A mocsár éneke

Mikszáth Kálmán-Závada Pál: A Különös házasság

Kovács Dezsõ


Járom az utam, dudorászom a Váci útra menet, kissé náthásan. A nézõtér csöndes. Nincs krákogás, harákolás, mocorgás, meg se pisszen a nagyérdemû a maga ezerkilencszáz forintjáért.

Mikszáth Kálmán-Závada Pál: A Különös házasság

Kovács Dezső


Járom az utam, dudorászom a Váci útra menet, kissé náthásan. A nézőtér csöndes. Nincs krákogás, harákolás, mocorgás, meg se pisszen a nagyérdemű a maga ezerkilencszáz forintjáért.

Akkor is vidáman dudorásztam, amikor, még a 2003-as év legelején, hosszú idő után (talán Spiró Vircsaftja óta először) odavezérelt a jó vagy rossz sorsom a József Attilába, és megdöbbentem, milyen áhítattal és gyönyörűséggel követi a nézőtér ama színészi brillírozást, amit, mondjuk, a Balfácánt vacsorára című réges-régi bohóság szereplői produkáltak egy bizonyos előadáson. Aztán később, amikor alkalmam volt megnézni Fejes Vonó Ignácát, kezdtem magam gyanakvóan vizsgálgatni: vajon nem az én készülékemben van-e a hiba. A színpadon ugyanis olyan szakmai profizmust láttam megjelenni (mondjuk, Pogány Judit, Fehér Anna és Koltai Róbert játékában), amelyet bármelyik honi teátrum megirigyelhetne. (A "királyi tévé" közvetítése, sajna, szinte semmit nem adott vissza ebből.) Szóval oda akarnék kilyukadni, hogy az embernél olykor erősebbek az előítéletei.

A náthából kifele jövet meg Mikszáth kapcsán suhant át mindez az agyamon, hisz ő mondotta: csak egészség legyen meg egy kis tűrhető kártyajárás. (És milyen igaza volt.)

Kutykurutty, rikoltja, bömböli, öblögeti Dőry báró sokadszor Závada Pál Mikszáth-átiratában, a József Attilában. Igen. Békákról valóban szó van Mikszáthnál. Mintha azt kuruttyolnák: urrak a papok, urrak a papok. Hát ez most expressis verbis elég problémás textus, és tényleg semmi ok rá, hogy bárki antiklerikális propagandára próbálja használni a nemzeti klasszikust, mint tették azt az ötvenes években. (Keleti Márton készített propagandafilmet az opusból 1954-ben.) De vissza a tárgyhoz. Állam és egyház különválasztva, peres ügyekben független polgári bíróság ítélkezik Magyarhonban, s olyan skandalum, amilyet a jó palóc leír a Különös házasságban, nemigen eshet meg manapság. Anakronisztikus is lenne, mi tagadás. Ám Závada színpadi variánsa napvilágra hoz egy elfeledett réteget a kötelező olvasmánnyá degradált műből: a közéletben dúló elvadult viszonyokat, a nyers brutalitást, amint megjelenik éppen. Tudjuk, Mikszáthnál is erőszakkal esketik össze a szépséges Dőry Máriát Buttler János gróffal. Ám itt, a József Attila színházi variánsban valóságos erőszaktétel történik, akciófilm nemzeti konzervatív díszletek között: Buttlert pisztollyal kényszerítik a frigyre, mintha csak hollywoodi szcénát látnánk, de nem a múlt század elejéről-derekáról, hanem a mából. S egyáltalán, olyan ismerős ez az egész: minden és mindenki megvéve, a független (akkor - hja, változnak az idők - egyházi) bíróság, az ügyvédek, az ügyészek; lefizetve a megyei kúria vagy mi, urambátyám alapon előre levajazva az ítélet, s az elítéltet még szembe is röhögik cinikus bitangok. Itt ér össze a mai magyar közélet züllöttsége és amoralitása Mikszáth múlt századi víziójával; az embernek olyan érzése van, hogy az EU-ba rugdosott vánszorgó-csúszkáló kompország államgépét az intézményesített korrupció tartja össze, ám az állami élet rémületes fertője kismiska a XIX. század végletes és végtelen cinizmusához képest. Vagyis semmi nem változott. Sőt. Derűsebbek és kellemesebbek lettek a viszonyok.

Závada átiratában áll az idő. Minden mozdulatlan a kastélyban. Az úgynevezett közélet az udvarházban zajlik. Itt dőlnek el a dolgok, kérném tisztelettel. A díszlet is ezt tudatosítja: a kastély hatalmas sziluettje némán és mozdíthatatlanul magasodik a szereplők fölé, a kastélyszárny félköríve mozdulatlanul öleli körül a játékosokat, meghatározza sorsukat, mozgásterüket. Kívül vagyunk, belül vagyunk. Kívül vannak, belül vagyunk.

Az egyszerre aktuális és időtlen játékot igen jó érzékkel bevállaló direktor, Léner Péter rendezése a nemzeti romantika felé viszi el az előadást - már ami a külcsínt illeti. Cigánybanda húzza Dőry őméltósága duhajkodásához a talpalávalót, csattogó-villódzó villámlások, süvítő szélvihar jelzik az indulatok fölkorbácsolódását. Amúgy persze roppant vontatott a produkció, epikus tartalmakat, tudjuk, elég nehéz izgalmasan színre vinni. Küzdenek is a játékosok becsülettel, hogy előbányásszák a meseszövés indái alól a drámai magot.

Különnemű színészi alakítások élnek egymás mellett a színpadon, egyúttal azt is jelezve, hogy nemcsak a korábbi szórakoztató profil, hanem a társulat is átépítés alatt van a József Attilában. A legjobb Győrffy András viharzó Dőryje és a debreceni Háy János-remekből, A Gézagyerekből jött Maday Gábor feszes-fegyelmezett Buttler grófja. Győrffy Dőryjének telt, zengő orgánuma, habzó szenvedélye, duhaj virtusa pompás figurát ad ki, bár inkább móriczi karakterrel, mint mikszáthival (mondjuk, az Úri muriból). Maday aprólékosan rakja össze az ifjú gróf alakját: acélos keménységét, a jellem átlátható gerincességét (jé, egy jellemes ember a színpadon) s az ostoba, belül dúló, néma drámát, ami után végül halálba hajszolódik. Azazhogy halljuk-tudjuk, hogy Buttler hullája eltűnt, üres koporsót temettek el fabábuval, s a kommentátor (Besenczi Árpád) cinkosan összekacsint a nézővel: ugye tudjuk mi egymás közt, hogyan is esnek ezek a dolgok. Ejh, csak egészség legyen... Bírálták is eleget Mikszáthot megengedő adomázása miatt, nekem meg hirtelen az a vad ötletem támadt, hogy ama megengedő összekacsintás az emberekkel egy egész rezsimet legitimált elég hosszú időre. Kérdés: vajon van-e átjárás Mikszáth adomás realizmusa, a harmincas évek úri Magyarországa, Kádár országlása és a mai igazán konfúzus világállapot között? De ez már igazán nem tartozik a színibírálat illetékességi körébe.

Závada kitűnő figurákat faragott a ráérős mikszáthi epika szereplőiből, mondhatni, vérszemet kapott, amikor korunk hőseinek galériáját álmodta színre. Az álszent, ám végtelenül cinikus és gyilkosan kőkemény Szucsinka tiszteletest (Mihályi Győző lenyalt hajú, pompás Tartuffe-plébánosa valóban bicskanyitogató figura), a csak percekre elővillanó Medve doktort (Andorai Péter egy Csehov drámából sétáltatja át ide, elegánsan, stílusosan, a kurta percek alatt többet elmondva erről a világról, mint más szereplők a hosszú tirádák alatt). Dőry Máriát Timkó Eszter játssza, eleven szenvedéllyel; az ítélkező egyházi bíróság nagyhatalmú főnökét Bánffy György adja, szabatosan, szakszerűen, némi malíciát is megengedve magának. Igen, így kell ezt csinálni: előbb elmeszeljük a delikvenst, majd joviálisan vállon veregetjük.

Hanem az előadás egésze meglehetősen statikus, vontatott, a hosszú percek alatt, míg elmesélik a cselekményt, vagy lejátsszák a retorikus rituálékat, leül a produkció, és nem is akaródzik nagyon talpra állnia. A grandiózus és monumentális díszlet (tervezője: Horesnyi Balázs) ugyan esztétikus és funkcionális, ám igencsak beszűkíti a színészek mozgásterét. (A színpad előterében ide-oda úsztatott papírhajócskákat inkább elfeledném.)

Meglehetősen ellentmondásosra sikerült tehát ez az új Mikszáth-adaptáció - de lehet, hogy később sikeres szériadarab lesz belőle, akár Móricz Rokonokjából. Az efféle konzervatív színházban engem többnyire a nyelv ragad magával, a mikszáthi mondatok, amelyeket hibátlan dramaturgiai érzékkel bocsátott színpadra Závada Pál. Győrffy András vendégszereplése a produkción túlmutató élmény. A múlt századi gyilkos közállapotok ábrázolása némi vigaszt nyújthat mai finnyás lelkűeknek.


Mikszáth Kálmán: Különös házasság
(József Attila Színház)

Színpadra írta: Závada Pál
Díszlet: Horesnyi Balázs
Szcenikus: Éberwein Róbert
Jelmez: Vágó Nelly
Dramaturg: Morcsányi Géza
Rendező: Léner Péter
Szereplők: Maday Gábor, Győrffy András m. v., Timkó Eszter, Lévay Viktória, Ujréti László, Dányi Krisztián, Sztankay István, Szabó Éva, Mihályi Győző, Andorai Péter, Besenczi Árpád, Háda János, Ferencz Valentin, Galambos Erzsi, Vándor Éva, Kocsis Judit, Józsa Imre, Bánffy György, Juhász György, Láng József, Miskovics Róbert, Gábriel Zoltán.