Az elállatiasodás túszai és túszejtõi

Huszadik századi, fordított elõjelû robinzonád. Golding regényének lakatlan szigetre vetõdött gyermek hõsei nem új civilizációt hoznak létre magukra utaltságukban - bár ez a szándékuk -, épp ellenkezõleg: otthonról hozott viselkedésformájuk is lefoszlik róluk. Az eredmény a visszájára fordított történelem: elállatiasodnak. Õsprimitív törzsek elvadult lényeivé degradálódnak. Vagy épp az ultramodern civilizációs fokra kapaszkodott, ám történelmi rémségekben bõvelkedõ század kanyarodott vissza az õsi, elvadult társadalmi állapotokhoz? Vélhetõleg ennek az allegóriáját kívánta megteremteni a Nobel-díjas Golding A legyek ura címû, korszakos regényében.

Metz Katalin írása

Bővelkedett élményekben az író: az Oxford University angol irodalom szakos végzettjeként az idillien békés vidéki tanárság évei után a második világháború legfortyogóbb bugyraiba vetette a sorsa: haditengerészként részt vett a legfélelmetesebb, leghatalmasabb német hadihajócsodával, a Bismarckkal szembeni csatában, s ha ez nem lett volna elegendő lelki tehertétel, később a partraszállásban is. Megúszta. Élményeiből, szorongásaiból - többszörös áttétellel - életerős regény fogant. S ennek alapján Peter Brook 1963-as, világsikerű filmje.


fotó: Koncz Zsuzsa

A legyek ura máig borzongató modell. S amióta az ezredfordulón átléptünk, egyre borzongatóbb. Számomra most már többszörösen is az: mielőtt a Bárka Színház Golding-előadására beültem volna, alig tudtam elszakadni a tévé képernyőjétől. A Sky News jó fél napja élőben közvetítette az utóbbi évek legkegyetlenebb rémtörténetét, az észak-oszétiai túszdrámát. És rettenetes végkifejletét: félmeztelen, kiéhezett-kiszáradt, véres, vézna gyermekek rohantak a lövészápor közepette a pokol tornácáról a túlélés reménye felé...

Dermedt lélekkel ültem hát be a Bárka nézőterére, hogy a Nigel Williams adaptálta (Deres Péter fordította) művet megtekintsem. A homokszínű játéktéren percek múltán ugyanazok a vékony tizenévesek szaladgáltak a szemem láttára, akik a képernyőn menekültek. Szememben (vagy inkább lelkemben) óhatatlanul egymásra vetült a két "csapat", hisz velük is megeshetett volna. Nem szólva arról, hogy A legyek urának színpadi történetében valami hasonló esett meg velük. Csak nem kívülről, a felnőttek felől jött a halálos veszély, a Terror (a szó, amit kényszerűen annyira elkoptattunk), hanem saját bensőjükből. Golding antiutopisztikus víziója szerint az emberben lakozó állatból. A Gonoszból. A Társadalmi Rosszból, ami a szerző szerint óhatatlanul előtör, amint a szigetre vetődött ártatlanok törvényt szabnak maguknak, vezért választanak, hierarchiát alakítanak ki, és csordaként hagyják magukat manipulálni a maguk fölé emelt főnök egyre vadabb hatalmi tébolyának engedve. A Terror kialakulásának képletes lélektani folyamata zajlik a színen. S hogy a sors kínálta párhuzamról ne legyenek kétségeim, az adaptáció műfajmegjelölése: "túlélőjáték".

A rossz ösztöneikre hagyatkozó elvadultakkal szemben az otthonról hozott erkölcsi minta néhány követője védtelenné válik. Simont, a legkisebbet-legnemesebbet - az angol Nemecseket - meg is lincselik. Nem véletlenül asszociál a magyar néző bizonyos momentumokban A Pál utcai fiúkra. (Annál inkább is, mert az előadás fiatal rendező-tanára, Vidovszky György, amúgy a Vörösmarty-gimnázium és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, megrendezte a Molnár Ferenc-regényadaptációt a Bárkában.)

Gadus Erika homokdűnés játékterén kevéske, igencsak gyakorlatias díszletelem szolgálja a mozgalmas játékot. A zsinórpadlásról lelógó köteleken, hágcsókon, kötélhálókon mászva, függeszkedve, lengve roppant változatos és intenzív mozgáskompozíciót mutatnak be - hol csapattá verődve, hol egy-egy kötélen magukra utaltan himbálózva-kapaszkodva - a kitaszított szereplők. Vidovszky szemlátomást a gyermekek nyelvén értelmezte az amúgy többrétegű cselekményt, a tizenévesek meglepő biztonsággal, mintegy saját sorsukat élve, saját szorongásaikat, félelmeiket a képzelt-rettegett Szörnybe vetítve játsszák el a történetet. És itt azt hiszem, a játék szó a hangsúlyos. Játszanak, mert gyermekek, játszanak, mert nekik a játék még halálosan komoly. És nem megjátszanak. Ráadásul sorsokat élnek, és nem figurákat alakítanak. Nem mintha zökkenőmentesen mondanák végig a szöveget, nem mindig képesek (miért is lennének rá maradéktalanul képesek?) árnyalni a hanghordozást, csökkenteni-fokozni az üvöltözést. Elég, ha minden mozdulatukat természetesnek érezzük, megnyilvánulásaikat hitelesnek. Dér Zsolt démoni figurája (Jack) már-már zsigereiben hordozza a sátáni vonásokat, éli az elállatiasodás veszett folyamatát, de szövegtagolása, állandó üvöltözése miatt kevésbé hiteles, mint a többieké. Ellenpólusa, a Ralphot megtestesítő Szatory Dávid elhiteti velünk, mennyire tiszta lelkű, mennyire védtelen, amikor az éltető tüzet óvja, s az elvadultak falkájával szembekerül. A kisebbek közül egyszerűen lenyűgöző az erőszak áldozatává váló Simon szerepében Mesés Gáspár – felnőtt színészeket megszégyenítő – őszinte játéka. Csak remélni merjük, hogy ha erre a pályára veti a sorsa, nem rontja meg a színészneveldék rutinoktatása.

Az ösztönök elvadulását ellenpontozó, békét sugalló, klasszikus zene a valaha ember teremtette, eszményi harmóniát szembesíti az elállatiasodással (Faragó Béla kompozíciója). A játéktéren metaforikus kellékek erősítik az atmoszférát. A mementóként kitűzött vaddisznófej, az állat szétmarcangolt, véres teteme, amelyet Jack ejtett, s amelynek zsigereiben turkálnak, húscafataiból falatoznak - az elállatiasodás, a törzsi primitivizmus kézenfekvő szimbóluma. A magasról csüngő, különösen megvilágított, hegyes selyemsátor, ahova a képzelet a Szörnyet, az Ismeretlent röpíti - mind-mind a rendező kompozíciós készségét s a köztük zajló, vitalitással telített játék színpadi szervezőerejét dicséri. Egyszerű jelrendszerrel a démonizált hatalomvágy elrettentő példázása végett. Az elállatiasodás túszairól és túszejtőiről.

(William Golding: A legyek ura. Bárka Színház. Rendező: Vidovszky György.)


Metz Katalin írása

forrás: OBSERVER