Színház - nyugaton, keleten

- Gisela Scheidler felvétele -

Csáki Judit
Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása.


Másfél hónapig tartott a Wiener Festwochen, a bécsi monstre muvészeti fesztivál, kiemelkedo színházi programmal. Luc Bondy intendáns és csapata szervezésében húsz helyszínen (köztük metróállomáson, magánlakásban, múzeumokban, koncerttermekben és persze sok színházban) több mint száz program pörgött (a legtöbbje többször is). A színházi produkciók között látható volt például a Bun és bunhodés a rácsok mögött Sopsits Árpád rendezésében, Ibsen Nórája Thomas Ostermeiertol a berlini Schaubühne am Lehniner Platz eloadásában, spanyol és kanadai színház, Szophoklész-dráma Luc Bondy rendezésében, az angol Forced Entertainment csapata, továbbá akikrol alább szó lesz.

Csáki Judit
Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása.


Másfél hónapig tartott a Wiener Festwochen, a bécsi monstre muvészeti fesztivál, kiemelkedo színházi programmal. Luc Bondy intendáns és csapata szervezésében húsz helyszínen (köztük metróállomáson, magánlakásban, múzeumokban, koncerttermekben és persze sok színházban) több mint száz program pörgött (a legtöbbje többször is). A színházi produkciók között látható volt például a Bun és bunhodés a rácsok mögött Sopsits Árpád rendezésében, Ibsen Nórája Thomas Ostermeiertol a berlini Schaubühne am Lehniner Platz eloadásában, spanyol és kanadai színház, Szophoklész-dráma Luc Bondy rendezésében, az angol Forced Entertainment csapata, továbbá akikrol alább szó lesz.
Jurij Ljubimov magyarországi pályafutása néhány éve szünetelni látszik. Ezért aztán nagy szerencsémnek tartottam, hogy a moszkvai magyar kulturális évad elokészületei során eljuthattam a Tagankába is.

Peer Gynt

Peter Zadek Peer Gyntje a Grieg-zenével kezdodik, világosban. Ekkor még nem tudjuk, hogy végig nem oltják le majd a villanyt - és hát ez sem véletlen, mert a véletlennek egy csöpp tere sincsen ebben az eloadásban.
A tér üres, a padló világos, majdnem fehér. A fiatal, energikus Aase lendületesen végigtrappol átlóban a színen, és már pöröl is a szakadt és piszkos Peer Gynttel. Aki ilyenformán eléggé messzirol indít a lódítással, Aase jó ideig rá se hederít, majd lopva oda-odafigyel, hallgatni kezdi, aztán már fülel, álmélkodik, szurkol a fiának, és annak is, hogy higgyen neki - Peer megnyerte az elso csatát. A szín mintegy észrevétlenül megy át az esküvoi jelenetbe - mire Peer hátul fölülteti Aasét a magasba (a "malomtetore"), elöl már ott a menyasszony, és nagy a készülodés. Mármint a menyasszonyt leszámítva, aki csak ül bávatagon a székén, miközben megtörtént már az elso összepillantás Peer és a fehér zoknis-kék ruhás Solvejg között. Aztán kitör a botrány: a pipogya volegény nem jut a menyasszony közelébe, Peer viszont a széken áthajolva "benyúl" neki - így kéri táncra amúgy Solvejget -, a lány ráveti magát Peerre, o fölnyalábolja, kiviszi, a volegény sírva bámul maga elé: neki aztán végképp elvették a játékát. Mindenki el, csak két félpucér ember, a menyasszony és Peer marad a színpadon. A gyors csábítás után gyors cserbenhagyás történik: Peer is eltunik - hiába keresi Aase, Solvejg és a szülok, már messze jár.


{kozep}Jelenet Zadek Peer Gyntjéből{/kozep}

A színpadon pillanatok alatt dombot emelnek - akár a Föld, olyan, pedig a Ronde-hegy. A pásztorlányok gyors jelenete után máris jön a lobogó vörös hajú királylány, Dovre király lánya. Szörnyek, nagy feju lények özönlik el a színpadot, óriási disznó riszálja be magát, hatalmas kígyó farkát tisztítják fogkefével, ezernyi apró részlet villódzik Zadek rendezésének legszínpompásabb jelenetében, miközben Peerre is farkat aggatnak. Uwe Bohm játékának egyik parádésan (nép)mesés pillanata, amikor Peer rájön, hogy ot itt bizony fogva tartanák, és lázasan, túlmozgásosan, hadonászva menekülni igyekszik. A színpad bal oldalán a Zöldruhás nobol épp kirángatják a gyereket, Peert szinte fölfalják a pásztorlányok. És hirtelen jön a váltás, a szinte üres színpad, csak Solvejg dalát halljuk erosen. Helga jön a kosárral, Peer zsebre gyuri Dovre-farkát, enni kezd. Majd "benépesíti" a földhalmot, székeket tornyoz egymásra, óvatosan kiegyensúlyozza oket: épít.
A Solvejg-Aase-Zöldruhás no hármas, a Peer körüli asszonyok meseszeru hullámzásban léteznek együtt a színpadon. Aase zoknit stoppol, Peer Solvejgnek épít házat, de az a Zöldruhás no puszta fölbukkanásától összeomlik, a baltanyél is meghajlik, a valószínutlen kavargásban csak annyi biztos, hogy Solvejgnek ismét a várakozás jut, mert világos már, hogy o a "visszaút" Peer számára. A Peer Gynt-eloadások egyik eros hagyománya, hogy Solvejg nem változik (sokszor nem is öregszik). Szinte mindig melankolikusra komponált várakozása ebben az eloadásban csöppet sem szomorú, legföljebb rezignált: Solvejg szikár, de teljes életet él, hiszen Peer dinamizmusa az o statikus várakozásához képest, azzal szüntelen korrelációban teljesedik ki. Kiáltóan éles pillanat egyetlen van csak az egész eloadásban - errol kicsit alább. Zadek tehát "menni hagyja" az idot, nemcsak Solvejg felett - Anett Renneberg, aki amúgy majmot is, arab táncosnot is játszik, nem légies tüneményre, hanem földhözragadtan valóságosra veszi a várakozó asszonyt -, hanem a környezetében is: a hegyi faluból kisváros lesz az ötödik, utolsó felvonásban, jókora lakótelepi házzal. Ekkor, a harmadikban még csak azt tudjuk, hogy a Zöldruhás no nem gyoz Peer felett, és hogy Aase és Peer még egyszer, utoljára egymásra talál. Csodás jelenet Aase halála - Angela Winkler kivételes szakmai repertoárral maga mögött rendkívül eros színpadi jelenléttel bír. Elobb a sírás - hisz mindketten tudják, mi a dolguk: egyiknek a meghalás, másiknak a segítés -, aztán az ölelkezés, végül a mese: Peer lefektetett anyja mögé ül, felsotestét föltámasztja, tartja és mesél. Hirtelen úgy érezzük: csodás és teljes élete lehetett ennek az asszonynak, és a végén még a Soria-Moria várba is elröptette a fia, aki - mintegy bocsánatkérés helyett - magának az Úristennek is odavágja, hogy "Én annyit összehazudoztam, mint az ördög, amikor prédikált; szidtam anyám, tyúknak csúfoltam, mert folyton csak kárált meg prézsmitált... De ot becsüljétek meg, és bánjatok vele jól, mert mondhatom, nála különb kevés jön fel ide a faluból"...( Aztán Peer a Kari által behozott takarót gyengéden az anyja fejére húzza.
A második rész eleje ismét látványos - eddigre már szinte tapintható Zadek rendezésének belso ritmusa: a vizuálisan telített, "suru" jeleneteket a kopár, szinte üres színpadon "lötyögo" súlyos részek váltják. Ilyenkor a szöveg játszik; Ibsen darabjának szinte kanonizált filozofikus jelentése csupa teatralitás. Egy ember vágtat végig az életén - és Peter Zadek mintha kifordítaná a szokásos értelmezést: nem arról van szó, hogy közben elmúlik-elszalad az élet, hanem arról, hogy miközben múlik, ki (vagy meg) is telik: élménnyel, tapasztalattal, érzelemmel. Ezek a hagymahéjak: az egyes rétegek nemcsak a (végül nem létezo) lényeget, magot takarják, hanem egyszersmind az élet szeletei.
Peernek tehát - miközben egyfolytában Solvejg felé igyekszik, tole távolodik, és hozzá tér meg egy-egy pillanatra - gazdag, változatos, kalandos élet jut, melyet Zadek (Karl Kneidl díszlettervezo minden találékonyságát kihasználva) igen gondosan komponált látványelemekkel pakol teli. A negyedik felvonás marokkói történetében a háttérfüggönyön ott a tenger, rajta (egy kivágott résen, de ezt tényleg alig látni) ringatózik egy hajó. Igen, az a bizonyos jacht, amely csúnya véget ér majd az epizód végén: fölrobban, és darabjai szerteszét röpülnek a színpadon. De elotte még a három elegáns, öltönyös férfi kempingszékben üldögélve - mögöttük asztal, rajta a négy zászló (német, angol, francia, norvég), valamint kinek-kinek egy telefon - végighallgatja-végigjegyzeteli a szivarozó Peer sikertörténetét; frissen szerzett tapasztalataik a hajóval mennek majd füstbe.


{kozep}Uwe Bohm (Peer) és Anett Renneberg (Solvejg) Gisela Scheidler felvételei{/kozep}

És ahogy a "kottában" áll, fantasztikus ensemble-játék folyik; a Berliner Ensemble színészei szinte percenként váltanak alakot, de közben ok rendezik át a teret is, és minden mozdulat, minden gesztus alázatosan összhangba simul. Így könnyu kiválniuk a foszereploknek is: szilárd társulat játszik "untermannt". Újabb peeri álmodozás után a viaskodás következik a majmokkal, majd jönnek a bennszülött nok, köztük Anitra és az o tánca. Peer belemerül a prófétaságba, aztán a piramis lábánál áll, útikönyvvel a kezében; a piramis artistákból épül, majd furfangosan szfinxszé alakul. Az artisták olykor belepislognak az útikönyvbe, hogy tudják, mi a "dolguk". Zadek nemcsak a darab meglehetosen rejtett belso humorát bontja ki, hanem látványelemekkel rá is erosít. Ezért lehet, hogy a következo jelenetben a hajó orra hatalmas könyv, azzal hasítja a hullámokat...
Ez már az ötödik felvonás. A baljós hajóút után Peer megérkezik "Neu Hagstadba". Épp idejében ahhoz, hogy egy sírbeszéd alatt - mintha ot temetnék - végiggondolja egész életét: még mindig van egy álma. A színpad mélyén ott a domb, elotte függönyre vetül a ház képe; esteledik, villanyok gyúlnak, a lift világos kockája kúszik fölfelé - egy férfi fölszedett egy not, és most hazaviszi. Látjuk Solvejget is, fehér ruhában, térdzokniban. Elöl egy árusbódé; Peer innen bukkan föl a hagymával. A híres monológ csöppet sem melankolikus: Peer energikusan és reménykedve, kifejezetten gyerekes kíváncsisággal hántja le az újabb és újabb rétegeket, abban a biztos tudatban, hogy van közepe. Ez az a bizonyos éles megvilágosodás; falja-marcangolja a hagymát, tömi a szájába, majd kiköpi, de egészen a semmiig kell elérnie ahhoz, hogy rájöjjön: útja végére ért. A "semmi" valójában a hely, ahol áll, a kiinduló- és a végpont.
A Gombönto ismét felbukkan, csöndes szigorúsággal mutatja a papírt, Peer alkudozik, dolga van még, nem érkezett igazán haza; a háttérbol Solvejg énekét halljuk. A városias környezet láttán Peer kétségbeesik, és miközben kavalkádszeruen fölbukkannak a régi és új figurák - Dovre papa, a manókirály, fején fekete baseball-sapka, kezében szatyornyi újság, a koldus, a kutya -, engedi, hogy a Gombönto könyökénél fogva gyengéden kivezesse a forgatagból, leül egy székre, bámul maga elé, és némán beteljesíti a "légy önmagad" utolsó parancsát: megöregszik. Uwe Bohm semmilyen látványos külsoséggel nem él, talán csak másképp beszél kicsit, a tartása ereszkedik meg csöppet - de lehet, csak mi látjuk úgy, hogy mire hazaért, Peer megöregedett. Az epikus, sot pikareszk vándorút végén minden élmény egymásba épül, voltaképpen készen áll a "hagyma".
A Gombönto kevéssé baljós és fenyegeto. Szükségszeru folytatás inkább, az utolsó epizód ceremóniamestere. A temetojelenet végén élesen villan föl a fény az egyik ablakban - "ott lakom", mondja Peer, Solvejg énekel a világos ablak mögül, majd elorejön. Peer leülteti, megcsókolja, fejét az ölébe hajtja - és ekkor, egyetlen pillanatra, sötétbe borul a Theater an der Wien színpada és nézotere.

Solness építomester

Ibsenbol jó volt a "felhozatal" a bécsi fesztiválon; a Peer Gynt mellett a Nórát és a Solness építomestert is láthatta a közönség, utóbbi kettot Thomas Ostermeier rendezésében. A Solness (amely egyébként a Burgtheater és a Wiener Festwochen koprodukciójában jött létre, és a Burgtheater kamaraszínházában, az Akademietheaterben játsszák) színpadi szempontból önmagában is nehéz ügy, a ritkábban játszott Ibsen-darabok közé tartozik, tán azért is, mert a (kissé leegyszerusítve) nemzedéki konfliktusból démont kreáló Solness lélektani gyorstalpalója és kiszámítható - mondhatni: tanulságoktól és szimbólumoktól sem mentes - halála könnyen fordul melodrámába. Elore kínálta hát a kérdést a bemutató: vajon a fiatal német igazgató-rendezot mi fogta meg ebben a darabban?
És az eloadást szemlélve eléggé sokáig úgy nézett ki: semmi, legalábbis semmi különös. Tán a színészek: a címszerepben Gert Voss, Aline Solness szerepében pedig Kirsten Dene. (Igen: Thomas Bernhard színdarabjának [Ritter, Dene, Voss] modelljei vagy célszemélyei, bár Ilse Ritter ezúttal távollétével tüntetett...) Tán annak demonstrálása, hogy a darab közegének teljes aktualizálása révén a középponti konfliktus is mintegy automatikusan mai lesz: ha Solness irodájában komputereken dolgozik a Brovik család, rögvest a jelen tartalmaival frissül és bovül a nemzedéki ellentét s az ido múlása felett érzett düh is.
Még az eloadás kezdete elott a vetítovászonszeru függönyre gusztusos, jobbára épülofélben lévo családi házak képe vetül: finom kertvárosi negyedben vagyunk, ahol ízléses otthonok készülnek, és biztosan ízléses emberek költöznek majd beléjük. Aztán amikor a függöny fölmegy, az egyik ilyen "ízléses" házat látjuk belülrol, meg oldalt egy kicsit a kertet is: ez már Solness birodalma, a három részre tagolt forgón a nappali, az iroda és a kert. Szigorú, geometrikus formák, összetartó, perspektivikus egyenesek, a válaszfalak tagolnak, de nem takarnak, és fehér vagy tejüveg minden, szikrázóan világos van. Még üres a tér, amikor Hilde Wangel átlebeg a játéktér fölött, akár egy tünemény. Még lehet bámulni a csovázas, merev, formatervezett bútorokat, meg azt is, ahogy a legelso jelenetben az idosebb Brovik - Branko Samarovski - feltunoen egy sprayvel könnyíti nehéz légzését.
Aztán hátulról bejön Gert Voss mint Halvard Solness, kalapban, borkabátban - és ettol kezdve nemigen lehet bámulni mást, csak ot, ezt az energikus, eros ötvenes férfit, aki alaposan átrajzolja a didaktikus Ibsenrol, illetve a "passzé" Solnessrol szóló esetleges kliséinket. Solness - akinek persze fáj, hogy beosztottjával ellentétben o maga nem építész, "csak" építomester - mesterségbeli tudásánál csak akarása nagyobb; igaz, ez az akarás már csöppet sem mesterségbeli, hanem a fennmaradásról, a csúcson maradásról szól. Voss játékában elválaszthatatlan ez a "mindenáron" egy másik "mindenáron"-tól: a félelemtol. Szép lassan köddé válik az a szimbólum, amely a tornyokat építo Solness tériszonyából épül föl a darabban: itt egy férfit látunk, aki fél az utána jövo nemzedéktol, pontosabban attól, hogy az letaszítja majd - amúgy megérdemelt - trónjáról. Tehát szinte automatikusan adott az a férfi is, aki fél az öregedéstol - amely pedig ugyancsak középkorú felesége és tragikus gyerektelensége következtében eléggé jelenvaló.
Ostermeier - akit az egyik kritika minimalista rendezonek nevez - a Jan Pappelbaum által tervezett díszletet és Anja Maier teljesen mai, karakterisztikus jelmezeit leszámítva valóban apró mozdulatokkal taszigálja-terelgeti a darabot egy, a szokásostól szinte észrevétlenül, de egyre markánsabban elüto értelmezés felé. (A díszletet és a jelmezt persze nem kell, nem is lehet leszámítani, csakhogy ezek egyáltalán nem sorolhatók a minimalista rendezoi eszköztárba, sot: nagyon is nagy léptékuek.)
Amikor betoppan Hilde Wangel - a lányon bakancs, sárga nadrág, piros pulóver, drapp kötött mellény, hátán jókora hátizsák -, még az ajtóban nagyokat kortyol kulacsából, olykor köp is egyet: maga az anakronizmus a jól fésült, hightech Solness-házban. Dorothee Hartinger kissé "manósra" veszi a figurát, és bár a noi csábero sem hiányzik belole, Solnesst mégsem ezzel, hanem a fiatalságával kavarja föl; azzal az illúzióval, hogy a közelében tán o is fiatalabb lehet még, közelebb egykori álmaihoz.
A másik póluson Kirsten Dene Alinéja mintha beletörodött volna a sorsába, pontosabban a korába: o már csak békét, nyugalmat akar. Amúgy egyáltalán nem a bágyadt "ibseni" figurák közül való: szarkasztikus, éles eszu, önironikus és temperamentumos. Nem elsosorban megtiport és meggyötört, hanem olykor flegma és blazírt; sokszínu alak, remek alakítás... És Aline nemcsak Solness felesége, hanem megtestesült buntudata is - amit persze nem hagy kihasználatlanul. Olykor kifejezetten strindbergi karaktere van egy-egy dialógusnak - például amikor az elegáns nappaliban ülve arról beszélgetnek, hogy az asszony szerint mennyire reménytelen még az új házba való költözésük is.


{kozep}Gert Voss (Halvard Solness), Dorothee Hartinger (Hilda Wangel) és Kirsten Dene (Aline Solness) az Ibsen-színműben Arno Declair felvétele{/kozep}

A cselekmény rendre lepereg. Hilde szép lassan birtokba veszi a házat - a díszletet még vertikálisan is: fölmászik a plafongerendára, onnan alkudozik az építomesterrel, mintegy semmibe véve és kigúnyolva annak tériszonyát -, majd valósággal beleszuggerálja-belemanipulálja a végso, nyaktöro mutatványba: Solness maga vigye föl a koszorút a templom tetejére.
Az átjárható díszlet lehetoséget ad még egy fontos vonulatra: Kaja, a könyvelolány "végigleselkedi" Solness és Hilde bontakozó kapcsolatát, annak minden manipulatív fordulatát. Kaja - akiben Sabine Haupt nemcsak a tüchtig titkárnot, de a lefojtott szenvedélyekkel vibráló asszonyt is elrejti - a Brovik fiú menyasszonya ugyan, de teljes szívével Solnessbe szerelmes, és leselkedése-hallgatózása nemcsak a féltékeny vetélytársé, hanem a mi, kissé elidegenített nézopontunk is.
Kaja hallja férj és feleség súlyos beszélgetését is: Aline suru szemrehányásai heves sírásba, majd hangos hüppögésbe torkollnak, mire a tehetetlen férj valóságos vitustáncot jár a fölerosített zenére, miközben Aline pofákat vág, a nyelvét nyújtogatja, cirkusz az egész.
És hallja Hilde és Solness "robusztus" jelenetét is; amikor in concreto ugyan arról van szó, hogy Solness néhány elismero szót írjon a Brovik fiú tervére, ez azonban valójában rábólintás arra, hogy kinyílt az ajtó a következo nemzedék elott, még ha az elozo nem szándékozik is rögvest kimenni rajta. Solness meg is tántorodik, el is esik a megrendüléstol, megszédül a puszta földön, másképp vetül rá a fény.
És a végén, hogy a sorsot is segítségül hívja sorsproblémájának megoldásához, Solness tényleg fölmászik a toronyba. Lent viszonylag kis csoport bámulja a mutatványt: a Brovik fiú szkeptikusan, a doktor érdeklodve, Kaja dermedten, Aline a vég biztos tudatában, kétségbeesetten - és Hilde büszkén. Amikor Aline nagyot kiált, hátulról éles reflektorfény hasít a nézotérre, és hirtelen sötét lesz. Az Ibsen-darab véget ért.
De nem Ostermeier rendezése. Ismét kivilágosodik a szín, forog a színpad, majd végül megáll: a nappalit látjuk, egy fotelben Solness ül, feje hátrahajtva, orrából vér folyik. Aline a kanapén közönyösen és fásultan magazint lapozgat. Amikor Solness fölemeli a fejét, letörli a vért, a felesége elmeséli neki, hogy megszédült és elesett. Álmodott csak egy nagyot. Se Hilde Wangel, se torony, se megrendülés. És ez kétségkívül megrendíto.

Anyegin

Miközben a moszkvai Tagankán szolid ünnepségsorozat zajlik mostanában a színház negyvenedik születésnapjának tiszteletére, a Jurij Ljubimov rendezte Anyegin szintén tisztelgés: a költo, Puskin születése száztizedik évfordulója alkalmából. De mielott arról számolnék be, hogy remekül szórakoztam, mi több: sokat nevettem ezen az Anyeginen, elmondanám, hogy a nem túl nagy - és az évfordulóra szépen kidíszített-kifestett - színháznak parádés és hatalmas repertoárja van, méghozzá több évtizedes eloadásokból. Musoron van még a '64-ben bemutatott (jó: 1999-ben, a színház harmincötödik születésnapjára átosztott és felújított) A szecsuáni jólélek, a '68-as Tartuffe, a '77-es A Mester és Margarita, a '93-as Doktor Zsivago, a '95-ös Médeia, a '97-es A Karamazov testvérek, a '98-as Marat/Sade, a 2002-es Faust.
Ljubimov mit sem változott: a lépcson ülve elmaradhatatlan zseblámpájával most is végigvezényli az eloadást. Nem törodik azzal, hogy mindez jól látható - olykor kifejezetten zavaró, ahogy belevillog a félsötétbe -, mert önmagát evidensen a produkció részének tekinti, villogtatását úgyszintén. Jurij Ljubimov eloadásai tehát lecsurognak a színpadról, és befogják a színház egészét. Ezúttal ráadásul a színpadon is van elemlámpa, ott is játszanak vele; továbbá Ljubimov tempóinstrukciójára az Anyegint játszó egyik színész "kireagál" - és mindez belefér.


{kozep}Jelenet Ljubimov Anyeginjéből (Taganka Színház){/kozep}

Mert ez az Anyegin leginkább egy Puskin jegyében szervezett happeningre emlékeztet; nemcsak azért, mert a szerzo óriás fejszobrai és képei kacsintanak le ránk, és olyik szereplo "I love Puskin", egy másik meg "az én Puskinom" feliratú trikóban domborít, hanem azért is, mert a cirkuszi milio a spontaneitás hangulatát kelti.
Kazettás a színpad; egymás fölött, két szinten kis fülkék sorakoznak, függönyök takarják oket, de ezek már játszanak is: öltöztetnek, ritmusra lebbennek, mikor mit. A színpad bal oldalán kanyargós falépcso vezet egy fülkéhez - ebben néha Tatjána áll, de nem mindig, és akkor is csak az egyik. Merthogy több Tatjana van, szépen rámutatva: Tatjana bárki lehet, akár mi is. Anyeginbol is több van, de köztük van egy elso számú: Dmitrij Muljar. O az a semmirekello, az a súlyos, mégis felelotlen fráter, akinek puszta szeszélye Lenszkij halálát okozza.
Az eloadás nem igazán alkalmas morális következtetések levonására a címszereplo jellemérol, de még arra sem, hogy akár Puskin ilyetén ítéletét véljük kihallani a mubol. Igaz, egyik sem célja. Cirkuszi keretbe foglal egy nem túl bonyolult szerelmi történetet, gesztus az egész, igazi teátrális gesztus.
Teli gyönyöruséges és bravúros részletekkel. Ilyen például, amikor Tatjana férje egy széles szalagra ül, amelynek másik végébe Anyegin szép lassan beletekeredik - ez sincs jelentés nélkül. A kazettaszeru fülkéken kívül képkeretek is csoportosítják a szereploket: Tatjana és Anyegin két külön keretbe való, de Tatjana és a férje egybe. A párbaj a két fiú szimpla felállása egymással szemben, majd megindulása egymás felé; virágokat lövöldöznek bele a padlóba - alig is vesszük észre, amikor egyszer csak egy kés is beleáll. Van medve is - ma már legin kább Csehov Három novére jut róla eszünkbe. Remek a zene is, találékony és rugalmas, akár a produkció egésze.
Viszont kétségtelen: a legmélyebb dolog ezen az estén maga a színpad volt. Amelyen Puskin Anyeginje ürügyként szolgált ahhoz, hogy ez a jelentos rendezo remekül trenírozott, megújulni képes fiatal csapatával remek kis színházat mutasson nekünk.