Álmodom - Szaszsz


Meleg van a Hûsítõ helyszínén, a belvárosi Grand Cafeban sem mindig kellemes, a hideg sörök és az üdítõnek tûnõ elõadásokról szóló beszélgetések ellenére sem. A vélemények szinte egybehangzóak a Tom Johnson 1971-ben írt antioperájáról.

Konkoly Edit írása

A Monthy Python fénykorát idéző előadás a humor abszurd eszközeivel egy ideig érdekes, ám hamar unni kezdtük. Sajnos. A Medeia felvezetésekor Imre Zoli színháztörténész bajban van, nem talál szavakat a táncszínházi produkcióra. Kimlei Katit kéri fel, beszéljen az előadásról, s bár Kati röviden megismétli Ellenfényben írt elemzését, ő is többször hangoztatja, nem igazán lehet szavakra lefordítani a produkciót. Mert hamis, elégtelen, túlzó.



Hegedűs Sándor, aki a darab dramaturgja, szintén arról a törekvéséről beszél, hogy meg szeretne találni egy nyelvet az ilyen típusú előadások elemzéséhez. Hogyan beszélget két táncszínházi dramaturg, szegezi Szögi Csabának a kérdést Imre Zoli. Csaba széttárja a karját, és megvonja a vállát. Hát... ( aztán mond izgalmasat az alkotás folyamatáról, az álomról, a képekről, és az intuícióról.)



A pert nem tudom az első napok "ártatlanságával" szemlélni. Bár Kafka világa annyira erős, hogy átjön a Zugszínház szénészeinek kevésbé erős játékán keresztül is. Mintha egy nyomasztó álom elevenedne meg bábok által. A bábot az ember szimbólumaként is értelmezhetem. A szimbólum - németül: Sinnbild összekötője a tudatnak ( Sinn: értelem, jelentés;) és a tudattalannak, az irracionálisnak ( Bild: kép). Ezzel a sajátosságával a legmegfelelőbben adhat hírt a lélek folyamatairól. Az igazi szimbólum, persze nem magyarázható meg maradéktalanul. Ha szimbólumban gondolkozom, már nem csak Josef K, hanem akár saját talajtalan, megfoghatatlan szorongásomat is átélhetem az előadás alatt, amelyben igazából nem találok eredeti rendezői koncepciót, illusztrációnak tűnik a Kafka regényhez. Az előadás annyira hosszú, 140 perc, hogy viszonylag hamar megtalált szorongásom átcsap türelmetlenségbe. Amit fokoz az a tény, hogy az előadás végén sem mutatják meg magukat a színészek, bábokként hajlanak meg, mintegy jelezve, az álom: valóság. Ez a nagyon komoly vélemény már kifejezetten zavar. A kevesebb több lenne.




Ez a mondat jut eszembe az utána következő darab kapcsán is, ahová utolsó pillanatban érkezem. Csáth Géza szövegeiben nem mindig szabad rációt keresni. S ha maradéktalanul át tudnám magam adni a jégbe fagyasztott hal, a megnyúzott birkafej, a lecsupaszított libacsőr látványának, mozdulatoknak, a hegedű finom és a szereplők erősebb hangjának, bizonyára más lenne minden. Így is elkap egy-két pillanat, Csáth egy-két víziója Urbán Adrás Társulatának jóvoltából bennem is életre kel. De, oda már az "áratlanságom"... ( Kifelé jövet Fekete Ernőbe, a Katona színészébe ütközöm. Hát te?. Lepődöm meg. Lejöttem megnézni, a barátaim játszanak benne.)



A nap utolsó kísérlete a nézők elvarázsolásához az Artus vagyis Goda Gábor Társulatának előadása, a Retina. Izgalmas a tér, egy szem belseje, ahová Goda visz. Egy zuhanó ember retinájába, amely fényképezőgépszerűen rögzít életképeket, amelyek tánccal elevenednek meg. Egy lányt üvegasztalba tesznek, látom, ahogy lélegzik, egyre párásodik az üveg, fogy a levegője, s nem figyelek már másra, csak arra, mikor engedik ki. Bozsik Yvette jut eszembe, aki tizenkilenc évesen már megcsinálta ezt a mutatványt, mesélte, s láttam felvételt is róla, mégis más, hogy most előttem néhány méterrel történik. A lány lassan kiszabadul, és a másik háromhoz szalad. Szépek, kecsesek, gyönyörködöm mozgásukban, de varázslásról azért szó nincs.

Konkoly Edit írása
fotók: Katkó Tamás