A TÉGLA

- Conrad Blakemore felvétele -

Michael Frayn: Demokrácia

Trencsényi Katalin



Május 6-án furcsa premier részese lehetett a berlini Renaissance Theater közönsége: a színpadon szereplõ politikusok egyik-másikának "eredetije" ott ült a nézõtéren. Az elõadás az angol Michael Frayn Demokrácia címû legújabb darabjának német nyelvû bemutatója volt.

A londoni szakma nem kis kajánsággal leste a hajmeresztõ mutatványt, vajon mit szól a német közönség egy, a népszerû (nyugat)német kancellárról, Willy Brandtról szóló darabhoz. Mintha egy külföldi cég akarna Kalocsának pirospaprikát eladni! Mert bár Frayn olyan alaposan felkészült a korszak politikájából, hogy egyes brit kritikusok benyomása szerint egy német darab angol változatát látták a színpadon, és ugyan három, a legjobb elõadásért járó díjat söpört be a dráma Londonban, a Nemzetibõl pedig egybõl a West Endre vitték át az elõadást, sõt, Amerikában a Broadwayn készülnek a darab õszi premierjére - azért mindenki kíváncsian leste, mit szólnak mindehhez a németek. Nos, a berlini közönség élvezte, az érintett politikusok pedig feszült figyelemmel követték az elõadást, szemtanúk szerint volt, aki hisztérikusan nevetett.

Michael Frayn: Demokrácia

A TÉGLA



Május 6-án furcsa premier részese lehetett a berlini Renaissance Theater közönsége: a színpadon szereplő politikusok egyik-másikának "eredetije" ott ült a nézőtéren. Az előadás az angol Michael Frayn Demokrácia című legújabb darabjának német nyelvű bemutatója volt.

A londoni szakma nem kis kajánsággal leste a hajmeresztő mutatványt, vajon mit szól a német közönség egy, a népszerű (nyugat)német kancellárról, Willy Brandtról szóló darabhoz. Mintha egy külföldi cég akarna Kalocsának pirospaprikát eladni! Mert bár Frayn olyan alaposan felkészült a korszak politikájából, hogy egyes brit kritikusok benyomása szerint egy német darab angol változatát látták a színpadon, és ugyan három, a legjobb előadásért járó díjat söpört be a dráma Londonban, a Nemzetiből pedig egyből a West Endre vitték át az előadást, sőt, Amerikában a Broadwayn készülnek a darab őszi premierjére - azért mindenki kíváncsian leste, mit szólnak mindehhez a németek. Nos, a berlini közönség élvezte, az érintett politikusok pedig feszült figyelemmel követték az előadást, szemtanúk szerint volt, aki hisztérikusan nevetett.

Bizonyára mást mond a darab egy németnek, mint egy angolnak-amerikainak - nem szólva a magyar kritikusról, aki a londoni Nemzeti Színházban lehetett tanúja. A német néző előadás közben azt leste, vajon mennyire hasonlít a színpadi politikus a közismert élőhöz, az angol azt élvezte, hogy végre nem náci témájú német darabot lát, a magyar - nos, a magyarnak meg Nádas Péter írása jutott eszébe, a Szegény, szegény Sacha Anderson .

A Demokrácia középpontjában ugyanis Willy Brandt és személyi titkára, Günter Guillaume komplex kapcsolata áll. Guillaume a kancellárra ráállított NDK-s kém volt, aki öt évig szolgálta hűséggel egyszerre Brandtot és a Stasit. Szinte egy időben került be Brandttal a kancellári irodába, és leleplezése egyúttal Brandt kancellári karrierjének végét is jelentette. A nagy politikus és árnyéka, a sármos nőfaló és az ő Leporellója, Don Quijote és Sancho Panzája - ennek az intim kapcsolatnak a története Frayn darabja. Legnagyobb erénye, ahogy ezt a bonyolult, komplex, ám ambivalens kapcsolatot mint egyfajta politikai szerelmi háromszöget tárja elénk. A két pólus között ingadozó, egyszerre két kapura játszó, mindkét urát (Brandtot, illetve a Stasi külföldi hírszerző szolgálatának vezetőjét, Markus Wolfot, alias Mischát) híven szolgáló kém meghasadt identitásán át szemléljük az eseményeket: ő az előadás szereplője és narrátora is.


{kozep}Roger Allam (Willy Brandt), Paul Broughton (Ulrich Bauhaus), Glyn Grain (Helmut Schmidt), Conleth Hill (Günter Guillaume), David Ryall (Herbert Wehner) Conrad Blakemore felvétele{/kozep}

A színpadot ügyesen, de nem harsányan kettéosztó, kanyargós fehér fém csigalépcsőjével a Bábel tornyára hajazó kancellári irodát, illetve a rendszeres kémjelentésekhez helyszínül szolgáló presszót ábrázoló díszletben ingázik ide-oda Guillaume. Kilép a jelenetből, kommentál, kérdez, jelent, majd visszalép, és folytatja az előbb megkezdett párbeszédet. Egyszerre látjuk ugyanazt a jelenetet belülről és kívülről. Ahogy az előadás zajlik, úgy nő a szívünkhöz az izgő-mozgó, joviális, mindig ugrásra és segítségre kész, szürke, köpcös, jelentéktelen és észrevétlen árnyék, ez a lelkes, odaadó áruló.

Mindehhez háttérül a nem éppen egyszerű nyugatnémet politikai élet szolgál.

Bonn, 1969. október 21. A háború utáni Németország történetében először választanak kancellárrá baloldali politikust, az SPD majd' negyven év óta először kerül (koalíciós) kormányra. A történelmi pillanat főszereplője Willy Brandt, aki újdonsült kancellárként a keleti és nyugati részre szakadt Németország, illetve a keleti és nyugati blokkra szakadt Európa összebékítésén fáradozik. Az ő munkájának eredménye az NDK hivatalos elismerése, a szocialista országokkal aláírt számos egyezmény, a hidegháború enyhülése; lényegében Brandttal kezdődik az a folyamat, amely majd a berlini fal lebontásához vezet 1989-ben.

De ne szaladjunk ennyire előre. A Szövetségi Köztársaság politikájának labirintusában járunk 1969 és 1974 között. Az SPD vezetőségében mindenki politikai múltjában van egy sötét folt ( liaison a nácikkal vagy a kommunistákkal), amire nem szívesen emlékezik. Kivéve a kancellárt, aki a háborút Norvégiában vészelte át. Ez épp elég ok arra, hogy a saját, múltjuk miatt szégyenkező emberei utálják. A koalíciót egyben tartani, az apránként fogyó többséget megőrizni, a pártbéli viszályok és intrikák között egyensúlyozni - ez Brandt feladata, miközben "az ellenség már a spájzban van". Az NDK tizenötmillió potenciális ügynöke az NSZK határain kívül és belül figyeli a Bundestag munkáját.

Günter Guillaume Kelet-Berlinből érkezett, és tizenhárom év munkájával küzdötte fel magát az SPD soraiból Brandt személyi titkárává. Iktatta az aktákat, szervezte főnöke választási kampányutazásait, tartotta a kapcsolatot a sajtóval, lebonyolította a köztudottan jó szexuális étvágyú Brandt alkalmi nőügyeit, és hűségesen követte vezérét (egyben a célszemélyt) mindenhová. Eközben persze szorgosan másolt, fényképezett és küldte az információkat Keletre.

Nos, Fraynt e kapcsolat komplexitása érdekli a Demokráciá ban. A darab a konkrét történelmi eseményeket veszi alapul (a szerző nagyon alapos kutatómunkát végzett), minden szereplő valódi, minden jelenet megtörtént eseményen alapul (a kancellár megválasztásától kezdve a biztonsági őr önfeledt gombászásáig). A mai Európát megelőlegező öt jelentős politikai év eseményeit látjuk felül- és alulnézetben. Ahogy a tévében láttuk (volna), és ahogy sosem. Brandt emelkedése és bukása, illetve Guillaume emelkedése és bukása. Két, egymással ellentétes, mégis egymás nélkül (ma már) elképzelhetetlen figura. A vezér és árnyéka, politikai Stan és Pan.

A darab íve átvezet bennünket '74-től egészen a fal lebontásáig, hogy ebből a szemszögből is vethessünk egy pillantást kettejükre, illetve a német politikai élet későbbi szereplőire.

Frayn drámája remek. Bár a bonyolult alapszituáció felvázolására tulajdonképpen rámegy az egész első felvonás, és feszült figyelem szükségeltetik minden apró részlet megértéséhez, megéri a nézőnek a fáradságot. A darab dinamikus, a dialógusok hitelesek, érdekesek és szellemesek. Frayn számos NDK-s viccet beleépített a műbe (az amúgy nagy anekdotázó és viccmesélő Brandt 2001-ben megjelent posztumusz politikai viccgyűjteményéből). Ízelítőül egy gyöngyszem: "A kapitalizmusban az ember elnyomja az embert. A szocializmusban - ugyanez fordítva." Így aztán szinte fel sem tűnik, hogy olyan darabot élvezünk, amelynek unalmasnak kellene lennie: tíz középkorú, enyhén kopaszodó és pocakos férfit látunk szürke öltönyben szaladgálni a színen bő két órán át.

A londoni előadás jobb rendezőt nem is találhatott volna, mint a Frayn korábbi darabját (Coppenhagen) sikerre vivő, Tony-díjas Michael Blakemore-t. (Ez a nyolcadik, általa rendezett Frayn-dráma.) Blakemore biztos kézzel rendez az egyszerűség jegyében. Puritán (végig változatlan) díszlet, amely világítással alakítható többfunkcióssá. Hasonlóan letisztult, bravúros színpadi játékot láthatunk a színészektől. Roger Allam alakításában Willy Brandt egyszerre karizmatikus vezér és depressziótól szenvedő ember. A Conleth Hill játszotta Guillaume néhol tenyérbe mászóan joviális, máskor pedig esendő figura, aki a politikai masinéria áldozata. Blakemore kevés hatáselemet használ (nincsen például zene!), de nincs is rá szüksége, hiszen Peter J Davidson emeletes, osztott, csikicsuki díszlete remekül funkcionál. Ám amikor mégis bevet egy-egy látványosabb trükköt, a hatás frenetikus. A legszebb talán az előadás végén a berlini fal leomlása. A színfalakon lévő irodapolcok megbillennek, és a rajtuk lévő színes aktahalmaz, mint valami függőlegesen elhelyezett a dominó, ledől. Percekig csak a papírlapok suhogása, surrogása, zuhogása, ömlése hallatszik.

Hogy mi volt azokban az aktákban, ez életünknek és napjaink történelmének nem elhanyagolható, fájdalmas, megkerülhetetlen kérdése. "Aa múúltat végképp eltörőőlni." - tanuljuk, tapasztaljuk: nem lehet, nem is szabad. Mert letagadhatatlanul van egy borongós, sötétebb aspektusa ennek a Stasi-jelentésnek: "Egy keletnémet állampolgár elmegy a Stasihoz, és bejelenti, hogy elrepült a papagája. >Na, de elvtárs - mondja a Stasi-hivatalnok -, mi nem a talált tárgyak osztálya vagyunk, hanem a politikai rendőrség.< >Tudom - feleli a férfi -, ezért szeretnék írásbeli nyilatkozatot tenni arról, hogy nem osztom a papagájom politikai nézeteit.<"