Mézeshét

- Schiller Kata felvétele -


Alternatívszínházi találkozók

Hegedûs Sándor


Ha valaki - mondjuk, száz év múlva - éppen a mi korunk színházi életének kutatására vállalkozik majd, nyilván nem kerülheti meg a kérdést: milyen utakon járt, miféle alternatívákat látott maga elõtt, milyen volt konfliktustûrõ képessége, vitakultúrája, önismeretének kritikai ereje? Ebben a formájában a kérdés persze nem lesz teljesen ártatlan: elõzetes "tudásból" és elvárásokból épül, melyekben - hitem szerint - egy sokszínû, virulens, de mindenképpen egységes, homogén színházi valóság ideája munkál majd.

Alternatívszínházi találkozók

Hegedűs Sándor


Ha valaki - mondjuk, száz év múlva - éppen a mi korunk színházi életének kutatására vállalkozik majd, nyilván nem kerülheti meg a kérdést: milyen utakon járt, miféle alternatívákat látott maga előtt, milyen volt konfliktustűrő képessége, vitakultúrája, önismeretének kritikai ereje? Ebben a formájában a kérdés persze nem lesz teljesen ártatlan: előzetes "tudásból" és elvárásokból épül, melyekben - hitem szerint - egy sokszínű, virulens, de mindenképpen egységes, homogén színházi valóság ideája munkál majd. Ha pedig a vizsgálódó ilyen ideát keres, bizonyára ilyet is fog találni. Irigylem érte! Még akkor is irigylésre méltó ez a feltételezett álláspont, ha fennakad majd esztétikai értékítéleteink monomániáján, demarkációs vonalainkon, értetlenségünk és meg nem értettségünk korspecifikus zátonyain. Mert bizony tanácstalanul áll majd számos - nekünk meghatározó fontosságú, nagy jelentőségű - esemény, élettény előtt.

Nem fogja érteni például, hogy 2003-ban a (korabeli) kritika miért hozsannázott, lelkesedett már a IX. Alternatív Színházi Szemle puszta létrejöttétől is, azaz a műsorán szereplő produkciók kritikai minősítését megelőzően, tőle függetlenül.

A kritikai lelkesültség, következésképp a kötelező dicséret - ahogy ez itt most leírva vagyon - a szemle létrejöttéről és természetesen létrehozóinak szól. Mindenekelőtt nyilván a szervezőknek, név szerint Hudi Lászlónak, Szögi Csabának és Regős Jánosnak (az Alternatív Színházak Szövetsége márciusban megválasztott új elnökségi tagjainak), akik megmentették, mondhatni, a sírból hozták vissza a rendezvényt. A régi elnökség abba bukott bele, hogy nem bízott már a csodában sem, vagyis a szemle elhalasztására készült. Úgy látszott, hogy a pénztelenség, a fásultság, a kilátástalanság diadalt arat az életösztön felett, azaz az alternatívoknak az idén legföljebb a gyászszertartás szolgálna megfelelő alkalomul a kollektív megmutatkozásra. Nem így történt. Az új vezetés nemcsak életben tartotta a szemlét, de lelket, életerőt is lehelt belé, azaz új, minden eddiginél távolabbi perspektívával ajándékozta meg. Ehhez két, egymással szerves egységben lévő gondolat realizálódása kellett. Az egyik, hogy a fesztivált Budapest helyett Szegeden rendezzék meg, a másik pedig, hogy egy már meglévő-működő fesztivállal kooperálva, annak infrastruktúráján jöjjön létre.


{kozep}Für Anikó (Kata) és Gálffi László (Petruchio) a Madách Kamara előadásában - Schiller Kata felvétele{/kozep}

Így esett meg, hogy egy időben két fesztivál ajánlotta magát Szegeden a nagyérdeműnek: a szóban forgó szemle és vele szimbiózisban az immár tizenharmadik alkalommal megrendezett THEALTER International. Az utóbbiak voltak azok, akik megnyíltak a jövevény előtt, azaz messzemenően vállalták a rizikót, a kényszerházasságban rejlő kockázatot: intézményesült formában a MASZK (Magyarországi Alternatív Színházi Központ), személy szerint pedig Martinkovics Katalin és az immár nívódíjas ceremóniamester, a fáradhatatlan Balog József, aki csapatának élén egyszerre vagy harminc társadalmi munkásnak volt non-profitorientált "zsarnoka".1 Maga a fesztivál minden előzetes várakozásnál jobban sikerült. A résztvevők átélhették egy nemzetközi színházi fesztivál születését. A tematikai azonosságnak (az alternatív jelleg), illetve a funkcionális különbségnek (a THEALTER-ben szerepeltek külföldi és határainkon kívüli magyar színházak, míg a szemlén anyaországi magyar együttesek léptek fel) köszönhető, hogy egy minőségében új találkozó körvonalai bontakoztak ki szemünk előtt. Irigylésre méltó utódaink legföljebb azt nem fogják érteni, hogy miért is neveztetett "alternatívnak". Mihez képest alternatív az alternatív? Lehetséges-e olyan színházi alternatíva, mely magának a színháznak az alternatívája?

Ha azt olvassa például a jövőbeli vizsgálódó, hogy az "alternatív" jelző tulajdonképpeni értelme a kőszínház-ellenességben rejlik, akkor kap ugyan értelmezési szempontot, orientáló színháztörténeti tradíciót, csak éppen túl tágat, túl keveset mondót. Az alternatív színház tehát az, amely bárhol és bármikor képes megvalósítani önmagát, kivéve kőszínházban? Természetesen hallott már "szegény" színházról a "gazdag" ellenében,2 hallott "underground" színházról, mely anno összefoglaló elnevezése volt a "...kísérleti, nem hivatalos, szabad, kutató színháznak",3 hallott a verbális és nonverbális (tánc- és/vagy mozgás)színház ellentétéről, hallott továbbá a színházi élet strukturális megosztottságáról, de arról nem, hogy a színház formális meghatározásának alternatívája lehetne a tartalmi meghatározás.

A jelenlétért folytatott szakadatlan küzdelemben mindenki egyforma eséllyel startol, és nem önmaga másikát kell legyőznie. Nem attól értékes egy előadás, hogy kőszínházban, zsinagógában vagy pályaudvaron született-e. Mint ahogy a szabadvers sem alternatív vers, hanem a költői megszólalás egyik lehetősége, és a nonfiguratív festészet sem alternatívája a hallgatólagosan valamilyenné - itt és most nyilván figuratívvá - bélyegzett festészetnek, hanem a "látnitudás" egyfajta képessége, a színházművészetben sem tartható fenn ma már az alternatív színházak önmeghatározásában rejlő dualizmus. Nem tartható fenn, mert az elvi-fogalmi problémákon túl a gettólét pszichózisának vagy a gettóba zártak neurózisának egyaránt táptalaja lehet.

Mondhatnánk persze, hogy minden színházi élet olyan alternatívákat tudhat magáénak, amilyeneket megérdemel, mivel ez egyként függvénye a kőszínházak konfliktustűrő képességének, a művészetpolitika rugalmasságának és a színházba járók befogadói attitűdjének. De nem mondhatjuk, mert az úgynevezett alternatív színházak Magyarországon - legalábbis ami a politika értékprioritásait tükröző financiális gyakorlatot illeti - valójában nem létező színházi alternatívák: költségvetési tételként egyszerűen nincsenek. A Pécsi Országos Színházi Találkozó költségvetési támogatottsága sokszorosa a Szegedi Alternatív Színházi Szemléének. Ha valaki ebből azt a következtetést vonná le, hogy a pécsi találkozó színvonala a "sokszorosa" volt a szegedinek, biztosíthatom róla, hogy téved. Noha ez nem a szegedieket minősíti, és nem is a pécsieket kritizálja!

A legjobb előadás díját a háromtagú zsűri4 a Hólyagcirkusz: Bohócbiblia (misteria-opera buffa) című produkciójának ítélte. Mondhattam volna persze pankrációt is, mivel Szőke Szabolcs - író-zeneszerző-rendező egy személyben - egyfajta "szabadstílusú birkózásra" invitálta, illetve kényszerítette közönségét. Küzdelem folyt itt a javából: gegekre, humorra hangolt bibliai témák harcoltak az olcsóság ellen, némi költőiségért epekedve; a szekuláris önkény az öncélúság látszatával csatázott legitimitását biztosítandó; az epizódokból álló laza szerkezet feszes ritmusért kiáltott; de még a tisztán artikulált színészi szó sem aratott fölényes győzelmet a motyogással, az érthetetlenséggel szemben. Mindenekelőtt és mindezek következtében persze maga az előadás harcolt közönségével az elevenségért, azért, hogy hányattatásait feledve a szeretet legyen utolsó szava alkotónak, befogadónak egyaránt. Az lett! Ha hinni lehet a sikernek - és miért ne lehetne -, egyértelmű bizonyíték rá: ami győzelmet szült, az csak "győzelemben" foganhatott.

A legjobb rendező díját Urbán András vehette át, aki két előadást is jegyzett a fesztiválon. Az egyiket saját társulata prezentálta a SZASZSZ keretében, tehát a versenyprogramban Könyökkanyar címmel; a másikat pedig a THEALTER-en szereplő Zentai Színtársulat (Szerbia és Montenegró), amellyel a Gyerekek című előadás vendégrendezőjeként került kapcsolatba. A műsorfüzet tanúsága szerint az előbbi Tolnai Ottó azonos, az utóbbi pedig Pilinszky János hasonló című darabja5 "nyomán" készült, ami egyértelmű jelzése annak, hogy az előadás szuverén, nem áll az imígyen nyersanyagként kezelt szöveg szolgálatában, tehát ne is próbáljuk azt rajta számon kérni. Marad azért számon kérhető jócskán. A zentaiak produkciójában például a színészi játék. Bármilyen istenáldotta tehetségek legyenek is az előadás (amatőr) szereplői, tizennyolc éves tapasztalatuk nem bizonyult elegendőnek a fenntartott valóság hiteles tolmácsolásához. A Könyökkanyar azonban méltán aratott sikert, szakmait, laikust egyaránt. A lírai elemek és a vaskos - feketébe hajló - humor egyetlen szövetbe szőve: íme a balkáni groteszk, mely nagyon is eredeti; cseppet sem hasonlít Hrabaléra, Örkényére. (Talán egy kicsit Kusturicáéra, de annyi meg kötelező!) Az előadás sikerében meghatározó szerepet játszott Perovics Zoltán díszlet- és látványterve, amelyet a zsűri nem véletlenül talált a legjobbnak. Az önálló képzőművészeti alkotásként, látványként is "épületes" monstrum, ahogy kellett, úgy funkcionált; keretet, ritmust adott a játéknak, otthona volt ennek a bizarr, kísérteties világnak.

A legjobb táncszínházi előadást a zsűri ítélete szerint Ladányi Andrea és Horváth Csaba produkálta. Ők ketten táncolták - Ketten címmel - a Közép-Európa Táncszínház produkcióját, Horváth Csaba Orfeusz című, kétrészes koreográfiájának első felét. Sajnos a szóban forgó színház munkatársaként nem méltathatom a produkciót.

A legjobb koreográfus díját ezúttal Gergye Krisztián kapta Tenebrae című produkciójáért. Talán ez volt az egyetlen olyan előadás, ahol a zsűri döntése nem találkozott lelkes egyetértéssel. Nem is találkozhatott: a provokatív produkciók lényegi ismérve ugyanis éppen az, hogy megosztják közönségüket, vitákat, indulatokat gerjesztenek. A Tenebrae-vel pontosan ez történt, ami nyilvánvalóan az alkotói szándék eredménye. Hacsak nem olyan befogadókkal számoltak, akik képesek ellenállni a meztelenség minősített eseteinek is, következésképp az intimtorna-gyakorlatok látványeffektje sem korrumpálhatja bennük az esztétikai tapasztalatra, a tiszta műélvezetre koncentráló tudatot.

Gergye koreográfiájának ambivalens fogadtatása egyébként újfent bizonyítja: a meztelenség színházesztétikai, befogadásesztétikai problémáját nem meríti ki esetleges dramaturgiai indokoltsága. A műalkotás kontextusában, szigorú architektonikai rendjében képződő primer jelentést megtörheti ugyanis az a jelentőségében generatív sajátos jelentés, amely inkább eleve adott kulturális beidegződéseinkből, előítéletté merevült normatíváinkból kiindulva támad. De éppen azért, mert "támad", válhat egyszersmind magának a műalkotásnak természetes környezetévé, életvilágbeli kontextusává mint beágyazódási lehetőség vagy mint párnacsatára invitáló kihívás; és így lehet a színpadra állított meztelenség tényleges hatásában a szándékolttól nagyon is különböző, összességében kiszámíthatatlan.

A legjobb előadói díjat Fehér Ferenc kapta Juhász Anikó Kaspar című koreográfiájában nyújtott teljesítményéért. (A Civil Negyed produkciója.) Noha ő is jelmeztelenül - egy stilizált természetközeli világban - táncol, de indokolt, hogy miért, és esztétikus is. Ami vitathatatlan Fehér Ferencben: táncra termettsége, a mozdulataiban munkáló dinamika, az állóképeiben jelenlevő plaszticitás.

A díjazottak közül a végére maradt Magyar Péter, aki az Andaxínház Egyáltalán nem című produkciójában nyújtott kiemelkedő teljesítményt.


{kozep}A KompMánia Táltosjáték című előadása Révész Róbert felvétele{/kozep}

Bizonyos értelemben a szemle színvonaláról árulkodik az is, hogy kik és miért nem kaptak díjat. Ebben a kategóriában kiemelkedő a Bozsik Yvette Társulat örökzöldnek hitt előadása, a Lakodalom. A kilencvenes években készült darab ma már tánctörténeti érték; ilyen irányú érdemei valóban hervadhatatlanok. De nincs semmi baj a tematikájával sem, az úgyszintén "naprakész". A koreográfiai anyag változatlanul korszerű, a táncosok szépek és ügyesek. A produkció azonban mégsem egyértelműen időtálló. Részleteinek elevensége ellenére az egész ma már csak ritkán produkál tiszta életjeleket.

A KompMánia Színházi Társulás Táltosjáték című produkciójáról nehéz eldönteni, hogy olyan felnőtteknek készült darab-e, amelyet gyerekek is láthatnak, vagy inkább csak a gyerekeket célozza meg, s alkalmasint felnőtteket is eltalál. A zenei, illetve a koreográfiai anyag jóval erősebb, mint a meseszövet. Az előbbiek tiszta autenticitását alig bírja elhordani az utóbbi férceltsége.

Volt idő, amikor egy-egy színház nevében az "alternatív" jelző az "amatőrnek" volt a szinonímája. A Soltis Lajos Alternatív Színház bizony amatőrnek tetszett. (Örkény István Tóték című darabját játszották.) A Híd Színház előadásának, Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című művének jelenlétéért a válogatókat is felelősség terheli.

Végezetül a versenyprogramból említést érdemel még a Szárnyak Színháza, amely Verkli címmel egy mozgásszínházi produkciót - ahogy ők nevezték: "lírai groteszket" - adott elő -, egészséges humorú, jó dramaturgiai érzékkel ritmizált produkcióban.

Ha döntenem kellene, hogy a SZASZSZ vagy a THEALTER produkciói voltak-e az erősebbek, nagyon nehéz helyzetbe kerülnék. A nehézség mindenekelőtt abban állna, hogy a magyarországi alternatív színházak átlagteljesítményét kellene összemérnem a határainkon kívüli magyar, illetve külföldi színházak legjobbjaival - azokkal, amelyeket az igazán profi munkát végző válogatók Szegedre hoztak. Szerencsére semmi sem kötelez rá, hogy ezt megtegyem. Így nem az összehasonlítás kényszerétől vezetve minősíthetem a THEALTER legjobb előadását az egész fesztivál legjobbjának. A szóban forgó előadás - a Legal Art Centre (Bulgária) tolmácsolásában Genet Cselédek című darabja - elragadó volt. Hogy hová ragadott el? Arra a forrásvidékére, ahol a játék és valóság még nem egymás ellentéte, belefeledkezés és reflektáltság egyazon útnak lejtője, meredeke, a kimondott emberi szó annyira halk, akár egy gesztus, s a tisztán artikulált mozdulatban jelenlét világlik. A multimédiás technikák - a low-tech felszerelések - jól működő dramaturgiai szerszámok voltak.

A másik külföldi együttes, amely kiemelkedő teljesítménnyel járult hozzá a fesztivál magas színvonalához, már járt Magyarországon. (Fesztiválnagydíjat nyert Kazincbarcikán szerepelt a Ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon.) A Litvániából érkezett fiatalok - az Aglija Youth Theatre Stúdió 1995-ben alakult tizenhat és húsz év közötti diákokból - ezúttal Csehov A medve című darabját adták elő. A rendkívül kulturált előadás sok-sok erénye közül is kiemelkedett a színészpalánták érett játéka. Tisztán és szépen beszélték anyanyelvüket, uralták testük minden porcikáját, ha kellett, dalra fakadtak egyetlen hamis hang nélkül, tánctudásuk, akrobatikusságuk meglepő volt.

Igazi kísérleti színház, olyan, amelyik még csak próbálkozik, önmagát keresi, de azért néha közönségre is talál, kettő szerepelt a fesztivál programjában. Az egyik - az International Institute for Theatre Research (USA) - a görög tragédia utóéletének egyik legneuralgikusabb pontjával, a karral próbált kísérletezni, Euripidész Trójai nők című darabjának nyomvonalán mozogva; míg az Ache (Oroszország) nézőinek idegeivel tette ugyanezt. Plug ’n’ Play című produkciójukban ugyanis nem történt semmi érdemleges, hacsak éppen ez a "semmi érdemleges" nem minősíthető szándéknak, érdemlegesnek. (Az előadás záróeffektje - a színészek rituális önmagukra támadása a közönség bevonása révén: az "önmegdobáltatás" - megengedi ezt az értelmezést.)

A Theater Tetrapiloktomie (Németországból) Woyzeck-cirkusz címmel próbálta Büchnert a maga szája íze szerint fogyaszthatóvá tenni, de nem egyértelmű sikerrel. Attól ugyanis, hogy egy világirodalmi csemege a nyersanyag, még lehet emészthetetlen a végtermék.

Nem csak üde színfoltja volt a fesztiválnak és jó reklámfogása a rendezőknek, hogy nívós szabadtéri programokat is felkínált az utca emberének, azaz "hajléktalan" színházi produkciókkal örvendeztették meg a bámészkodni ráérő szegedieket. Egy alternatív fesztivál számára ugyanis kötelező, hogy megidézze az ősi szcenéria meghatározó elemeit - a napfényt, az esőt, a szelet -, mint saját forrásvidékén található tényezőket. Akik ennek kitették magukat: a Baltazár Színház (értelmi sérült fiatalok társulata), a Civil Negyed Táncszínház, a Cuhárés Bábműhely, illetve a Még 1 Mozdulatszínház.

A fesztiválnak saját újságja is volt Ex-stasis címmel. A hat megjelent szám mindegyikében megjelent ugyanaz az Eugenio Barba-idézet, amelyet nyilvánvalóan nemcsak címmagyarázatul, hanem a fesztivál mottójának is szántak: "Ex-stasis: kikerül önmagából. Nem a színésznek, hanem a nézőnek kell kilépni önmagából, túljutni a direkt, irodalmi érzékelés határain a színész munkája alapján, ami a látható és kézenfekvő valóságon túli rejtett világ meglátását célozza."

Nemes cél. Önkívületre jutni - az életmagaslat lehetséges csúcsára - a színjáték varázslata által. Legyen! Ám akkor az, ami figyelemre méltó és szóvá teendő, az nem az alternatív színház, hanem az alternatív élet. Ami a fesztivált illeti: teljesítette kötelességét, azaz kívánatos, hiteles módon szolgáltatta ki magát leendő színháztörténészeknek. Várjuk a folytatást!