Angyalok és a bátorság - SZASZSZ


Késve érkezem a Grand Caféba, ahol a többiek már A perrõl beszélgetnek az alkotókkal. Hegedûs Sándor szigorú, szerinte az elõadás csupán illusztrációja Kafka mûvének, hiányolja belõle a rendezõi koncepciót.

Imre Zoltán a bábok/ marionettek mozgatójának egy láthatatlan hatalmat gondol, amely erősíti a darab gondolatiságát, bár ez egyben hiánya is az előadásnak, hiszen később nem használják a ki bábok adta lehetőséget, egy jelenetet, a festő és Josef K. találkozását kivéve. Mint kiderül, a regényt egy ötödére húzták, mégis többen hosszúnak éreztük. Mert hogy nem mond újat az első órához képest a másodikban, nem kelti fel az érdeklődést annyira, hogy kíváncsi legyek az apróbb részletekre. Felmerül, lehet-e epikus művet drámává varázsolni. Egy lány Sopsits Árpád Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének dramatizálását említi, mint sikeres kísérletet. Láttam, ott valóban sikerült, nemcsak László Zsolt és Bertók Lajos erőteljes játéka miatt, hanem mert Sopsitsnak volt bátorsága hozzányúlni a műhöz, megtartva annak szellemiségét. Visszatérve A perre, kiderül, hogy a tapsnál nem akartak a színészek bábok maradni, a második bejövetelnél vedlettek volna vissza emberré. Csak nem volt második taps.



Goda Gábor és néhány táncosa is jelen van a Hűsítőn, s mi megint bajban vagyunk, mert táncszínházról kell más nyelven beszélnünk. A gondolat, amely áthatotta az előadást, s amely nem mindenkinek jött le, a parttalan, koordináta rendszerek nélküli zuhanás. Ezzel filozófiai értelmet nyer az előadás, Imre Zoltánnak Borges, Hegedűs Sándornak Nietzsche, nekem Pilinszky jut eszembe. És Wim Wenders filmjei. Csak ott angyalok is vannak.

Megkapom az angyalokat Hudi László rendezte Kárhozat kertjében. Angyalokat "igazi" angyalszárnyakkal. A darab képi világ erős. Három szinten zajlik az előadás, elől elidegenít: estélyi ruhás nők és férfiak énekelnek, suttognak, zajonganak, és mondják - érthetetlenül - a valószínűleg finom és értékes szövegeket. Rilkét, Racinet, Weöres Sándort, többek között. Középen egy férfi és egy nő majdnem meztelen táncol, rájuk különös fény vetül, néha fák, néha nem tudom kivenni mik. Színek. Leghátul egy vonós négyest hallani, szaggatottan, pontosan illeszkedve az előadáshoz.



Elkárhozni talán a pokolban, de legalábbis az alvilágban szoktak. Erről pedig beszélni nehéz, vagy nem is szabad. Talán ezt támasztják alá az első mozdulatok, amellyel az előttem ülő estélyiruhás alakok letépik a szájukra ragasztott tapaszt. Azért vannak szép pillanatok, színháziak, vagy annál is többek. Amikor egy lány imádkozik, például. De igazából nem találom a kulcsot az előadáshoz, a kulcsot, hogy miért nem hat. Valahogy túl sok, vagy túl kevés, pedig segíthetne Hudi László egy mondata, amelyet a Fesztivál újságjában olvastam a darabról. "Azt lehet mondani, ez egy könyörgés a szeretetért." Ezen gondolkozom, míg Bozsik Yvette Táncterápiájára várok a földön ülve, mert annyian vagyunk a Zsinagóga udvarán.

Négy férfi és négy lány fekete ruhában, fekete szürke háttér előtt mozog Jean-Philippe Heritier svájci zeneszerző erőteljes, dinamikus zenéjére. A darab a Csoportterápia folytatása, a táncosok személyiségét, fizikumát, és magát a táncot emeli a középpontba. Vati Tamást és Krausz Alizt figyelem, újra és újra rájuk tapad a tekintet, annyira dinamikusak, koncentráltak. Aztán bejön egy artista lány, Ritter Emőke és hátracsavarja a lábát, kézét, spárgát csinál a levegőben. Majd bejön egy mozgássérült férfi a gyógytornászával. Ők is mozogni próbálnak. Mozogni, azt jelenti, élni, és azt jelenti, örülni. S Bozsik Yvette nem is akar másról beszélni, nem akar több vagy kevesebb lenni ebben az előadásban, azt hiszem. A mozgás öröméről szól, de arról pontosan.

Berniczky K. Edit
fotók: Katkó Tamás