Parafrázisok (SZASZSZ Fesztiválnapló 05)

A mai Hûsítõn a Hólyagcirkusz elõadására esett a hangsúly. És mivel Szõke Szabolcs is megszólalt, felsejlett az a munkamódszer, ahogyan az eredeti szövegbõl - amely terjedelmét tekintve monumentális, viszont a pszichológiai „mélyásásnak” éppen ellenébe megy – a társulat színházi nyelvében és gondolatában is személyes elõadást hozott létre.

A mai Hűsítőn a Hólyagcirkusz előadására esett a hangsúly. És mivel Szőke Szabolcs is megszólalt, felsejlett az a munkamódszer, ahogyan az eredeti szövegből - amely terjedelmét tekintve monumentális, viszont a pszichológiai „mélyásásnak” éppen ellenébe megy – a társulat színházi nyelvében és gondolatában is személyes előadást hozott létre.

Ha a felkészülés és próbafolyamat összesen csaknem hathónapnyi idő (igaz, ez esetben a konkrét színrevitelt három hétre csökkentette a kényszer), ha mindebbe beletartozik a hangszer- és énektanulás, és ha ráadásul a játszók még élményeikkel is merészelnek bíbelődni a szituációk, figurák kapcsán, akkor a társulat helyzete szerencsésnek mondható. Mármint belső, önmaga által megteremtett helyzete. Mert azt mondanom sem kell, hogy külső körülményeiben a Hólyagcirkusz semmiben sem gazdagabb bármelyik más, struktúrán kívüli színháznál.

Felmerül, majd nyitva is marad a politikai színház gondolata; éppen jó pillanatban, ugyanis másfél órával később, a témában elegendő reflektálnivalót nyújt a Honvéd Kamaraszínház előadása.



A Bozgorok az Ahogy tetszik Ardennes-i erdejét parafrazálja úgy, hogy helyét sokkal konkrétabban meghatározza, mint az eredeti darabban Shakespeare, idejét pedig a mába helyezi. Úgy tűnik, Shakespeare éppen hogy nem kívánta pontosítani, meghatározni, beazonosíthatóvá tenni az erdőt semmilyen földrajzi-történelmi koordináta által, és ezzel a szöveg nyitva maradt a legkülönbözőbb korok legeltérőbb értelmezése előtt. Lehetne kellemdús bukolikus táj, amelyben elmerülni a kiválasztottak szabadsága (és gyakran így olvasták és adták elő), és lehetne a kitaszítottság metaforája: tüskés, bogárcsípéses, keserű számkivetettség (és gyakran így is olvasták és adták elő). Mindkettőre van bőséggel anyag a darabban – merthogy ott mindkettő igaz. De ebben az előadásban ne kérjük Shakespeare-t számon, mert nem az a szándéka, hogy a drámát vigye színre. Itt, a Régi Zsinagóga lehetőségei szerint stúdiószínházra leszűkített térben egy lerobbant erdélyi kocsma a helyszín. A szereplők pedig erdélyi és magyarországi magyarok. Kicsit sztereotipikusan megfogalmazva. A szituáció néhol reális, néhol távolságtartón ironikus és önironikus, néhol lírai. Hogy egy-egy példával szolgáljak: a kocsma lerobbant rezsóin valóban rotyog az étel; a repertoárján mindössze egyetlen dalt szerepeltető bárénekesnő (Phoebe) amint lehet, elhúz „magyarba”, hogy sztár legyen; és Juci és Próbakő „kenyérverése” egyenesen poétikus. A helyszín és az idő partikularizált elgondolását gazdagítja a nézőpont állandó váltakoztatása, amelyek közt azonban nem könnyű nyugvópontot találni: azaz nem tudom, egészében véve komolyan gondoljam-e ezt a kocsma-metaforát és a szereplők sorsát. Mi igaz: az Orlando hátából kiálló fejsze, bohóctréfaként felspriccelő művér, vagy az előadás végén egyedül maradó, a nézőket asztalhoz invitáló Jaques (hiszen akik elmentek, úgysem jönnek már ide vissza)? Végeredményben mindkét regiszterben vannak hiteles és kevésbé működő pillanatok. Egy bizonyos: a dinamizmus, az összjáték, az érzelmi érintettség sodró erejű.



Elutaznak-elutaznának a Theater Tetrapiloktomie előadásának szereplői is. Illetve, az utazás metaforája körül bóklásznak, nyilvánvalóan képzeletbeli tájon. Hogy jó nagyot mondjak: az emberi lét tájain. De sokkal többet egyébként sem mondhatnék: a Bon Voyage előadása érzésem szerint valóban nem lép túl az általánosság, olykor talán az akcióművészetre hajazó, máskor bohócériába fulladó kliséken.



Rohanunk is gyorsan a Grand Café vetítőtermébe, ahol épphogy elérjük Jeles András József és testvérei című filmjének bemutatóját.

Fiatal lány „civilben” a prológ. Ő lesz József a filmben, amelynek forgatására csuklyás, fémkörmös alakok vitték sötét ablakú autóban. Nesze neked hétköznapi valóság.
Zöldes fényben, vagy inkább homályban, pályaudvaron mesél egy lány. Majd beül az őt türelmesen hallgató idegen autójába, annak süketnéma smasszer-testőrével együtt. A lány történetével párhuzamosan elindul József és testvéreinek históriája, a Parasztbibliából ihletve, régi magyar tájnyelven, árnyjátékszerűen - mint később kiderül, operafólia és homok-animáció adja a különös, mesebeli képnyelvet. Hozzá csatlakozik a narrátor archaikus beszédmódja. Ezen a síkon a történetmesélés kitérőkbe bocsátkozik; a legendák indaszerű, kis melléktörténetekkel tarkított képzeletvilágába vezet az egyszerű emberek direkt és szuggesztív elbeszélésében. A bibliai parafrázis lebontja a kanonizált vallás sterilitását, és népi mesélőként szabadon kezeli, akár kissé átírja a paradigmatikus történetet. Különös feszültség a narrátor hangja, a mesélés ráérőssége, mitikus ideje, és a hol érzéki, hol kegyetlen (hol mindkettő) cselekedetek között. Távolság és közelség egyidőben. A lányt elraboló, megalázó, prostituáltként árusító fickó lakásán ugyanaz a kegyetlenség, ugyanaz a kiszolgáltatottság – vagyis ugyanaz az alaphelyzet. A reália és a távolságtartás bizarr módon elegyedik: a lány és az elrabló-agresszáló szavait egyazon hang ismétli, helyenként megelőlegezi. A mában állunk, mellbevágóan, dokumentarista élességgel elbeszélt történetet látunk - majd újra visszavezetnek a biblikus történetbe. A két sík egymásban tükröződik. Átütési pontok finom szerveződése. A lány arca helyett egy villanásra Rutkai Bori arca, akinek teste imént még haláltusában remegett a József-történet árnyjátékában. Két, egymással közlekedő világ. És mindkettő a miénk.

A legalkalmasabb pillanatban van szerencsém elnémulni. A naplót holnaptól B. Konkoly Edit veszi át.

Sebestyén Rita

2004. 07. 21.

Fotók: Katkó Tamás