Szárnypróbálgatás

- Mezey Béla felvétele -

Richard Wagner: Lohengrin

Molnár Szabolcs





Katharina Wagner Lohengrin-rendezése alaposan feltüzelte az Erkel Színház publikumát (fõleg a premieren). A tiltakozás és a bravózás egyformán lelkes és õszinte volt. Erre mondják: a rendezõ megosztotta a közönséget. A vita - mely persze csak képzeletben jöhetne létre a két tábor között - minden bizonnyal lényegtelen, mellékes körülményekrõl szólna, és ha valamit Katharina Wagner szemére lehet vetni, az éppen az, hogy rendezõi ügyetlensége ezekre a mellékes körülményekre fokuszálja a befogadást. Úgy vélem, hogy ez a rendezõi ügyetlenség ebben az esetben a Wagner dédunoka életkorával járó "kötelezõ" sutaság, és nem a tehetség hiányáról árulkodik. Katharina Wagner 1978-ban született, a berlini fal lebontásakor tizenegy éves volt. Így érthetõ, hogy fél Európa összeomlása számára ugyanolyan történelmi távolságra van, mint az 1849-es drezdai forradalom, melyben a dédapa "figyelemre méltó konspiratív tevékenységet fejtett ki".

Richard Wagner: Lohengrin

Molnár Szabolcs





Katharina Wagner Lohengrin-rendezése alaposan feltüzelte az Erkel Színház publikumát (főleg a premieren). A tiltakozás és a bravózás egyformán lelkes és őszinte volt. Erre mondják: a rendező megosztotta a közönséget. A vita - mely persze csak képzeletben jöhetne létre a két tábor között - minden bizonnyal lényegtelen, mellékes körülményekről szólna, és ha valamit Katharina Wagner szemére lehet vetni, az éppen az, hogy rendezői ügyetlensége ezekre a mellékes körülményekre fokuszálja a befogadást. Úgy vélem, hogy ez a rendezői ügyetlenség ebben az esetben a Wagner dédunoka életkorával járó "kötelező" sutaság, és nem a tehetség hiányáról árulkodik. Katharina Wagner 1978-ban született, a berlini fal lebontásakor tizenegy éves volt. Így érthető, hogy fél Európa összeomlása számára ugyanolyan történelmi távolságra van, mint az 1849-es drezdai forradalom, melyben a dédapa "figyelemre méltó konspiratív tevékenységet fejtett ki".

Erről a Lohengrin-rendezésről - tapasztalatom szerint - nemcsak a jegyet váltó nézőknek van véleményük, azok is beszélnek róla, akik nem látták. Ez a figyelem elsősorban az előadás külsőségeinek szól, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját megidéző pártállami kulisszáknak és szürke egyenkosztümöknek, öltönyöknek (díszlet és jelmez: Alexander Dodge). A hattyún érkező romantikus hősből hatalomvágyó médiapolitikus lett, letagadott múltjában szeplőként díszeleg egy epizód: egykor kokainbáró vagy éppen titkos ügynök volt. Az opera központi problémája a hatalom megszerzése és megtartása, a történet a rendszerváltás illúziótlanul - helyenként kifejezetten cinikusan és kiábrándultan - elmesélt krónikájára fűződik fel. Ez az olvasat tolakszik újra és újra előtérbe, erre segít rá a dramaturg, Robert Sollich mondvacsinált történelmi értekezése, mely arra hivatott, hogy Wagner politikai aktivitását hozza kapcsolatba az éppen formálódó Lohengrinnel. Ez a tanulmány olvasható a Lohengrin műsorfüzetében. Tudjuk, hogy az élet és a mű egymáshoz kapcsolhatósága még az olyan Wagner-operák esetében sem működik olajozottan, mint a Trisztán és Izolda. Ugyanis, mint mindig, még e kézenfekvőnek tetsző esetben is akad néhány óvatosságra intő, okvetetlenkedő filológus. Számomra a Lohengrinnek, minden dramaturgi igyekezet ellenére, továbbra is sokkal tágasabb a magánéleti, mint a politikai, azaz közösségi perspektívája. Úgy gondolom, hogy Katharina Wagner rendezésében ez a magánéleti perspektíva jelen van, sőt: e vonatkozásban kevesebb a zavaró hiba, az idegesítő és értelmetlen színpadi geg.


{kozep}Elza: Sümegi Eszter - Mezey Béla felvétele{/kozep}

Ám előbb - a recenzens krónikás szerepéből is adódóan - érdemes végigfutni a rendezés politikai-történelmi keretein. Madarász Henrik német király Brabant tartományba érkezik, hogy a magyarok elleni (a történet a X. században játszódik) háborújához szövetségeseket toborozzon. Beszédet intéz a brabanti nemesekhez. Az egész jelenet oly egyértelműen a rendi országgyűlés mintájára épül fel, hogy még az Új operakalauzt jegyző Gál György Sándornak is ez jut eszébe: "ma így mondanók: ez az országgyűlés első vitapontja." Ezután jönne a második, a Brabanti Elza ellen benyújtott vád. Rendi körülmények között érthető lenne, hogy a parlament rögtönítélő bírósággá alakul, a szocialista jogrendben viszont már nehezen. Ekkor jön a felismerés, hogy nem parlamentben vagyunk, hanem pártértekezleten, fegyelmi tárgyaláson. Igen, de akkor mit keres a karzaton a nép? Nyilvánosak voltak a pártértekezletek? Higgadtan konstatáljuk, hogy a politikai szatíraként induló Lohengrin már az első percektől kezdve akadozik, pontatlan. Pedig egy szatírának pontosnak kell lennie. Nem gondolom, hogy Katharina Wagner ennyire tájékozatlan lenne (bár életkora alapján akár joga is lehetne rá), valószínűbb, hogy ilyen mélységben nem is érdekli a létező szocializmus. Később Lohengrin megérkezése forradalmi eseményeket asszociál, parlamenti puccsot látunk, szeretnénk azt hinni, hogy ez nem itt, hanem valahol Örményországban történik. De a háttérben - a helyszín pontosítása végett - vetített képeken Prága, Berlin és Budapest tűnik fel. Majd látjuk a korábbi szimbólumok (Lenin mellszobra) elkacatosodását, végül az új szimbólumok (lyukas zászló) és az emblematikus képek (falbontás, Nagy Imre újratemetése) devalválódását. Igen. A ledöntött Lenin-szobornak és az asztalterítőnek használt '56-os zászlónak hasonló az élete, a sorsa. Ez sokak érzékenységét sérti a nézőtéren, így újabb gát épül a rendezői koncepció elfogadásának útjába. Az első felinduláson túljutva persze belátható: ez bizony így pontos. Felháborodni az Erkel Színház Dodge vázlatfüzetébe illő falai között 2004-ben már komikus. Az istenadta nép pedig olyan, mint amilyennek Tarkovszkij mutatta a Borisz Godunovban. Ez is sokakat bánt, és emiatt nem veszik észre, hogy Wagner legtöbb kórust számláló operájában Katharina Wagner milyen természetesen kezeli a színpadi tömeget.

Telramund és Lohengrin párbaja ezúttal demokratikus választás. Nem túl erős transzformáció, de arra jó, hogy a későbbi vád (Lohengrint varázslat segítette, azaz csalt) a megváltoztatott kontextusban is zökkenőmentesen értelmezhető legyen. Hogy miféle titokra derül fény, az megint csak a politikai környezet természetes következménye. Nem kell hozzá különösebben erős dramaturgiai beavatkozás, hogy a messziről jött ember politikai becsvágyát egy a múltban elkövetett botlás torpedózza meg. Egyébként az elmúlt évtizedben láttunk már Dél-Afrikából visszatérő királyt, amerikai milliomost vagy bokszolót - úgyhogy a Lohengrin-figura aktualitása nem lehet kétséges. Fura mód sokan nem értették, hogy Madarász Henriket miért nem sodorja el a népharag, hogyan menti át magát a harmadik felvonásba. Azt sem értették, miért változik meg a fizimiskája. Mintha nem olvastak volna eleget sebészi (és politikai) fazonigazításról, csodás megfiatalodásról, elképesztő pálfordulásokról a napi hírek között.

Ugyancsak kézenfekvő Ortrud régi isteneket megidéző bosszúvágya is - könnyen el tudjuk őt helyezni a mai politikai palettán: ő a visszarendeződés pártján áll, ő a kriptokommunista vagy a szittyamagyar, esetleg a kettő együtt. Hogy most látjuk ezt a figurát valóban formátumosnak (Marton Éva zseniális ebben a szerepben), az a mi politikai (vak)szerencsénk. (Tegnap még primadonna ült a parlament titkosszolgálati bizottságában.)

A legnagyobb felzúdulást a halottnak hitt Gottfried herceg hajléktalanként való reinkarnálódása váltotta ki, pontosabban az, hogy mostantól ő a mi vezérünk. Persze megérdemeljük, ha a Borisz Godunovot (és az utolsó felvonás Bolondját) öncsaló módon még mindig egzotikus meseként nézzük.

A politikai pamfletté egyszerűsített Lohengrinnel annak ellenére nincs semmi baj, hogy történelmietlen, ostobán pimasz beszédmódja miatt gyakran ugyanolyan populista és demagóg, mint a gúny tárgyává tett politikai közszereplő. E koncepció legnagyobb hibája inkább az, hogy nem enged teret a színháznak. Brechti vezércikk marad, ami még akkor is untat, ha tudom, hogy lehet ezt valamennyire jól is csinálni. A politikai olvasat azért is nyom el minden más értelmezést, mert Katharina Wagner és a dramaturg fegyelmezetlenül nyúlnak a konstruált játékszituációhoz. Minden ziccert, minden csavarási lehetőséget, minden idézőjelet gyermeki lelkesedéssel használnak ki. Nem elégednek meg finom utalásokkal, a szöveg és a látvány radikális szétválasztására törekednek. És itt már sokan nem hajlandóak követni őket, pedig a rendezői koncepció itt válik izgalmassá.


{kozep}Telramund: Perencz Béla - Mezey Béla felvétele{/kozep}

Nem az az igazán érdekes ugyanis, hogy Lohengrin hattyúja menetrend szerint közlekedő utasszállító repülőgép, hogy az esküvői koszorúslányok revütáncosnők, vagy a Grál-lovagok maffiózók, hanem hogy Lohengrin üdvözlőszavait ("Üdv, Henrik, dicső neved sose múljon el a földről") a királyi pártjelkép - ebben az esetben egy vörös gerberát látunk Henrik gomblyukában - letépése és megtaposása kíséri. A fontos az, hogy Lohengrin az első felvonásban elhangzó szerelmi vallomása ("Elza, szeretlek") közben nem néz Elzára, hanem két fiatal lánnyal szemez. Egyszerűen szólva szavai és cselekedetei nincsenek szinkronban. Ennek két magyarázata van: 1. Lohengrin hazudik, politikai ambíciójának rendeli alá szerelmét is, helyesebben: a szerelem - illetve a házasság - csak eszköz számára. 2. Személyét szándékosan ködben tartja, mitizálja, a valóságosnál titokzatosabb személyiségnek tünteti föl magát, olyan embernek, akinek igazi titkai vannak. Tipikus férfimagatartás, jellegzetes (kamaszos) párkapcsolati stratégia. Lelepleződésekor már-már komikus a "nem is tudod, mekkorát hibázol" kezdetű istenhozzád. Ezt a második magyarázatot támasztja alá a második felvonás szerelmi kettőse. A titkot rejtő diplomatatáskáról (melyből később a múltra vonatkozó leleplező fotók is előkerülnek) kiderül, hogy igencsak furcsa dolgokat rejt. Papírkoronát, játék jogart. Amikor Lohengrin előveszi és felpróbálja őket, azt hihetnénk, ez pusztán rendezői utalás arra, hogy csak a hatalom érdekli. A feltételezés csal, hiszen Lohengrin ekkor már nyeregben van (esküvő után vagyunk). Elza nem azt vágja a lovag fejéhez, hogy lám-lám, őt csak a trón érdekli, hanem azt, hogy visszavágyódik oda, ahonnan jött. A szerelmi kettősben éppen ez a fordulópont, ettől kezdve uralkodik el Elzán az Ortrud által beléplántált kétely. E legsűrűbb dramaturgiai pillanatban a látvány, a szöveg, a zene és a színészi játék teljes összhangban jeleníti meg, hogy a politika csak keretezi a drámai szituációt, de nem tárgya annak.

Elza a szerelmi kettősben tisztán lát. Ez a tisztánlátás jellemzi - paradox módon - már az első felvonás álomelbeszélésében is. Elza nem képzelgő fiatal lány (egy korábban visszautasított házassági ajánlatról és a kórus által sejtetett szeretőről is szó esik), nincsenek romantikus vágyai, nincsenek illúziói, az álomelbeszélés képtelensége a reálisan elérhető boldogság lehetetlenségéről szól. Lohengrin vágybeteljesítő módon éppen úgy érkezik meg, ahogy azt Elza elmondja. Az idegen lovag Katharina Wagner koncepciójában csodát mímel, elbúcsúzik nem látható hattyújától, ellöki a parttól a nem létező csónakot. (Később azt is látjuk, hogy Lohengrin számára a hattyú pusztán egy kenyérgalacsinokkal édesgetett balatoni jószág.) Elza az első felvonásban elhiszi Lohengrin "hazugságait" (ki ne hinné el?), de az esküvőt már nem, Lohengrin távozását pedig meglehetősen egykedvűen fogadja. Tragédiája nem túl mély, egy pillanatnyi öncsalás rövid életű utórezgését látjuk a harmadik felvonásban. Feltehetjük a kérdést, hogy érdemes-e ebből a "nem túl mély" tragédiából operát írni. Elképzelhető, hogy a XIX. század negyvenes éveiben nem, de mielőtt a premieren tiltakozó wagneriánusok fellélegeznének, arra a kérdésre, hogy a XXI. század elején érdemes-e egy ilyen dimenziójú probléma köré színházat kreálni, azt kell válaszolnunk: nincs helyette más.

A fentiekből az is következik, hogy Elza élethelyzete Lohengrin nélkül is ábrázolható és megérthető. A lovagot zárójelbe lehet tenni. Az előadás nagy alakításai ebből a helyzetből táplálkoznak. Mindenekelőtt Sümegi Eszteré (Elza). Egy önmagát még csak félig eltemető nőt jelenít meg, aki nem túl nagy elánnal kapaszkodik bele egy (valószínűleg) utolsó lehetőségbe. Az ő Elzája illúziótlanul szemléli a közéletet, a premieren még Henrik arcába köpött, egy héttel később (a rendezőnő távollétében) már csak elnézett a király feje felett. Ízlés és értelem sugárzott ebből a színészi fegyelmezetlenségből. Sümegi Elzája közönségesen igazgatja melleit, torz grimasszal teszi tönkre az esküvői fotót. Öniróniával és keserűséggel hordja elnyűtt pulóverét, nem akar sem fiatalabbnak, sem szebbnek, sem kívánatosabbnak látszani. Az alakítás hitelét csodálatos vokális teljesítménye alapozza meg. Annak ellenére mondom ezt, hogy a zenei megvalósítás perfektsége hozza felszínre leginkább Katharina Wagner rendezésének koherenciazavarait. Erre később még visszatérek.

Kiss B. Attila (Lohengrin) ezerarcú, éppen ezért tulajdonságok nélküli embert állít elénk. Az ő Lohengrinjét azért lehet zárójelbe tenni, mert csak maszkjai vannak, húsa, csontja, lelke nincs. Éneke is csak maszk, igaz: százszor jobban sikerült, mint a táskából előkerülő királyi maskara. Utóbbi csak piaci gagyi, előbbi valódi mestermunka.

A két főszereplő mellett jók a többiek is. Marton Éva tökéletesen "hozza" a figurát. Nagy művésznő, aki ugyanolyan intenzitással képviseli a rendező koncepcióját, mint a sajátját, sőt képes e kettőt harmonikus egységként elénk állítani. Játékában semmi sem utal arra, mit gondol magánemberként erről a Lohengrin-értelmezésről. A premieren vokális teljesítménye megnyugtató volt, egy héttel később helyenként prózai színésznővé alakult át, de nekem ez is, az is a nagyság megkérdőjelezhetetlen bizonyíték.

A további szerepekben Fried Péter (Henrik), Cserhalmi Ferenc (Hirdető), Perencz Béla (Telramund) gondoskodtak arról, hogy az előadás csukott szemmel is élvezetet nyújtson. (A másik szereposztást nem láttam.) Jurij Szimonov pálcája alatt az operaházi zenekar pedig messze távolodott önnön hétköznapiságától.


{kozep}Lohengrin (Kiss B. István) sajtótájékoztatója - Mezey Béla felvétele{/kozep}

Talán nem véletlen, hogy Katharina Wagner első rendezése után (A bolygó hollandi, Würzburg, 2002) éppen a Lohengrinhez fordult. Ahogy a Hollandiban, itt is a férfi mítoszát rombolta, a történetet ugyanúgy átemelte a mába, a férfi titkát pedig a bűnnel azonosította, s mivel még nincs kifinomult eszköze a bűn színpadi ábrázolására, mindkét esetben kriminalizálta a címszereplőket.

Szinte bizonyos, hogy a Lohengrin zenéjét a Nibelung-tetralógia zenedramaturgiájának tudatában hallgatjuk. Jó előadásban, mint amilyen ez a budapesti, világosan kirajzolódik ez a dramaturgia. Wagner zenéje "sajnos" túl egyértelmű. Nem hagy kétséget afelől, hogy a Grál létezik (nyitány), jól azonosítható a tiltás zenei képe, az ártatlansághoz, az odaadáshoz, a szerelemhez társított zene pedig nemigen ad lehetőséget e fogalmak kiforgatására. Wagner zenei jelrendszere a Lohengrinben - ebben valószínűleg kezdetlegesebb, mint a Ring - kevésbé összetett, elsősorban a szöveg és a szituáció kontúrjainak megvastagítására szolgál. Sümegi Eszterrel kapcsolatban utaltam már arra, hogy az előadás zenei színvonalának emelkedésével párhuzamosan felerősödnek Katharina Wagner rendezésének hibái (koherenciazavarok). Míg meggyőzően bizonyította, hogy szembe lehet fordítani a látvány silányságát a szöveg emelkedettségével, hogy a megidézett tárgyi csodavilágot transzformálni lehet a hétköznapiságba, hogy a figurák nyelven kívüli kommunikációja cáfolhatja a szöveg jelentését, addig szinte semmit sem tudott kezdeni a zenével. Rosszindulatú nézőben még az is felmerülhetett, hogy Katharina Wagner erről a fogyatékosságáról akarta elterelni a figyelmet a színpadképpel, a színészvezetéssel, a vetítéssekkel, a némajátékokkal. Kevésbé rosszindulatúan annyit állapíthatunk meg, hogy Katharina Wagner rendezése nem muzikális. Ez olyan nagy hiba, amelyhez képest minden értéke és melléfogása eltörpül..

Richard Wagner: Lohengrin (Erkel Színház)



Dramaturg: Robert Sollich.

Díszlet, jelmez: Alexander Dodge.

Karigazgató: Szabó Sipos Máté.

Karmester: Jurij Szimonov.

Rendező: Katharina Wagner.

Szereplők: Fried Péter, Jekl László, Molnár András, Kiss B. Attila, Sümegi Eszter, Cserhalmi Ferenc, Dobos Sándor, Perencz Béla, Sárkány Kázmér, Marton Éva, Temesi Mária, Szűcs Árpád, Kiss Péter, Németh Gábor, Asztalos Bence.