A vörös Kabos

Két nappal 81. születésnapja elõtt meghalt a sárvári születésû Kabos László, a nagy komikus és remek jellemszínész. Kabosnak hívták, de Krausznak látszott. Mégis nemzeti komikusként vált rendkívül népszerûvé.

Színészi kezdetein szélsebesen kis-Kabossá terjedt beceneve. Megkülönböztetésül a nagy színész Kabos Gyulától. Nemcsak alacsony termetére utaltak vele, de valóban dédelgetve becézték a szeretetre méltó embert és elbűvölő komikust.

Az erős jellemábrázoló tehetséggel megáldott színész bohóci szerepkörben alámerült és fölszárnyalt. Pódiumparodistaként kezdte pályáját. Nemcsak a Pódium Kabaréban, a Nagymező utcában, hanem a háború utáni idők úgynevezett "tömbmulatságain", ahol az udvarokra kitett hokedlikről vagy a körgang rácsaira könyökölve élvezték Jávor Pál-, Gózon Gyula-, Csortos-utánzásait. Idegen színészi modorok parodizálásával benépszerűsítette magát a szívekbe, hogy aztán alattomos kitartással egyre nagyobb és egyre komolyabb teret harcoljon ki tehetsége érvényesülésének.



Kamaszként egy május elsejei utcabálon, az Almássy téren fölállított alkalmi deszkákon láttam először. Utoljára éppen egy esztendeje. Kerek számú születésnapjára ünnepi műsort szerkesztett köré a televízió. Megtiszteltetésnek vettem, hogy engem kért a szerkesztőktől beszélgetőtársnak. Nem a Vidám Színpadon vették fel az ünnepinek nem mondható trécselést. Több évtized után komikus Lear királyként maga mögött hagyta Révai utcai birodalmát. Átszegődött a Mikroszkópra, az ellenkabaréba. Játszott, amíg tudott. Rémisztően recsegett a beteg ember. Az első emeleti színházba a szomszédos kapualjból liften vitték fel. A felvonót kezelő férfi olyan gyöngéd tapintattal bánt vele, amit csak közszeretetet élvező emberekkel tesznek meg.

A tévéfelvétel is a Mikroszkópon készült. Ő beszélt, szájtátva hallgattam. Nem volt mit közbeszólnom. A nyolc évtizedet leélt, súlyos beteg férfi nehezen formálta a szavakat megműtött gégéjével, de agya világos volt, emlékezete kikezdhetetlenül pontos, a leglényegtelenebb részletek is szabatosan éltek benne. A lényeget pedig bölcsen hunyorító madárszeme szavak nélkül is tudta közölni. Nem elhamvadt múltja emlékeit melengette, de éles eszű, jó agyú színész lévén régi komédiások módjára többnyire maga építette föl számait. Határozott világnézettel. Megrendíthetetlen bölcselettel. Roppant sikerei ellenére illedelmesen, régi vágású úrhoz méltóan szerény volt. Nem álszerény. Igazi szerény. Hiszen volt mivel szerénykednie.

A hatvanas években minden szőnyeg alá utasított világnézeti vagy fajelméleti nézetkülönbség ellenére Magyarországon két László élvezhetett érinthetetlen közmegbecsülést: Németh László és Kabos László. Mielőtt megőszült volna: piros haja volt. Nem bohócpiros, hanem igen jellegzetes, félreérthetetlen, bizonyos körök előtt népszerűtlen szín és oldalnézetű arc. Önmagának provokatív vállalása megajándékozta fölénnyel az ellenérzőket is: hozzá képest szépnek, szőkének, minden jóval megajándékozottnak érezhették magukat.

Népszerűsége csúcsán lecsukták. Közlekedési kihágás miatt eljárást indítottak ellene. Elítélték. Lezárták. Vele bizonyították - mint most Zalatnay Cinivel -, hogy az igazság nálunk mindig diadalt arat. Nincsen kivétel. Aki bűnt követett el, annak bűnhődnie kell. Ezek a magyar igazságszolgáltatás ritka szép és biztató pillanatai. Megnyugtatják az állampolgárokat: itt rend lesz, sőt rend van és volt. Az aluljáróban petrezselymet áruló öregasszonyokat is elzavarja a rendőr.

Kabos magyar komikus volt. Öntudatos citoyen. Nyakas állampolgár. Amerikai lakos mamájával való találkozásáról az útlevélszűk világban lázadással felérő, szabad szájú politikai frivolitással beszélt magánszámában.

Régimódian volt ellenzéki. Nem tátotta tágra a száját. Nem is igen tehette volna, de csípős ellenvéleményét kimondta színpadról, vagy ha nem szavakkal, annál erőteljesebben ható és érthető pillantásokkal, súlyos összenézésekkel őt világosan értő közönségével. Jellegzetes fogással elidegenítette az ábrázolt bohócfigurát az ábrázoló művésztől. Az artistaszakmában honos trükköt használta: megelőzte nevetésben nézőit. Belevicsorított tréfáiba. Úgy tett, mintha ezt az élcet már ő maga sem tudná megállni nevetés nélkül. Nevetésével eltávolította önmagát, az állampolgárt az alkalmazott komikai fogástól. Megteremtette azt a finom határvonalat, ami nélkül ócska tréfálkozás lett volna a dolog. Jelezte: nem vagyok azonos azzal, akit kiröhögtök. Miattatok teszem. Miattatok megyek a humor vágóhídjára. A nevettetés mártírja vagyok. Kabosnak ez a magát szerepétől eltávolító fogása művészi arányérzékre vallott. Eredménye: a bohóc megőrzött emberi méltósága volt.

Háromfelvonásos vígjátékokban kiderült róla: nemcsak ellenállhatatlan parodista, nemcsak nagy bohóc, de tévedhetetlen arányérzékű jellemábrázoló.

Jelenkori színjátszásunk nagyját gyászolom benne. A szeretetre méltó embert. A méltóságteljes állampolgárt.

Gondolom: most a televízió vetít majd régi tréfáiból. Az ország röhögve fogja siratni.


(szerző: M.G.P. - forrás:Népszabadság, Observer)