Othello analízisben, Romeo a konyhában

- Dmitrij Matvejev felvétele -

Két eloadás Lille-ben

Karsai György





Ez persze várható volt, valahogy benne volt a levegoben, hogy ha már egyszer Lille erre az évre Európa kulturális fovárosa címet kapott, akkor elobb utóbb színházaiban is fog valami olyat mutatni a világnak, amire az ínyencek is csak csettinthetnek. Amúgy nem mondhatni, hogy az erre irányuló igyekezet különösebben feltuno lenne: a Théâtre du Nord (a város reprezentatív koszínháza) befogadószínházként is az elmúlt évekhez hasonlóan állította össze musorát, Rabelais, Csehov, Moliere, Shakespeare és Marguerite Yourcenar mûveibõl, így ez az évad nagyjában-egészében belesimulni látszik a színház korábbi - egyáltalán nem rossz - átlagába. A város másik vezetõ színháza, a Rose des Vents is befogadószínház (természetesen, hiszen melyik város engedheti meg magának Franciaországban azt a luxust, hogy állandó társulattal tartson fenn színházakat?), mûsorán év közben elsõsorban kísérletezõ prózai és táncszínházi produkciók szerepelnek külföldrõl és Franciaországból egyaránt (tõlünk legutóbb Frenák Pál járt itt társulatával és szerepelt nagy sikerrel), majd az immár hagyományosnak tekinthetõ nemzetközi fesztivál két hetében (május 3-19.) külföldi és hazai produkciók váltják egymást, sok kísérõ programmal (találkozók, viták) kiegészítve. És akkor nem említettük még a lille-i operát, amelyet teljesen felújítva az évad elején nyitottak meg újra, s amelynek színvonaláról sokat elmond, hogy aki figyelemmel kíséri az erre szakosodott tévécsatorna mûsorát, az pontosan "képben van", tudja, mit játszanak Lille-ben.

Két eloadás Lille-ben

Karsai György





Ez persze várható volt, valahogy benne volt a levegoben, hogy ha már egyszer Lille erre az évre Európa kulturális fovárosa címet kapott, akkor elobb utóbb színházaiban is fog valami olyat mutatni a világnak, amire az ínyencek is csak csettinthetnek. Amúgy nem mondhatni, hogy az erre irányuló igyekezet különösebben feltuno lenne: a Théâtre du Nord (a város reprezentatív koszínháza) befogadószínházként is az elmúlt évekhez hasonlóan állította össze musorát, Rabelais, Csehov, Moliere, Shakespeare és Marguerite Yourcenar műveiből, így ez az évad nagyjában-egészében belesimulni látszik a színház korábbi - egyáltalán nem rossz - átlagába. A város másik vezető színháza, a Rose des Vents is befogadószínház (természetesen, hiszen melyik város engedheti meg magának Franciaországban azt a luxust, hogy állandó társulattal tartson fenn színházakat?), műsorán év közben elsősorban kísérletező prózai és táncszínházi produkciók szerepelnek külföldről és Franciaországból egyaránt (tőlünk legutóbb Frenák Pál járt itt társulatával és szerepelt nagy sikerrel), majd az immár hagyományosnak tekinthető nemzetközi fesztivál két hetében (május 3-19.) külföldi és hazai produkciók váltják egymást, sok kísérő programmal (találkozók, viták) kiegészítve. És akkor nem említettük még a lille-i operát, amelyet teljesen felújítva az évad elején nyitottak meg újra, s amelynek színvonaláról sokat elmond, hogy aki figyelemmel kíséri az erre szakosodott tévécsatorna műsorát, az pontosan "képben van", tudja, mit játszanak Lille-ben.


{kozep}Nonso Anozie (Othello) és Caroline Martine (Desdemona) a Cheek by Jowl előadásában - Pidz/Théatre du Nord felvétele{/kozep}

A Théâtre du Nord Shakespeare-sorozattal vállal részt a kulturális főváros címét ünneplő megnyilatkozásokból. Az évad során eddig már volt egy harmatgyenge Titus Andronicus, egy felejthető Julius Caesar, egy közepes II. Richárd, legutóbb pedig egy majdnem nézhetetlen Antonius és Kleopatra. Semmi kétség, ideje volt javítani az összképen.

A Cheek by Jowlt 1981-ben alapította Declan Donnellan, s a színház azóta a szigetország egyik legsikeresebb, nem utolsósorban pedig "legexportképesebb", világhírre szert tett együttesévé nőtte ki magát. Shakespeare-repertoárjuk mellett - amely az 1982-es Othellótól az 1998-ban bemutatott Sok hűhó semmiért-ig terjed -, játszottak-játszanak Csehovot, Szophoklészt, Corneille-t (1998 nyarán az Avignoni Fesztiválon bemutatott Cidjük a reveláció erejével hatott, és körbejárták vele a fél világot Párizstól New Yorkig, Rómától Londonig). Az Othello immáron másodszor szerepel Donnellan rendezői repertoárján, s mint azt nyilatkozataiban elmondja, ennek egyetlen oka az, hogy 2002-ben találkozott azzal a színésszel, nevezetesen Nonso Anozie-vel, akiben megtalálta álmai Othellóját, azt a jelenséget és egyéniséget, akinek egyszerűen muszáj eljátszania a tragikus sorsú mórt. Nonso Anozie fekete bőrű, majd' két méter magas férfi, testsúlya első ránézésre megközelíti a száznegyven kilót. Mindehhez nagyszerű színész, aki Donnellan színpadán egyszerre érzékelteti egy soha be nem fogadott idegen kisebbrendűségi érzésekből táplálkozó, olykor gyermeki elesettségét, másszor tehetetlen dühét és a pszichopata macho visszataszító, zsarnoki megnyilvánulásait.

A színpad teljesen csupasz, hátul hatalmas bejárat (kijárat?), benne baljóslatún kongó, tapintható-fenyegető sötétség, igazi fekete lyuk tátong, ami lehet a halál, a végtelen üresség, de persze egyszerűen az estébe burkolózó Velence is. Innen érkezik boldog párként Desdemona (Caroline Martine) és Othello, csakúgy, mint Jago (Johnny Phillips remek alakítása) és Cassio (Ryan Kiggell), s ez a semmiből-halálból érkezés akkor nyeri el jelentőségét, amikor a záróképben a holttestekkel borított színpad egyetlen változatlan pontja marad ez a hirtelen mindent és mindenkit elnyelni hivatott üresség. Öt, szőttessel letakart, ágynak vagy ülőalkalmatosságnak egyaránt használható doboz (?), koporsó (?), asztal (?) a díszlet, ezek között járkálnak, surrannak, botladoznak a szereplők. Olykor lerántják egyikről-másikról a nehéz szőttest, s ekkor riasztó kopárságában elénk tárul, ami addig titok volt: egy szennyestartó, egy kopott asztal vagy egy utcai pad (díszlet és jelmez: Nick Ormerod). Donnellan sokat, majdhogynem mindent a Jago-Othello-kapcsolatra épít, ez a viszony a legkidolgozottabb. Jago itt azért gyűlöli Othellót, mert más: más a bőre színe - fekete versus fehér -, más testének felépítése - monumentális test versus cingár satnyaság -, másként beszélnek és másként közelednek hozzá az emberek - tisztelet és szeretet-szerelem versus lenézés. Ebben az értelmezésben Jago bosszújának célpontja nem, illetve nemcsak Othello Jago, hanem minden és mindenki. Desdemona felhasználható, a butaságig naiv eszköz, akinek egyetlen önálló döntése sincs, minden pillanatát a két férfi, Othello és Jago határozza meg. Jago mindenkit kihasznál és becsap, de Donnellan nem keres közvetlen okot pusztító ámokfutásának megmagyarázására: élnek köztünk ilyen emberek, mondja, akik sötét vágyaik kielégítésében teljesítik ki személyiségüket. Tehetségük abban áll, hogy egy jó pszichiáter éleslátásával és emberismeretével felvértezve elemzik elpusztításra kiválasztott ellenfelüket, és annak gondolkodását, lelkét és érzelmeit alakítják át céljaiknak megfelelően. Othellónak Jago, e képzett, kegyetlen pszichiáter kezei között esélye sincs a túlélésre. A Jagók kortalanok és rendszerfüggetlenek: belesimulnak környezetükbe, miközben ördögien kifinomult intelligenciával kezükben tartják az események irányítását. Nem hajtja őket hatalomvágy vagy bosszú, egyszerűen csak ilyenek. Éppen ezért védekezni ellenük lehetetlen. Jago halála ebben az értelmezésben nem elbukás, hanem a jól végzett munka utáni "megérdemelt pihenés": dolgát elvégezte, műve - a pusztítás - befejeződött.

*

A litvánok a Romeo és Júliával jöttek az idén emlékezetes sikereik színhelyére, a Rose des Vents színházba. Előadásuk az Avignoni Fesztivál, a Hebbel Színház (Berlin) és a New Haven-i Arts and Ideas alapítvány koprodukciójában készült. Tavaly ugyanitt a Lángarccal hódítottak (megérdemelten), elotte a Szentivánéji álom - a beszámolók szerint - szintén jó eloadás volt. Oskaras Korsunovas évek óta járja a világot színházával, feszített tempóban követik egymást a vilniusi bemutatók és a hónapokig tartó külföldi turnék. Talán a vándorlét is okolható amiatt, hogy ez a Romeo és Júlia kifejezetten fáradt, egyetlen ötletre épülő előadás lett - az egész történet két, egymásnak fordított, tükörkép-konyhában játszódik. A konyhák látványnak szórakoztatóak. Ami csak lehet egy konyhában, az itt mind megtalálható: edények, evoeszközök, tányérok, poharak, gyúródeszkák, sütok, habverok stb., stb. Jól is indul az eloadás, némajátékban a két ellenséges család tagjai tésztát gyúrnak (talán kenyérdagasztás közben vagyunk), s innen kitalálható, mi mindent formáznak ügyes kezekkel a másik család bosszantására, a maguk szórakoztatására. A fegyverként is használható tésztakardtól az arcra kenheto lepényig és ostorig széles a skála, s természetesen nem hiányozhatnak az obszcén figurák sem, a közönség - az általam látott eloadáson elsosorban gimnazisták - nagy örömére. A gond ezzel a színpadképpel csak az, hogy hamar ráun a nézo, a sok asztaltól, pulttól, konyhafelszereléstol alig lehet rajta mozogni, és igen gyorsan elfogynak a konyha = világ alapképlethez kötheto színpadi hatások is. Amikor már a shakespeare-i történetet kellene eljátszani (hiába, a szöveg kötelez!), kibuknak a hibák: nincs átfogó gondolat, nincs konfliktus-értelmezés, jellemábrázolás. A színészek fölmondják Shakespeare-t, becsületszóra el kell hinnünk mindent, mert ebben a két konyhában nincsenek szituációk, csak indulatok és kavargás (vagy - ha már - kavarás a szó minden értelmében). Sokáig töprengtem, mi a baj Romeo és Júlia szerelmével ebben az eloadásban, mert hogy valami mindvégig és egyre inkább zavart, az nem kétséges. Oszintén szólva félve írom le, mire jutottam: Romeót nem lehet szerelmi drámába sodorni ennyire csúnyuska Júliával, mint aki itt színpadra lép. A tévedések elkerülése végett természetesen lehet értelmezési koncepció, hogy ne legyenek szépek a szerelmesek, hiszen tudom, fontosabb a belso érték, az érzelem sugárzása átragyog az elonytelen külson, a szerelmesek külön világában ki tudja, mi számít szépnek stb. De Korsunovasnál nem errol van szó. Adott egy kifejezetten szépfiú Romeo (vetkozésekor volt is sóhajtozás a nézotéren !), partnereként pedig egy minden porcikájában - hogy is mondjam - elonytelen megjelenésu leány. Ha még okos vagy kedves, vagy bájos, vagy akármilyen lenne, találhatnánk magyarázatot (lásd fentebb) Romeo szenvedélyére, de nem, ez a csitrinek maszkírozott, túlkoros vénleány(ka) egész egyszeruen antipatikus, riasztóan üresfeju jelenség. Hogy minderrol nem a színészno tehet, bizonyítja, hogy ugyano remek volt a tavalyi Lángarcban mint gyilkossá váló, vérfertozo húg. Próbáltam kitalálni, mire ez a taszító külso, de nincs mentség: eloadás és nézo egyaránt fatális szereposztási tévedés áldozata. A Shakespeare-szöveg sem tudta elfogadhatóvá, hihetové festeni azt, amit a rendezés, a színészvezetés elrontott.


{kozep}Az Oskaro Korsunova Színház Romeo és Júliája - Dmitrij Matvejev felvétele{/kozep}