A lélektükör foncsorán

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Retina

Halász Tamás


Nem hétköznapi, ám nem is ritka üzemi baleset az Artus legújabb elõadásának, a Retinának a kiindulópontja. Egy tetõfedõ - középkorú férfi - lezuhan egy tíz emeletes ház tetejérõl. A balesetet túléli, ám lebénul. Olyan bábbá válik, aki a külvilággal kommunikálni nem tud: a tehetetlenné vált testbe zárt lélekkel egyedül a kifejezéstelen, az utolsó pillanatokat, az esés "filmjét" rögzített szemen és magán a retinán keresztül lehet kapcsolatba lépni. A hatalmas birodalomba, melyet minden egyes emberi teremtmény teste és lelke jelent, épp az utóbbi "tükrén" keresztül szûrõdik be cseppnyi fény. Mi éghet be egy ilyen ember tudatába? Mi marad meg legbelül? Marad-e bent bármi, ami tovább mûködik?

Retina

Halász Tamás


Nem hétköznapi, ám nem is ritka üzemi baleset az Artus legújabb előadásának, a Retinának a kiindulópontja. Egy tetőfedő - középkorú férfi - lezuhan egy tíz emeletes ház tetejéről. A balesetet túléli, ám lebénul. Olyan bábbá válik, aki a külvilággal kommunikálni nem tud: a tehetetlenné vált testbe zárt lélekkel egyedül a kifejezéstelen, az utolsó pillanatokat, az esés "filmjét" rögzített szemen és magán a retinán keresztül lehet kapcsolatba lépni. A hatalmas birodalomba, melyet minden egyes emberi teremtmény teste és lelke jelent, épp az utóbbi "tükrén" keresztül szűrődik be cseppnyi fény. Mi éghet be egy ilyen ember tudatába? Mi marad meg legbelül? Marad-e bent bármi, ami tovább működik?

Az Artus tudományos alapossággal vágott bele a nem mindennapi történet színpadi megörökítésébe. Az előadás színlapján pszichológus és szemészorvos - szakmai konzultánsok - neve olvasható. Ám Goda Gábor rendező nem ismeretterjesztő céllal közelít e valószerű drámához és a nyomában felmerülő különleges kérdésekhez. Mint mindig, ezúttal is mélyen megragadja egy téma, megszállottá teszi, meglódítja fantáziáját, empátiáját, elméje racionális és irracionális régióit. A férfi lezuhan, túlél, és velünk, az innenső oldalon marad. Hányszor gondolkodunk el rajta, miféle "mozi" pereghet egy kommunikációra képtelen, a halál torkából szabadult vagy éppenséggel annak közvetlen közelében tartósan kipányvázott embertársunk fejében? Halálközeli élmények leírásának ezoterikus, fantasztikus, nehezen hihető burjánzó tömegével még mindig tele a közbeszéd, bár az akárhányadik típusú találkozások ufólátó, távgyógyító, halottlátó sarlatánjai napjainkra érezhető defenzívába kerültek. Ismerjük a ki tudja, valós alapokon mennyire nyugvó mítoszt a sötét alagút végén megpillantott nagy fényességről, a halálba - nem csak átvitt értelemben - zuhanó ember fejében lepergő életfilmről, a fizikai testből kilépő asztráltest élményeiről. Aki valaha ilyen közel kerül a félt semmi jeges határaihoz, és túlél, általában olyan állapotban marad köztünk, hogy hitelesen képtelen beszámolni róla, mit is tapasztalt. Az Artus kitalált, de lehetséges hőse, a tetőfedő tíz emeletet zuhanva két mozit látott: egyfelől szeme előtt a másodperc töredéke alatt végigfutott tíz emelet függőleges ablaksora. Az ablakok mögött az érzékelési határ alatti időtartományban megpillantott mindenféle emberek, akiknek a képe, mint az aranyfüst, beleégett a zuhanó agyába és retinájának felületére. Ugyanis van még egy hiedelem, amelyről az előadás nem ítélkezik: nem állítja, hogy alapja valós, de az ellenkezőjét sem. E hiedelem szerint a retina rögzíti az utolsó képi élményeket a kóma vagy a halál - az agyműködés leállta - előtt. Merev, buta, gépies adatrögzítésként a tekintetben marad az utolsó látvány. Nem kerül be feldolgozásra agyunk számítógépébe. Ha igaz, ha nem, a lehetőség roppant izgalmas. A Retina című előadás szórólapja erről a balesetet szenvedett férfiról ennyit ír: "A zuhanás közben ablakokon pillant be, szeme fényképezőgép-szerűen rögzíti a bennünk a látott (ez, gondolom, a bennük látott szeretett volna lenni) villanásnyi életképeket. A "fényképek" összecsúsznak, mintha egymásra fotózták volna őket. Ez az utolsó és egyben egyetlen emléke." A kiinduló helyzet pont annyira irreális, amennyire szükséges. Hiszen nem valószínű, hogy egy irdatlan mélységbe zuhanó, halálra rémült embernek módja és figyelme lenne esés közben ablakokon benézegetni. Egyáltalán végig azonos irányba nézni, fordulni. De ez nem kekeckedés, sőt.

A halálba hullóban - ha a mítoszból indulunk ki - egy másik film is pereg; egy belső, élete filmje. Az a film kifut, és drámaian törlődik a kómában vagy a halálban. Marad a vadidegenek mit sem jelentő, véletlenszerű helyzetekben megjelenő alakjainak egymásra kopírozott kockáiból összeálló filmmontázs, ahogy a színlap mondja: "A földön ülve ennek az összecsúszott képnek részleteiből egy új világot épít fel. Mostantól ami a képzeletében él, az jelenik meg a retináján." Az egymásra vetülő képek tehát maradnak és változnak a bénult test, a sokkolt elme aprócska monitorán. Mint az elakadt film egyetlen kockájára rögzített, egymásra rétegződő fényképfelvételek. Optikai régészeti leletek. A közelmúlt fosszíliái. Csak itt, ebben a tragikusan beszűkült világban minden mozgásban marad. Ez a maroknyi kis semmiség, ami a szerencsétlennek a világból maradt, az életösztöntől hajtott látásműködés (amely olyasféle folyamat, mint hogy a köröm és a haj a halál beálltát követően állítólag nő még egy darabig), az élet aprócska, pislákoló jele az Artus előadásának misztikus tárgya.

A Retina színpadára elsőként egy orvosnő lép be: öltözéke szabványos, ami furcsa rajta, hogy cipőtalpából két, rövid bot áll ki. A talpára rögzített vasalatra szerkesztett kis pöckökön imbolyogó, ám nem bizonytalan a járása. Bűvös utalás ez a beavatottságra: az orvos alakja e furcsa lábbelitől olyan, mintha súlytalanul lebegne, nem a földön járna. A nő egy világítóasztalnál foglal helyet. Egy kórházi ágyon hamarosan betolják a szerencsétlenül jártat. A tetőfedőt kiváló táncos, Kovács Gerzson Péter jeleníti meg. Az előadás teljes ideje alatt a színpadon van, teste - egyetlen moccanás nélkül - mindvégig változatlan pózban: a fekete ruhás figura úgy fekszik - in situ -, ahogy megtalálták. Ül az ágyban, fején kötött sapka, kificamított pózban tartott kezében egy tetőcserép. Teste mozdulatlan, arca lárvaszerű, merev. Semmire, senkire nem reagál. A szemfenék, retinájának mozija azonban annál elevenebb.


{kozep}Az elôtérben Kovács Gerzson Péter{/kozep}

Először magát a mozivásznat, a látószerv mélyét látjuk. Az orvosnő jókora lencsével vizsgálja a férfi szemét. Bejátszásról az eset orvosi leírását, a diagnózist halljuk. Száraz, hiteles, szakszerű orvosi szöveg. Az orvosnő homlokára erősített különleges berendezés nagyítólencse segítségével rögzíteni tudja a retina látványát, majd a képet továbbítja, és mi hamarosan egy kisebb, majd egy nagyobb képen kivetítetten látjuk a rejtelmes mélységet, a tekerőző ereket, az ér és az ínhártya képét. Hogy lejjebb mi van, mi zajlik a szemet az agy látásközpontjával, a tarkó felől elhelyezkedő úgynevezett látókéreggel összekötő idegpályákon, azt műszer már nem mutatja, mert nem tudja megmutatni. A vizsgálószoba terét elrekesztő hatalmas, görgős lábakon álló vetítővásznat elhúzzák. A távolodó felületen a zuhanó test fekete sziluettje látható. Az alak estében átbucskázik, keze-lába tehetetlenül széttárva. A háttérben - ügyes animációval, mely Bodóczky Antal munkája - a roppant sebességgel száguldó ablakokat látni. A képen a test áll, szinte nyugalmasan, a háttér az, ami száguld. Goda Gábor ezt a képet már a Hókirálynő című remek mesetáncjátékába is becsempészte. Ott a gyermek hős kútba, egy rejtelmes világ mélyére zuhan - ugyanígy ábrázoltan.

Az előtérben a gyakorlatilag halott test hever, melynek egy aprócska pontján zajlik valami. Hogy mi, azt hamarosan megpillanthatjuk: a zuhanás közben látott, ablakok mögötti szobavilágok alakjai a nagyon mélyre kinyíló színpadon képekbe rendeződnek. Hat táncos mutatja az "eredeti" képeket, melyek szinte azonnal elkezdenek egymásra mosódni, kopírozódni. Bakó Tamás, Gold Bea, Lipka Péter, Nagy Andrea, Sipos Orsolya és Umniakov Nina figurái néha szinte kétdimenziósnak, valóban fényképszerűnek tűnnek. Kocsis Gábor ragyogó fényeinek és Goda mozgásanyagának köszönhetően síkszerű, papírkivágás-hatásuk van: csoportképeik gyakorta fotomontázsnak látszanak. Az alakok, mint egy véletlenszerűségre alapuló társasjáték, szerepjáték résztvevői, új és új csoportozatba állnak. A másodpercben rögzült pózok, gesztusok, formák egymásra vetülnek, egymásba folynak. Miután az érzékelői logika halott, így e véletlenjátékban nem lehet szó rendszerről, tudatosságról. Goda szerkezetet ad a cselekményeknek, keretet is, de azon belül ragaszkodik a megkoreografált véletlenszerűséghez. A rendszertelenség rendszerének szilánkjaiként sodródnak egymás mellé, azonos képbe a szereplők. A hosszú páston egymás mögé rendezett képekben kevés tárgy látható. Valószínűtlenül vékony pálcikákból szerkesztett, szögletes székek, egy "mintha nem is volna" asztal, egy átlátszó "alig objektum", egy akváriumszerű üvegkocka jelenti tárgyi környezetüket. Az idegenek, akik a holt agy kamerájában bennmaradtak, misztikus táncot lejtenek. Síkokat jelentő terekben gyülekeznek - néha valóban síkban, vetítve látjuk is a bénult emlékezetbe beíródott alakok, szituációk egymásra vetülésének mozzanatait -, messze vannak tőlünk, sejtelmes távolságban, mintha víz alatt játszanának, vagy áttörhetetlen, vastag üvegfal mögött. Ezt az eleven agy nélkül logikátlan, félmechanikus képváltássorozatot bravúros, Márkos Albert Schubert alapján szerkesztett zenei anyaga festi alá. A finom, dús-drámai, tarkán, néhol fanyarul meghitten csillogó zene tovább fokozza a rejtélyességet, növeli a távolságot és a bizonytalanság, az instabilitás érzetét.


{kozep}Jelenet az előadásból (középen: Umniakov Nina) Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

A Retina emlék-alakjai emblematikus pózból mozgástörténeteket kezdő árnyak. Csoportképbe rendezett sziluettjük az előadás színlapján kinyomtatottan is megjelenik mint állókép az állóképről. A táncosok valamennyien nagyszerűek, tökéletesen és egyformán élik át, adják vissza és testesítik meg a kifinomult koncepciót, és töltik be szerepüket. Két táncosról, Nagy Andreáról és Bakó Tamásról azonban le sem tudja venni a szemét az ember. Kettejük jelenléte, mágikus sodródása, sugárzó erőből és felhőszerű látomáslétből gyúrt játéka borzongatóan vonzza a tekintetet.

Az egymásba folyó jelenetek közé vékony szálon ereszkedik le a kulcsattribútum, egy tetőcserép. A súlyos tárgyat a felfordított üvegdobozban látjuk. Megragadják, és ollóval lenyisszantják a lebegésből. A földre ér, súlya lesz. Egy fiatal nő (Umniakov Nina) is az üvegkockába kerül. Hátborzongató látvány, ahogy bepréselődik a szűk térbe, az átlátszó falú magánzárkába, hogy aztán lassan eltűnjön a leheletéből kicsapódó pára elhomályosította üveg mögött. A táncosok kilépnek az éles fény kijelölte terekből, elszabadulnak, kitörnek az élőhalotti képregény keretei közül. Nem a valós - a zuhanó tekintete által, pillanatnyi gesztusaikban rögzített - figurákat látjuk a látványemlék keretein kívül. Az alakok a retina síkján törnek ki. Mintha időközben valami halvány agyi aktivitás jelentkezne, mely teret enged a fantáziálásnak (erre utalnak az orvosnő - mint médium - hallatta szótöredékek, összefüggéstelen szavak is).

A bénulás okozta sokk lakkrétegével konzervált képkockák fellazulnak: a rögzült alakok kilépnek az egymásra vetülő jelenetekből. Két férfi groteszk küzdelmet folytat, a nők kísérteties hangot hallató üvegpoharakra állva csoszognak felénk. Embergúla épül és bomlik széjjel.
Goda Gábor szikár, lassú és lassító tempójú alkotása egy szakemberek által a lehetőség határait feszegetőn kikutatott, bűvösen tragikus világba visz. Bölcsen és gyengéden, kézen fogva-vezetve. Szinte lábujjhegyen lopakodunk be egy ismeretlen tartományba, ahonnan nekünk, kutakodó nézőknek van visszaút. Egy darabig. Aztán jön a film, az állóképek, az alagút, majd kinek-kinek hite, sorsa szerint a végső fény, vagy az, ami arrafelé található, amerre mindannyian, látó, figyelő emberek tartunk.

Retina (Artus Stúdió)

Zene: Márkos Albert, Schubert alapján. Hang: Balahoczky István. Látvány: Turcsány Villő. Animáció: Bodóczky Antal. Vágó: Ernst Süss. Fényterv: Kocsis Gábor. Díszletkivitelező: Oldal István. Szakértők: Suhai-Hodász Gábor, dr. Győri József. Rendezte: Goda Gábor.
Alkotók-előadók: Bakó Tamás, Dombi Kati, Gold Bea, Kovács Gerzson Péter, Lipka Péter, Nagy Andrea, Oldal István, Sipos Orsolya, Umniakov Nina.