A másik, aki ugyanaz

(kep 2724 bal main=1189}- Koncz Zsuzsa felvétele -

Friedrich Schiller: Stuart Mária

Tompa Andrea


Hogy az elmegyógyintézet, ahova a nemkívánatos, nehezen elviselhetõ, bennünket irritáló lényeket zárjuk, tulajdonképpen álcázott börtön, azt Foucault óta tudjuk. De hogy ez a börtön-elmegyógyintézet izgalmas tévémûsor is lehet, amit mi, kívülállók kedvünkre kukkolhatunk, azt a Stuart Mária címû elõadásban láthatjuk. Persze nemcsak ott, a színházban, hanem otthon, a valóságban, a tévében is, ahol fõmûsoridõben igazi pszichiáter kínál igazi "betegeket", akik lelki bajaikat egyenesen a korlátlan nagyvilággal kívánják gyógyíttatni.

Friedrich Schiller: Stuart Mária

Tompa Andrea


Hogy az elmegyógyintézet, ahova a nemkívánatos, nehezen elviselhető, bennünket irritáló lényeket zárjuk, tulajdonképpen álcázott börtön, azt Foucault óta tudjuk. De hogy ez a börtön-elmegyógyintézet izgalmas tévéműsor is lehet, amit mi, kívülállók kedvünkre kukkolhatunk, azt a Stuart Mária című előadásban láthatjuk. Persze nemcsak ott, a színházban, hanem otthon, a valóságban, a tévében is, ahol főműsoridőben igazi pszichiáter kínál igazi "betegeket", akik lelki bajaikat egyenesen a korlátlan nagyvilággal kívánják gyógyíttatni. És talán nincs messze az az idő sem, amikor őrült sorozatgyilkosok, elmebeteg bűnözők is kitárulkoznak a doktor bácsinak és nekünk, s mi érdeklődve tanulmányozzuk majd őket, mintha csak valami fikciót nézegetnénk. Vagy lehet, hogy ez az idő már itt is van, s a bűnözőket és gazembereket politikusoknak hívják, akik zakóban-nyakkendőben taglalják hárborzongató gaztetteiket. És mi már annyira megszoktuk őket, hogy észre sem vesszük.


{kozep}Balázs Zoltán, Gados Béla, Kiss Réka Judit, Spolarics Andrea, Varga Gabriella és Varga Anikó{/kozep}

Ez a megháromszorozott helyszín - három az egyben: a börtön, az elmegyógyintézet és a zöldes fényű tévéképernyő, ami mindezt keretbe foglalja - a Bárka Színházban játszott előadás egyik központi gondolata. Kirakatba teszi nekünk az elmebetegeket, pszichopatákat, gyilkosokat - és természetesen a velük azonos politikusokat. Akik talán csak nehezen s elvétve írhatók le az "ember" gyűjtőszóval.
Zsótér Sándor színháza, merthogy ő az előadás rendezője, most sem kevésbé zavarba ejtő, mint eddig. Ennek az általam jó ideje figyelt (kukkolt) színháznak az a - mondjuk ilyen szakszerűtlenül - furcsasága, hogy miközben az előadásban való részvétel, a "benne ülés", a kukkolás kevés örömöt és élvezetet nyújt, miközben gyakran unom, amit nézek, és általában ott és akkor nem is nagyon értem, nincs közvetlen érzéki kapcsolatom vele - előrebocsátom: most éppen egyetlen színészi alakítás kivételével -, mégis, az előadás megtekintését követően, a (meg nem történt) érzéki élményem után az egész fogva tart, nem ereszt, magába zár (mint a börtön, ugye). Olyan intellektuális kalandban van részem, olyan kihívás alanya vagyok, amely gondolkodásra, értelmezésre sarkall, hogy keressem a választ arra, amit láttam. Érteni és faggatni akarom a látottakat, azt, ami képszerűen beleég a tudatomba. Pontosabban: nem a látottakat, hanem a világot (az enyémet, az engem érintőt és bennem lévőt) a látottak fénytörésében. Már ha hajlandó vagyok ezt a "munkát" elvégezni. Az érzéki nem-élvezetből így lesz konceptuális élvezet. Nem én szeretek benne lenni az előadásban (ülni és nézni), hanem ő szeret belém költözni, életre kelni, engem zavarba hozni, világomra rákérdezni és megkérdőjelezni. És miközben (aközben, az előadás közben) nem ismerek meg egy történetet, sem a szereplőit, sem a közöttük lévő oksági viszonyokat, merthogy nem kapok történetet, sőt, nem is ismerek rá egy történetre (most éppen a Stuart Máriára nem ismerek rá), az azt követő racionalizálásban felismerem saját világom, azaz magamra ismerek. Nem egy történetet ismerek meg, nem az idegent, nem a másikat, hanem legfeljebb magam.
Hogy milyen eszközökkel oltja ki az előadás a közvetlen érzéki hatásokat? Nemcsak a jól ismert "zsótéri" mozdulatlansággal, "operai" statikussággal, minimalizmussal és a realista ábrázolásról való lemondással (egyrészt tehát ezért unatkozunk - a szó olykor nemes és elmélyült szemlélődést hozó, máskor alantas és ásítozást fakasztó értelmében), de felszámolja a történetet és a szereplők közötti viszonyokat is (másrészt tehát ezért unatkozunk). Az ötórányi Schiller-darabból másfél órás partitúra lett, s a "húzás" célja és eredménye az esszenciává sűrített történet el nem mesélése (a kondenzálás folyamatának visszaépítésére most nem vállalkozom).


{kozep}Spolarics Andrea és Ollé Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

A Stuart receptje: egy meg egy az nem kettő, hanem egy, amelyben lakik egy másik egy. Stuart Mária és Tudor Erzsébet egyetlen ember: ugyanaz a színész alakítja. Csongor és Tünde nem más, mint Csongor és Csongor, azaz a Csongorban lakó álom/vágy/kép - hogy egy másik Zsótér-előadásra utaljak. Kettő az egyben, egy a kettőben: szinte már-már kötelező Zsótér-sűrítés. Ezt a "kettő az egyben" jelenséget talán A szecsuáni jólélek egylegessége, Sen Te és Sui Ta azonosságának problémája avatja témává a színházban és Zsótérnál is. Bizonyára emlékszünk még az ő Szecsuáni-értelmezésére.
Most sem külső akció, politikai intrika és harc van két ember (politikus, királynő) közt - mert nincs két ember -, hanem belső, de igencsak átpolitizált történést kapunk. A Stuart Máriában már csak azért is megszűnik a (külső) történet elmesélése és hagyományos értelemben vett ábrázolása, mert a történés belülre kerül át. A szereplők közötti arányok is végletesen megváltoztak. A két, egybe sűrített királynő figurája szerepét, súlyát tekintve óriássá nő, míg a Stuart-Tudorokat körülvevő udvar szereplői bábokká, bohócokká, kimódolt bugyogós udvaroncokká, emberi dimenzióval nem rendelkező automatákká zsugorodnak. Ezek az alakok összetéveszthetően járnak-kelnek-intrikálnak az összetéveszthető, egyszemélyes Mária-Erzsébet körül. (Varga Gabriella is két úr szolgája: George Talbotként Erzsébet alattvalója, Hanna Kennedyként a Stuarté. Két különböző nemű figura, egy színész alakításában.) Mert itt nemcsak emberek intrikálnak, de gépek, lehallgatókészülékek, magnók, mikrofonok is (a levelek, üzenetek magnókazettákon érkeznek). A besúgás, a megfigyelés elszemélytelenedik, akárcsak a valóságban. E bábok világában az (emberi) szónak nincs tartalma, nem közöl semmit: a gesztus, a groteszkre rajzolt "udvari" jelmez a fontos. Beszélni itt "hanghibásan" is lehet, úgy, hogy csak a szöveg töredékét halljuk, mintha a "felvételen" nem működne jól a hangsáv. Mégis értjük. Mint a parlamenti közvetítést hang nélkül.
Ők, a történettel nem rendelkező, ettől megfosztott alig-emberek sem írják a történetet - az előadásét. Legfeljebb kavarják. Ebben a színházban fel kell hagyni a történet keresésével, a figurák és ok-okozati összefüggések, kapaszkodók utáni kutatással, az ismert (ha ismert) történet elmesélésének követelésével, a történetre való szükségszerű ráismerés utáni vágyunkkal. Lehet ezt? Nem? Ki dönti el?
Az irány tehát egyetlen figura - ember, nő - gigantikussá növelése-sűrítése, el- és összebonyolítása másik önmagával. A körülötte ugrándozó, tüsténkedő pöttöm alakok annál kisebbre zsugorodnak, minél hatalmasabbra duzzad ez a személyiség. A szűk, keretbe foglalt (tévéképernyőt idéző) térben Stuart Mária és Tudor Erzsébet egy fehér, acélvázú (kórházi, pszichiátriai) ágyon fekszik, teljes, kétszeres királyi mivoltában (díszlet: Ambrus Mária). Minden elegáns, hűvös, csöndes és józan. Mint egy amerikai kivégzőszobában.
Börtönbe zárták (Stuart Máriát), önmaga dilemmáinak foglya (Tudor Erzsébet) - mondja a szöveg; terápián van - üzeni a fehér, minimalista díszlet, melynek hátsó falán egy sötét megfigyelőablak teszi lehetővé a kémlelést. Kukkolják őt - hátulról, a díszlet- és előadásvilágból, kukkolunk mi is elölről. Egy darabig talán haladni tudunk a Mária-Erzsébet-megkülönböztetés fonalán, de a szöveg az egyetlen támpont, amibe kapaszkodhatunk. A színész gesztusa, hangja alig differenciál, a játék nem tesz különbséget a figurák közt, s ahogy haladunk előre az előadásban, lassan mi sem. És talán le is mondunk a különbözőség kereséséről, elfogadjuk ezt az egységet és azt, hogy a pszichiátriai dívány helyzete nem tesz mást, mint kivetíti egy tudat működését. Egy olyan tudatét, amelyben ketten laknak. Vagy egyvalaki azt hiszi, hogy ketten laknak. Nincs kivezető út a börtönből, nem lehet másként, mint feküdni és várni a megoldást. Sorstragédia ez a javából. Meghívás kivégzésre, egyenesben közvetítve.
A nézőnek nem lehet haladnia a történettel, mert nincs történet. A színésszel viszont igen, mert van színész. Az előadás érzéki élménye ezen a színészi játékon - nem is játékon: létezésen - keresztül ér. A két, nagyjából mindvégig "ágyhoz kötött", azaz fekvő királynőt Spolarics Andrea szólítja létre. Ruhája art-decós nagyestélyi és középkori páncélzat egyszerre. Impozáns, fekete, földig érő, szűkre szabott, merev, hengerszerű képződmény, fehér karikák szikráznak rajta. A ruha felső része csupaszon hagyja a vállat és kart, de fűzőként, páncélként, vértezetként, kalodaként simul-szorul a felsőtestre. Kiemeli, hatalmassá teszi az amúgy is hatalmas (= hatalommal rendelkező) nőt a nőben, és egyben megnyomorítja, börtönbe zárja nőiségét. Ellentmondás a javából (jelmez: Benedek Mari). Tűsarkú, éles kontúrú cipő - megint csak a nőiesség és spanyolcsizma sűrítménye - tartozik hozzá, amely külön életet él az előadásban. Spolarics Andrea játéka, színészi jelenléte, lappangó, szabadjára szinte sohasem eresztett (bebörtönzött) ereje, királyi nagysága és páncélozott női nagyszerűsége élményszerű. Spolarics, e fegyvereitől megfosztott királynő fegyverténye a hangja és beszéde. Szövegmondása és -értelmezése mindig érthető és élvezetes, hangsúlyai, hangfekvése, -képzése, légzése tanítani valók. Királyi mód birtokolja hangját, szavait. (És kiáltó különbség is van szövegérthetőség, beszédtechnika szempontjából közte és az előadás további szereplői közt.) Parancsolón suttog, és úgy beszél középhangon, ahogy csak egy igazi nagy formátumú uralkodó (és színész) tud, akinek nem ordítania kell, hogy a világ mozduljon, csak szólnia. Spolarics mozdulatai, ahogy kinéz a nézőre, akit szintén ural, ahogy érdeklődő-tárgyilagos arccal lapoz egy aznapi Népszavát (az előadás különös gegje, V-effektje), ahogy csupán megbillenti lábát félelmetes tűsarkú cipőjében - feszültséget és elfojtott erőt sugároz. A nyugodt erő, írhatnám, ha e szavakat is nem sajátította volna ki valami politikai hatalom. Stuart és Erzsébet találkozása az első pillanat, amikor a színész fekvő helyzetéből felemelkedik. Ágya fölé lógatott mikrofonba beszéli, ordítja bele önmagával, királyi versenytársával való vitáját. Hard rock szeánsz a nézőnek. A vad, zenére üvöltött egyszemélyes párbeszéd, melyet a többiek, azaz az "udvar" lesállásból, a sötét ablak mögül figyelnek, nem más, mint egy megkonstruált és eljátszott szerep a nézők (a "média") számára. Spolarics Andrea királyi feladatot kapott, s az alakítás új állomást jelent e nagyszerű színész pályáján. Nem hanggal, energiával és gesztussal dolgozik most, mint korábban, de jelenléttel, koncentrációval és középhanggal.
Drámatörténeti ismereteink alapján kielemezhetjük a két nő különbözőségét, konfliktusainak alapját, de a színpadon aligha. Itt valaki önmagával harcol, a politikus a benne lévő nővel talán, ha ez így nem lenne leegyszerűsítő és didaktikus. És meg is gyilkolja, önkezével, elfojtja magában a nőt: Erzsébet szolgái által meghosszabbított keze valóban Mária torkára kulcsolódik. S aztán az uralkodó pislogni kezd, mint a politikusok általában, és valaki mást vonnak felelősségre az ő bűnéért. Dolga végeztével, a sorstragédia beteljesítésével Erzsébet (már ha tényleg ő győzött) valóban leszállhat terápiás ágyáról. Spolarics, mint aki eltakarítja maga után a piszkot, nyugodt, ráérős mozdulatokkal csomagolja össze az ágyat, olykor cinkosan-játékosan ránk is néz, mi pedig kíváncsian figyeljük, hogy mit csinál. Elegáns fehér bőrönddé hajtogatja ágyát. Ez a bőrönd mintha egy politikus utazásainak elengedhetetlen kelléke lenne. Amelyet magával visz, hogy mindig kéznél legyen. Aztán halkan, már félcivilben, elfütyüli a God Save the Queent. A himnusszal a tévéközvetítésnek vége.


Friedrich Schiller: Stuart Mária (Bárka Színház)
Fordította: Kálnoky László. Dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Tallér Zsófia. Rendezte: Zsótér Sándor.
Szereplők: Spolarics Andrea, Balázs Zoltán, Varga Gabriella, Gados Béla, Horváth Kristóf, Varga Anikó, Ollé Erik, Kiss Réka Judit.