A Szentivánéji álom Gyulán

A Szentivánéji álmot nem írhatta Shakespeare, csak egy ufo. Vagy Shakespeare ufó volt. Valakinek rá kellene szánni néhány évet az életébõl, hogy bebizonyítsa, ez a darab a gabonakörökkel rokon és semmiféleképpen sem földi eredetû. Nézzünk szembe vele: a darab a szereplõinek semmi köze az emberekhez, a szerelem, férfi, nõ, élet, színházcsinálás nem ilyen. A darabnak köze sincs a valósághoz, bár végig úgy tesz, mintha tisztában lenne a szabályaival, valójában más, légiesebb anyagból van. Úgy el lehet tõle szállni mint egy füves cigitõl - tuti tudatmódosító szer. Egyszerûen érthetetlen, hogy lehet minden olyan könnyed ebben az eufórikus látomásban.
forrás: Kontextus.hu

A rendezőt, Szergej Maszlobojscsikovot Gyulán egy pillanatig sem kísértette meg a realizmus - amit ki fájlal, ugye -, felszabadítja az előadást a nehéz díszletek súlya alól, csak egy görgős dobogót tologatnak ki-be színpadként vagy ágyként, és a nem evilági hangulatot folyton gomolygó füsttel, színpadi fényekkel és barokk muzsikával teremti meg. Oberon azzal a mozdulattal, amivel más uralkodók aranyat szórnak, tollpihéket hint szét első színrelépésekor. Ezek után érthető, hogy én még a dobogót is sokallom, nehézkesen lehet rajta mozogni, billeg, folyton betolják meg kitolják, feleslegesnek tűnik ez az értelmetlen erőfeszítés folytonos mozgatásához.

A Szentivánéjiben, ha szétválogatjuk a kis semmiségnek tűnő cselekményfonalakat -melyekről később kiderül, hogy ezek maguk alkotják a cselekményt -, négy szintet szálazhatunk szét: a mesteremberekét, az athéni fiatalokét, a királyi jegyesekét és a tündérpárosét. A mesteremberek jeleneteiben a darabos és esetlen bunkók hiábavaló próbálkozásai valami szublimátum létrehozására itt is bájolgással vannak elkönnyítve, mint oly sok más előadásban. Máshol a cselekményben nem is várható, de itt sincs semmi valódi taplóság, helyette valószínűtlen irodalmi figurák - akiket jónevű színészek alakítanak - szórakoznak valami finomkodó stílusparódiával. Takács Katalin bírja ezt felfüggeszteni egyetlen zseniális pillanatig, amikor egy imbecillitásig hülye férfialak kásás hangján dünnyögi, hogy az oroszlán szerepét csak akkor tudja eljátszani, ha leírva kapja. Sajnos kiderül róla már a következő pillanatban, hogy ő Hippolyta, egy másik mesteremberről meg, Tomporról (Bubik István) az fog kiderülni az előadás végén, hogy ő valójában Théseus, a főúri társaság miatt tehát lőttek az igazi marháskodásnak, a poénok túl irodalmiak maradnak. Bubik Istvánnak sajnos akkor sem lenne elég öniróniája a szerephez, ha nem kellene belejátszania az uralkodót a legvaskosabb alakba, a csacsivá változó nagyképű munkásba.

Az athéni ifjakat játszó színészek is félnek attól, nehogy valami izzadságszagú emberi keveredjen az alakításukba. A lányok szépek, bájosak és összecserélhetők, a fiúk szintén. Szívnám már vissza a darab légiessége iránti rajongásomat, mert most hogy magyarázzam meg, hogy ezek a súlytalan és finomkodó, irodalmiasan light jelenetek nem a boldogsággal, hanem az unalommal voltak inkább rokonságban?

A tündérpáros, Titánia és Oberon jelenete hál'istennek nem volt ilyen színtelen. Fura karakterű párosuk leginkább életidegen entellektüelekre emlékeztetett a kerek kis szemüveggel, Oberon a bogaras kísérletezgetésével, Titánia pedig azzal, hogy egyáltalán nem értett a hozzá kerülő csecsemő gondozásához: például rávert egy párnával, hogy elaludjon.

Régóta várok, hogy rátérjek a sima és kockázatmentes alakítások után Eperjes Károlyéra. A legboldogtalanabb Puck, Philostratus, Tetőfi, azaz játékmester, akit valaha láttam. Míg a többiek ide-oda libbennek a habos rózsaszínre vett erotika felhőjében, ő olyan magányos, hogy még arra sem emlékszem, hogy valakivel valóban felvette volna a szemkontaktust. Cinikus, kiégett, mániájába zárult figura, folyton szlopálja a bájitalt, de ez csak seggfogdosásra indítja. Senki nem hatja meg önmaga körül, ezek a kóválygó fiatalok végképp nem, neki aztán tényleg édesmindegy, ki kivel fekszik össze az általa szétlocsolt varázsital nyomán. Ha megszólal az ünnepélyes barokk zene, ropni kezdi, mint a kocsmák magányos bolondjai. Ebben a Szentivánéji előadásban mindenki színtelen és halvány hozzá képest, mert olyan ebben a közegben, mint egy sötétlő hatalmas kráter.

Füstgomoly, szép lányok, finomkodó és irodalmias megoldások, játék a szerepösszevonásokkal: elegáns előadás. Azon gondolkodom itt végezetül, vajon Eperjes nyugtalanító és boldogtalan alakítása ebben a rendező határozott koncepciója volt, vagy csak véletlen becsapódás? Nem tudom a választ.

Helmeczi Hedvig

SHAKESPEARE: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM
A Gyulai Várszínház és az Új Színház közös előadása

Szereplők: Gosztonyi János, Keresztes Sándor, Vass György, Huszár Zsolt, Eperjes Károly, Takács Katalin, Bubik István, Almási Sándor, Kisfalussy Bálint, Géczi Zoltán, Tordai Teri, Botos Éva, Kecskés Karina, Schneider Zoltán, Györgyi Anna, Mihályi Orsolya, Bátyai Éva, Kálóczi Orsolya, Fazekas veronika

Díszlet: Szergej Maszlobojscsikov
Jelmez: Balla Ildikó

RENDEZŐ: SZERGEJ MASZLOBOJSCSIKOV


forrás: Kontextus.hu