Mindenkinek a maga gyévuskája

- Koncz Zsuzsa felvétele -


Darvas Benedek-Pintér Béla: Gyévuska

Tompa Andrea


1942-ben vagyunk. A darab elsõ sorai így hangzanak: "Új Európa születik, / Beteljesül az álmunk, / Határok nélkül élünk újra, / Ó, milyen nehéz volt várni!" A mostani új, határok nélküli Európa és az akkori, új határokkal bíró Nagy-Magyarország csendül össze egy sánta rímben. Borongós, szomorú, álmos nóta ez, a mozdulatlan, feketébe öltözött, irreálisan magas alakok máris országukat siratják-gyászolják a színpadon, ahelyett, hogy örömünnepet ülnének.

Darvas Benedek-Pintér Béla: Gyévuska

Tompa Andrea


1942-ben vagyunk. A darab első sorai így hangzanak: "Új Európa születik, / Beteljesül az álmunk, / Határok nélkül élünk újra, / Ó, milyen nehéz volt várni!" A mostani új, határok nélküli Európa és az akkori, új határokkal bíró Nagy-Magyarország csendül össze egy sánta rímben. Borongós, szomorú, álmos nóta ez, a mozdulatlan, feketébe öltözött, irreálisan magas alakok máris országukat siratják-gyászolják a színpadon, ahelyett, hogy örömünnepet ülnének. Kockázatos vállalkozás előadást írni 1942-ről, az egyesített nagynemzeti eufóriáról, a faji felsőbbrendűségi tudatról, amikor még a viccek is Trianonról szólnak, hiszen ehhez az érához ma is tapad - nem kevés - irredenta-revizionista beszédmód. A Pintér Béla Társulat Gyévuskája erről (is) szól. Ilyen korszakokról minálunk nem illik komoly darabot írni. De Pintér - ellentétben korábbi önmagával, amikor főleg nevettetni akart - ezúttal komolyan veszi témáját. Pedig kinevetni, ironizálni könnyebb lenne... Persze nevetni most is lehet, sőt muszáj, de Pintér viszonyulását e korhoz nem a cinikus, pökhendi, kívülálló, értelmiségi outsiderattitűd határozza meg, hanem a belülről szemlélő, a kor által (meg)érintett, olykor egyenesen együttérző vagy a rideg nézőpontú krónikás magatartás.


{kozep}Enyedi Éva (Aranka), Deák Tamás (Nyíri), Nagy-Abonyi Sarolta (Zsuzsanna), Bencze Sándor (Mikó) és Catári Éva (Jolánka) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

A történet - mint minden Pintér-féle történet - egyszerű, de fordulatos, dél-amerikai sorozatszörpikből is merít. A Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred éppen felettesére várakozik, hogy megtudja: kivezénylik-e a frontra. Egy százados felképel egy munkaszolgálatos zsidót, mert az rosszkor jelentette be a felettes érkezését, majd kideríti egyik hadnagyáról, hogy az is zsidó, és munkaszolgálatra akarja küldeni. Az ezredet a frontra küldik, de mielőtt elutazna, kötelező részt vennie az ezredes Gizella-bálján. A bálon az ezredes morfinista lánya túladagolásban meghal, az ezredes meg bejelenti: főbe löveti azt, akitől a lány a morfiumot kapta. A leleplezett származású zsidó hadnagy magára vállalja a tettet, hogy magyar katonaként haljon meg. Az orosz fronton a százados egy partizánnőben felismerni véli hadnagyát, és szerelmes lesz bele. A történet azzal ér véget, hogy a "vörös szörny" áttöri a frontvonalat. Mindez egyetlen prózai sor nélkül, zenében elbeszélve.

Az események szimultán mesélési technikával, a jelenetek egymásba csúsztatva bontakoznak ki, a színpadon olykor három-négy cselekményszál is bonyolódik egyszerre. Ez a technika, amellett, hogy fordulatos cselekmény benyomását kelti, hangulatváltásokat is lehetővé tesz, és a cselekményszálak - a piciny emberi helyzetek és a nagy történelmi fordulópontok, a komikusak, a drámaiak, a tét nélküliek és a vérre menők - ellenpontozzák egymást. Pintér két nő-férfi szerepcserét hajt végre: a vékony hangú Kovács hadnagyot Szalontay Tünde alakítja, ő lesz majd az égővörös hajú orosz partizánnő is (e két figura persze csak Halász százados elméjében-lelkiismeretében kapcsolódik össze). Szalontay Tünde Kovács hadnagyként drámai figurát alakít, hangja, játékának komolysága és pontossága tragikussá teszi a szereplőt. A másik identitáscsere a groteszk játék, a komédia irányába mozdítja el: az ezredes dalos kedvű, frontműsorokon fellépő, József Attila-rajongó, antiszemita és dilettáns feleségét Tóth József alakítja; figurája darabos, de pontos, nevetséges, de nem torkollik egyéni műsorszámba. Ez a két alakítás az előadás legkiemelkedőbb színészi teljesítménye.

A zenei anyag - Darvas Benedek kiváló munkája - a kor slágereitől, operettdalaitól, a Karády- és katonadalokig, indulókig, irredenta énekekig, német, orosz, magyar nótákig, József Attila-szövegekig mindent bekebelez. A zenei idézetek egyben a történelmi hűség zálogai. Az ismert dalok hol eredeti, hol új szövegekkel hangzanak el. Az egyik fő humorforrás, amikor Pintér a közismert nótának új szöveget ír: ezeken nevetni kell, de úgy, hogy az emberben megfagy a vér. Például mindjárt az előadás elején a Meseautó slágere antiszemita szöveggel hangzik el - nevetségesen vérfagyasztó. Máskor a darab dramaturgiája "hozza helyzetbe" az eredeti szöveggel énekelt dalokat, amelyek így nem öncélú, atmoszférateremtő vagy illusztratív dekorációk, hanem maguk alkotják a darabot. A Horthy Miklós katonája vagyok, Nincs kegyelem vagy a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország című dalok szorosan kötődnek egy-egy drámai helyzethez, az "Andere Welt" refrénű német nótát pedig két morfinista énekli.

A Parasztopera és a Gyévuska formai szempontból hangsúlyeltolódást jelez Pintér munkásságában. A korábbi előadások (Kórház, Bakony; A sehova kapuja) nyitottabb alkotói módszerrel jöttek létre, színpadi formájuk szabadabb, kötetlenebb, játékosabb. A két zenés előadás zártabb szerkezetű és formájú. A korábbi előadások prózai és zenés részei tematikusan és dramaturgiailag egyaránt szétszakadtak. A két utóbbi előadás műfajilag egységesebb a korábbiaknál (annak ellenére, hogy műfajuk nehezen meghatározható - lásd alább), a zenei forma bekeríti, és mintegy karámban tartja a szerteszaladó stílusbeli sokféleséget. A Gyévuska formai egységét a zene és a szcenika - a látványvilág, a jelmezek, a maszkok, a mozgás és világítás - koherenciája is adja. Pintér azt a Parasztoperában megtalált zenei formát fejleszti tovább a Gyévuskában, amelyet a látvány és a zene koherenciája alkot, bár az utóbbi szcenikája és mozgásvilága Pintér korábbi munkáihoz képest puritánnak nevezhető. A Gyévuska fekete-fehér színei és azok árnyalatai (még a nemzeti és náci zászlók is szürkések) azt a benyomást keltik, mintha korabeli filmhíradót néznénk. A díszlet néhány széles fehér lépcsőfokból és egy hatalmas fekete, faragott csillárból áll (díszlettervező: Horgas Péter). A fehér háttérfóliára a láthatatlan katonasapkás karmester árnyéka vetül; az ő egyszerre valóságos és irreális figurája nyitja-zárja az előadást. A különböző rangú, egyszerű fekete ruhájú katonák magas - talán rangjukhoz méltóan különböző magasságú - koturnusokat viselnek (jelmez: Benedek Mari). Alakjuk megnyúlik, szürreálissá válik. Mivel magasított cipőikben csak lassan, szertartásosan tudnak mozogni, ez határozza meg az előadás mozgásvilágát. A figurák arca kivétel nélkül festett, a katonáké fehérre meszelt, a katonafeleségekén pedig mintha a sírástól kenődött volna szét a smink - ez is a sorsukat jelzi. Megjegyzem, hogy maszkot, ezt a magyar színpadokon kiveszőben lévő teátrális eszközt, ma már lassan csak ott alkalmazzák, ahol nincs realista-pszichologizáló színjátszás.


{kozep}Szalontay Tünde, Thuróczy Szabolcs és Csatári Éva - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

Az alakok legelrajzoltabbika a fehér arcú, fehér hajú, már-már szoborszerű német hadvezér (Pintér Béla), aki igen magas koturnuson, hatalmas, fényes köpenyben és óriás tányérsapkában érkezik, kabátjának szárnyai mereven szétállnak, mintha valami szélfútta állókép lenne. Az előadás egyetlen színét, a vöröst, keleti maszkos, mongol arcú, vörös kabátos, irreálisan magas figurák viselik, akik "vörös veszélyként" terítik be majd a színpadot. A szereplők ikonográfiája egybeolvasztja a hajdani sárga veszély, a mongol-tatár invázió és a vörösszovjet jelképeit. E hatalmas figurákhoz képest Heincz (Quitt László finom alakítása) piciny, szürke, egérszerű emberi lény, az egyetlen "szimbolikus" zsidó, akit (jel)meztelenül lőnek majd főbe.

A korábbi Pintér-munkákban mindig volt egy-egy kiadós lagzi vagy buli, ahol zabolátlanul elszabadulhatott a tánc. Most egy procc, mindenki által utált Gizella-bál van, ahol természetellenes, egyszínű lények kimérten keringőznek. Szertartásszínház lenne ez, legalábbis ami a látványt és a mozgást illeti, ha nem ellenpontozná a szöveg/zene. Pintér nemcsak a formára talál rá, de egy olyan szikár, már-már aszketikus és pontos teatralitásra is, egységes látványra és mozgásra, amely korábbi munkáira nem volt jellemző; ezért is fontos állomás pályáján a Gyévuska. Az ÉS kritikusa, Koltai Tamás e Nemzeti Színházban játszott előadásból némiképp hiányolja a társulat korábbi "szegénylegény-szellemiségét" (2003. november 28.). Úgy vélem, hogy a Nemzetivel való közösködés lehetővé tette, hogy egy mindig szegénylegény-színház mást csináljon, mint amit eddig megengedhetett magának: jobb körülmények közt és bizonyára több pénzzel, igényesebben dolgozzék, nagyobb fába vágja alternatív fejszéjét. Bárcsak ők is és mások is kapnának további lehetőségeket! A Pintér-társulat és legutóbb a Stúdió "K" is jó befektetésnek bizonyult. Csak nehogy a Nemzeti "magyar" évadában a Gyévuska legyen a legmagyarabb, legeredetibb és legélvezetesebb produkció...

A Gyévuskának nincs műfaji megjelölése, a Parasztoperával szemben, amelynek már a címében benne foglaltatik a műfaja. Jobb is így, hiszen alaposan megtévesztette még a kritikusokat is: éppen ez a lap küldött operakritikust az előadásra, aki némiképp félreértve, az Új magyar opera című rovatban kritizálta a látottakat (SZÍNHÁZ, 2003. február). Nem hinném, hogy ezek a művek operák lennének. Pintér szerzői színházat csinál, prózában-zenében - nem ír, hanem színpadra ír, ami nagy különbség - s az eredmény nem tekinthető sem kortárs drámának, sem kortárs operának. Egyiket sem fogja utánuk - főleg nélkülük! - eljátszani senki, mint ahogy a Mohácsi-műveket sem. Talán ez lehetne a kritériuma annak, hogy az új magyar dráma vagy opera címke megillessen egy efféle produkciót. Pintér nem Spiró és nem Szokolay - s ez nem minősítés, hanem módszer és cél kérdése. Színháznak is többféleképp lehet írni, vannak például "egyszeri használatra" készült darabok. A Pintér-Darvas-művek (akárcsak a Mohácsi János-, Bodó Viktor-, Mezei Kinga-, Barabás Olga-félék) konkrét társulat és előadás számára készülnek. Ez a munkamódszer a független színházak sajátja (noha a példa sántít, hiszen Mohácsi nem sorolható közéjük, és mások is a határán vannak). S mert előadást írnak és nem darabot, az előadás jó, és nem a darab. Pintér is jobb rendezőnek, mint drámaírónak, pontosabban: rendező és színész ő, nem drámaíró. Az ő figurái, egyéni replikái jobban megélnek, mint a helyzetei. Legkevésbé a történet szokott sikerülni, de nem is történetmesélő színház az övé. Hiábavaló tehát számon kérni, hogy miért nem íratja meg íróval-drámaíróval a szövegeit, ez tőle idegen eljárás lenne. Mert ennek a szerzői színháznak éppen az a lényege, hogy egyazon személy hozza létre a szöveget és az előadást. Nincs külön darab, rendező, társulat. Ha nem is a kollektív improvizáció módszerével dolgoznak, eljárásuk nyitott: a társulat is beleszólhat a szerepek, helyzetek alakításába. Akkor viszont miért lehet független a zeneszerző, és miért nem lehet önálló a drámaíró is - kérdezi a MaNcs kritikusa (Csáki Judit, 2003. november 27.). Mert Pintér maga a szöveg, a színház és a színész. Ha valaha drámaírót szerződtet - nem tudom, megteszi-e, és azt sem tudom, hogy ez jót tenne-e neki vagy sem -, akkor sem egy "megírt" darabot rendezne, legfeljebb együtt írna valakivel. Hiszen Pintér Béla Társulatának előadásait a névadó alkotói-művészi személyisége határozza meg, az efféle "egy akarat" színháza, amelynek alapgondolatát, vezérfonalát, formáját egyetlen művészi elképzelés szüli. A végeredmény felől nézve ez "szabad" módszernek tűnne, de mégsem az. Pintért lehet arra ösztönözni, hogy írjon jobb szövegeket, de nem hiszem, hogy azt kellene neki üzenni a kritikusi páholyból, hogy váltsa le munkamódszerét.

Csáki Judit "minőségi amatőrizmusnak" nevezi a Pintér-előadásokat, s azt sürgeti, hogy a társulat váljék igazi profivá. Ezt sugallja a Koltai-kritika is. Bár nem vitatkoztunk (eleget) azon, hogy mit is értünk profizmuson, félek, nehogy egyféle színházat, egyféle játékstílust értsünk rajta. Ha a Gyévuska profi színházban született volna (abszurd ötlet), nem lenne benne koturnus és maszk, irredenta dal és Karády, férfi-nő szerepcsere és recitativóban kurvaanyázás; egyáltalán: e sajátos, szertartásos teatralitás, nyers humor, a téttel bíró történelmi korszak, ezek a groteszk figurák, s mindezek szabálytalan és váratlan elegye csak itt, a független térfélen lehetséges. VAN tehát ilyen színház IS. És jó, hogy van.

Amúgy meg Pintér profi munkatársakkal is dolgozik az utóbbi időben (a díszlet- és a jelmeztervező, valamint a zeneszerző is az), a csapatban két olyan színész is játszik, aki szintén a profiktól jár "át" (Derzsi János, Tóth József), és Pintér saját társulatában is vannak "profik", azaz nagyon jók (Szalontay Tünde és maga Pintér Béla; de rendben lévőnek gondolom a reszelős hangú Thuróczy Szabolcsot, a darabos figurákat alakító Bencze Sándort és Deák Tamást, valamint Quitt Lászlót is). A lányoknál kevesebb, erőtlenebb a hang (no és a szerep); Nagy-Abonyi Saroltánál és Csatári Évánál igencsak hibádzik a hang és a hangerő, s az Enyedi Éváé sem igazán elegendő.

Nem hibátlan mű a Gyévuska: az előadás kétharmada lineárisan bontja ki a cselekményt, az utolsó harmad - a "front", illetve az orosz réteg - erőtlen, kevéssé kidolgozott, a történetek elnagyoltak, nincsenek szituációk, az orosz dalok nem kerülnek helyzetbe, dekoratív célokat szolgálnak. A két orosz gyévuska is csupán díszítőelem, nem szerep; Tatjana Stol és a magyar százados viszonyának nincs igazi tétje. A magasban bicikliző halott katona Pintérhez méltatlan klisé; bár Pintér nagy kliséművész, és mindig tudatosítja kliséit, ezúttal valahogy nem tette. A vörös maszkos alakok lassú invázióját - pontos képzavar - értjük, Tóth József mint a haza pacsirtája, aki frontműsoráról vörös zászlóval tér meg, leszállított poén. Hiszem, hogy lehetne jobban előadni, elsősorban a dalokat, de ennek a darabos játékstílusnak és színészetnek, az efféle szerzői daraboknak és az egésznek létjogosultsága van. Kell lennie ilyen színháznak, ilyen színjátszásnak, ilyen stílusnak. Mint ahogy van is: Pintér Béla Társulatnak hívják.


Gyévuska
(Pintér Béla Társulat - Nemzeti Színház)


Zene: Darvas Benedek

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Benedek Mari

Írta és rendezte: Pintér Béla

Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Szalontay Tünde, Bencze Sándor, Deák Tamás, Quitt László, Derzsi János, Csatári Éva, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta, Tóth József, Pintér Béla