hozzá egy-egy félreérthetetlen megjegyzése, gesztusa. A játék mai ruhákban kezdődik, de Kata esküvőjére reneszánsz jelmezekbe öltöznek át a szereplők. Petruchio késését Baptista (Jakab Tamás) kommentálja: hiányzik az egyik főszereplő, ezért szünetet tartunk - szól ki a közönségnek, s valóban fel is függesztik az előadást. A "teátrális" kiszólásokat erősíti, hogy a színpad előterében, a bal oldalon egy súgó ül. Petruchio többször is rászól, néha segítséget kér tőle, máskor érdesen visszautasítja azt. A színház a színházban játékot filmbejátszások tetézik, elsősorban Kata és Petruchio utazásáról látunk burleszkjeleneteket. Ezeket a néha hatásos, máskor közhelyes ötleteket azonban semmiféle rendezői gondolat nem szervezi egységbe. Legfeljebb a feltétlen hatásra való törekvés kapcsolja össze a széttartó elemeket.


{kozep}Kolti Helga (Katalin), Szeles József (Szabó) és Kiss T. István (Kalapos) a veszprémi előadásban - Szegedi Gábor felvétele{/kozep}

A színészi játéknak nemcsak ez a tendencia a tehertétele (külsődleges megoldásokra sarkallva a játszókat), hanem a társulat feltűnően egyenetlen színvonala is. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy Kata és Petruchio kapcsolatának nem igazán teremtődik meg a közege. De sajnos a főszereplők is a könnyebb utat választják. Bubik István a tőle már sokszor látott vulgáris macsót hozza, energikus, kemény gesztusokkal, infantilis, gunyoros játékokkal. Kolti Helga eleinte egy érett asszony keménységét, később a szelídségét játssza el, de ez az átváltozás inkább kívül, mint belül történik meg. Talán abból is adódóan, hogy a figura nem igazán a veszprémi igazgatónő szerepköre.

Keszég László Madách kamarabeli rendezése igyekszik komolyan venni a Bianca-szálat is. Egyszerű dramaturgiai beavatkozás eredményeként látjuk Lucentio (Dömötör András) szerelmének születését, érzékelhető az a pillanat is, amikor Bianca (Járó Zsuzsa) elfogadja a fiút, ugyanakkor ajakbiggyesztő, sajnálkozó gesztussal elutasítja a vörös hajú zenetanár maszkjában a közelébe férkőzött Hortensiót (Debreczeny Csaba). De Lucentio és Bianca könnyű szerelme könnyű véget is érhet. Ezt jelzi házasságkötésük után a fiatalasszony Tranio (Szűcs Gábor) felé tett gesztusa. A fiú sajnálkozik, hogy le kell vetnie Bianca hódolójának szerepét. A lány viszont sokat sejtetően azt mondja Traniónak, hogy ne sajnáljon semmit, hisz ezen túl az ő szolgája lesz. Mintha ezzel beígérné jövendő bizalmas viszonyukat.

Ez a házasságtörés lehetőségét sejtető házasságkötés épp ellentétes irányú Kata (Für Anikó) és Petruchio (Gálffi László) történetével, amely harccal indul és egymás gyengéd, megértő elfogadásáig jut el. Petruchio eleve meglepett ámulattal hallgatja Kata pergő nyelvű, szellemes válaszait. (Eközben a szereplők gesztusai egyértelművé teszik azt, ami Nádasdy Ádám virtuóz szójátékokra építő fordításában is nyilvánvaló: ebben az "udvarlásban" a szexualitásra helyeződik a hangsúly. Petruchio lényegében azt "ajánlja fel", hogy nővé teszi Katát, ha hajlandó lemondani erőszakos, férfiszerepeket próbálgató pózairól, s komikus tévedését belátva elfogadja, hogy asszonynak született.) Kata meglepődve, de némi rejtett elismeréssel fogadja a férfi rámenősségét, céltudatos vehemenciáját. Nem indul tehát rosszul ez a kapcsolat, amelyet nem ront el teljesen a házassági komédia sem. Kata a lelke mélyén érzi, hogy mindez csak próbatétel, talán azt is sejti, hogy mire megy ki a játék. És a "kínzás" (az éheztetés, a ruhapróba) sem válik kíméletlenné a Madách Kamara előadásában, megmarad az évődő játék keretein belül.


{kozep}Für Anikó (Kata) és Gálffi László (Petruchio) a Madách Kamara előadásában - Schiller Kata felvétele{/kozep}

Olyannyira, hogy közben szaporodnak a szereplők egymás felé tett gesztusai is. Kata tekintetében egyre több a megértés, belátás. Petruchio megérinti, megsimogatja az alvó Kata lábát. Úgyhogy már csak arra várunk, mikor derül ki, hogy mindaz, ami köztük zajlik, színjáték csupán. A Vincentióval (Dunai Tamás) való találkozás során következik be ez a felismerés. Kata már mosolyog, amikor bimbózó szűznek, hamvas friss virágnak szólítja a koros férfit. Tudja, hogy ez csupán jókedvű színház. S azt is tudja, hogy új korszak kezdődött a Petruchióhoz fűződő kapcsolatában, hisz most már nem egymás ellen, hanem együtt játszanak - a közös örömöt keresve.

Ugyanis a színház az az alapfogalom, amely kulcsot kínál A makrancos hölgyhöz. A magyar színházi tradíció szeret megfeledkezni arról, hogy Shakespeare más logika szerint szerkesztette a darabjait, mint ahogy azokat a XIX. század óta olvassuk. Ő nem folyamatokat épített fel, a mozaikosan egymás mellé illesztett jelenteket a tematikus szerkezet tartja össze, amelyben az analógiáknak, a tükröződéseknek és a variációknak van meghatározó szerepük. A félbehagyott keretjátéknak nincs semmi más értelme, mint hogy exponálja a mű témáját, s biztos támpontokat adjon a nézőknek az események befogadásához. Az az ötlet, mely szerint az utcáról részegen felszedett üstfoltozóval, Ravasz Kristóffal elhitetik, hogy valójában nemesúr, szinte szó szerint megismétlődik Vincentio átverésében. De a darab több (szám szerint négy) szereplője más (maga által választott) módon jut hasonló helyzetbe: tudatosan bújik bele egy-egy új figura bőrébe. Így szinte tolakodóvá válik a kérdés: vajon lehet-e biztosan tudni, hogy ki kicsoda? Vajon a figurák azonosnak tekinthetők-e a szerepeikkel? Ebből a kérdésfeltevésből önkéntelenül következik egy másik: vajon Kata, Petruchio, illetve Bianca - a darab logikájára rácáfolva - önmagukat adják-e? Vagy csak szerepeket játszanak? A személyiség átalakulása helyett nem egyszerűen csak a taktikai megfontolásokból választott életszerepek cseréjéről szól a darab? Mindez azért is logikus kérdés, mert a mű egészét a "színház a színházban" helyzet szervezi. A keretjáték szerint ugyanis színészek adják elő a Minola lányok történetét Ravasz Kristóf (és az őt átverő Nemesúr) szórakoztatására. E félbehagyott idézőjel szerint tehát a történet minden figurája szerepjátszó.

Erről a keretjátékról - s a benne kifejeződő színházi nézőpontról - azonban többnyire megfeledkeznek az előadások. Veszprémben utalás sincs rá, nyomait csupán a (fölösleges) színházi kiszólásokban fedezhetjük fel. A Madách Kamarában viszont részeg látomássá alakul a keret: itt a részeg Ravasz Kristóf álmodja bele magát Petruchio szerepébe. Ez azonban alapvetően más asszociációkat indít el, mint amilyenekre Shakespere utalt: vágyképként ábrázolja azt, amit a mű identitásvesztésként és szereptévesztésként értelmez.

Ami azonban dramaturgiailag problematikus, az színészileg hitelessé válik. Gálffi László ugyanis a lehető legtermészetesebben csúsztatja egybe a két figurát. Az előadásnak egyébként is az egyik legnagyobb erénye Gálffi játéka. Felüdülés látni őt komikus szerepben (bár színészetének mindig is egyik alapvető összetevője volt az irónia). Magával ragad könnyed játékossága, amelyből minden erőlködés nélkül születik a humor. Egyszerre láttatja szánalmasnak és nevetségesnek Ravasz-Petruchiót. A komikus hatást nem külsődleges eszközökre építi, egy embert mutat meg a maga fölényes kisstílűségében, elszánt tódításaiban, vereségre kárhoztatott harciasságában. Kár, hogy Für Anikó Katája nem ér fel hozzá. Csak a megértésben, a kibontakozó szerelemben találkoznak össze, a harcban nem válnak igazi ellenfelekké.

A Madách Kamara előadása egyszerű gesztusokkal bontja ki a darab komikus rétegeit, de az emberi kapcsolatok ábrázolása közben nem feledkezik el a mű bohózatiságáról sem. Többek között ezt szolgálják a szerepkettőzések. Ezért emlékezetes Végvári Tamás alakítása. Nemcsak Baptistát adja meggyőzően (a férfi esendőségét, önáltatásait is jelezve), hanem Marikának, Petruchio szakácsnéjának szerepében is remekel. Debreczeny Csaba négyes szerepben kelt figyelmet. Nemcsak azt mutatja meg, amint az öntelt Hortensio átváltozik a fölösleges erőfeszítésekbe belepistuló Litióvá, hanem azt is, amint a világban szerencsétlenül tébláboló Iskolamester egyre kínosabban feszeng az ál-Vincentio óvatlanul magára vett szerepében. Bíró Krisztina a fölényeskedő, csúnyácska negyvenesnek látszó Özvegy figurája mellett a Petruchio udvarába tévedt német fiúcskát is eljátssza, aki már csak a neve miatt is állandó forrása a nevetésnek.

Ez a szerepbetoldás is jelzi, hogy az alkotók viszonylag szabadon kezelik mind a darabot, mind Nádasdy Ádám remek fordítását, de a változtatások sem az eredeti mű, sem a magyar szöveg szellemétől nem idegenek.



Shakespeare: A makrancos hölgy, avagy hogyan szelídítsünk komisz nőt?
(Petőfi Színház, Veszprém)



Fordította: Nádasdy Ádám

Díszlet-jelmez: Csík György

Zenei vezető: Horváth Károly

Rendező: Funtek Frigyes

Szereplők: Jakab Tamás, Kolti Helga, Lőrincz Zsuzsa, Bubik István, Mátyássy Szabolcs, Szeles József/Kiss T. István, Bakody József, Tóth Loon, Bernscherer Tibor, Koscsisák András, Papp Csaba, Lukácsi Mária, Koncz Eszter.

A kritika a veszprémi színház 2003. december 2-i, Thália színházi vendégjátéka alapján készült.


Shakespeare: A hárpia megzabolázása, avagy A makrancos hölgy
(Madách Kamara)

Az előadás szövegkönyve Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával készült

Díszlettervező: Valcz Gábor

Jelmeztervező: Szűcs Edit

Dramaturg: Guelmino Sándor

Zeneszerző: Márkos Albert

Fénytervező: Bányai Tamás

Rendező: Keszég László

Szereplők: Gálffi László, Für Anikó, Végvári Tamás, Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa, Dunai Tamás, Debreczeny Csaba, Bíró Krisztina, Dömötör András, Szűcs Gábor, Pletl Zoltán