Anakronizmus avagy a porcicák

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Battery Dance Company

Tóth Ágnes Veronika



Idõutazás. Egyetlen szóval így lehetne összefoglalni a Battery Dance Company budapesti fellépését a Nemzeti Táncszínházban. Az 1976-ban, Jonathan Hollander által alapított társulat szûk harminc évvel ezelõtt feltehetõen együtt haladt az akkori mûvészeti áramlatokkal, de ahogy ez sajnos gyakorta megtörténik, önkéntelenül konzerválta is a korszakot.

Az eredmény egyszerre lehangoló és tanulságos: az alapításkor minden bizonnyal újító szándékú koreográfus-mûvészeti vezetõ Jonathan Hollander mostanra, úgy tûnik, automatikusan saját kliséit termeli újra. (De az is lehet, hogy egyszerû szerkesztési problémáról van szó; ezzel a négy darabbal túl nagy dózist kaptunk.) Pedig talán egy másik koreográfus, egy friss, külsõ személy egészen más színeket is ki tudna hozni a táncosokból, akik érezhetõen maximálisan alárendelik magukat vezetõjüknek. Talán ez is okozza, hogy emlékezetes karakterek, arcok helyett csupán a gyönyörûen kidolgozott, szabályos testek látványa õrzõdik meg az emlékezetben, testeké, melyeket egyetlen hiba, tökéletlenség sem tesz jellegzetessé.

Battery Dance Company

Tóth Ágnes Veronika



Időutazás. Egyetlen szóval így lehetne összefoglalni a Battery Dance Company budapesti fellépését a Nemzeti Táncszínházban. Az 1976-ban, Jonathan Hollander által alapított társulat szűk harminc évvel ezelőtt feltehetően együtt haladt az akkori művészeti áramlatokkal, de ahogy ez sajnos gyakorta megtörténik, önkéntelenül konzerválta is a korszakot.

Az eredmény egyszerre lehangoló és tanulságos: az alapításkor minden bizonnyal újító szándékú koreográfus-művészeti vezető Jonathan Hollander mostanra, úgy tűnik, automatikusan saját kliséit termeli újra. (De az is lehet, hogy egyszerű szerkesztési problémáról van szó; ezzel a négy darabbal túl nagy dózist kaptunk.) Pedig talán egy másik koreográfus, egy friss, külső személy egészen más színeket is ki tudna hozni a táncosokból, akik érezhetően maximálisan alárendelik magukat vezetőjüknek. Talán ez is okozza, hogy emlékezetes karakterek, arcok helyett csupán a gyönyörűen kidolgozott, szabályos testek látványa őrződik meg az emlékezetben, testeké, melyeket egyetlen hiba, tökéletlenség sem tesz jellegzetessé.

De nem meglepő az sem, ha valaki számára a Battery egyfajta szépségeszményt testesít meg, hiszen a táncosok valóban megfelelnek a színpadi tánc évszázados testideáljának, a koreográfiák problémamentes megértését pedig igen jól szolgálja a direkt, egyszerűsített, sokszor illusztratív jellegű testnyelv. Persze, kérdéses, hogy valóban érdemes-e például egy Braque naplójából készült darabban (Jegyzetfüzetek) ecsetkezelést imitálni, vagy lehet-e Krakkóról ad hoc történelmi látleletet adni (Járdakövek titkai) csupán a szereplők öltözékének jelzésszerű, fokozatos lecsupaszításával. Hollander sajnos közhelyeket halmoz egymásra, konzervativizmus, felszínesség jellemzi munkáját, a koreográfiák kínosan porosnak hatnak, ezen nem lehet szépíteni.

Az első Nulla.Két.Kék.Menny.Hét. című darabban revübe illő negédességgel szökellnek a Battery táncosai gyümölcsfagylalt színű jelmezekbe bújtatva: a figurák gyermeteg bábukat alakítanak, de éppen az a furcsán nyomasztó idegenségélmény hiányzik belőlük, mely jelenlétüket szuggesztívvé tehetné. Robert Creeleynek, az egyik legnagyobb hatású (skót származású) amerikai költőnek - a Black Mountain Review alapító szerkesztőjének - versei szolgálnak ürügyül a koreográfiához, ő az a művész, akiről Pilinszky a '69 nyarán Londonban szervezett Poetry International kapcsán a legmelegebb lelkesedés hangján számol be: "Talán még soha nem hallottam ilyen intenzív, szuggesztív versmondást, ami valóban a vers pőre lényegét közvetíti, s semmi köze nincs semmiféle színészkedéshez. (.) Az amerikai költészet ismét kitört az irodalmiság korlátja közül. Annyira mai, hogy nem is jut eszembe, hogy modern. Lenyűgöz. Autentikus." (Az idézet Kodolányi Gyula: Amerika Ideje című tanulmányából való. Magyar Szemle XII. 5-6. szám.) E néhány sor azért érzékeltet egy keveset abból a földindulásszerű változásból, mely az amerikai költészetben (és tegyük hozzá, prózában) a hatvanas-hetvenes években lezajlott: az elemi, sűrített, rendkívül szókimondó versekben újra meghatározó jelentőségűvé vált a szavak lüktetése, zeneisége.


{kozep}Jelenet a Battery Dance Company előadásából Koncz Zsuzsa felvétele {/kozep}

Innen nézve már nagyon is érthető, miért válhatott Hollander szempontjából inspirálóvá Creeley vagy akár a Lúdanya című koreográfiában Kenneth Rexroth költészete. De a koreográfus talán nem használja ki eléggé ezeket a Frank Calberg által megzenésített irodalmi szövegeket, gyakran csupán sematizálja a szóképeket. Mégis eredményesnek tekinthető az alkotófolyamat, hiszen vannak részek, melyekben a szavak ritmusa, lejtése egyeduralkodóként diktálja a ritmust a táncosoknak: a szokatlan összjáték akkor válik igazán izgalmassá, amikor sikerül eltávolodni a jelentés fogságától. A Lúdanya című darabot mellesleg 2000-ben alkotta Jonathan Hollander, és a Battery Dance Company alapításának huszonötödik évfordulóján mutatták be New Yorkban. Ez az érzelmes epizódokból álló darab feltehetően kontrasztként került az első koreográfia mögé, hogy letisztultabb világával, hófehérbe öltözött táncosaival ellensúlyozza az előző csiricsáré kavarodást.

A Járdakövek titkai című darabbal az a probléma, hogy hiteltelennek hat. Mintha valaki megpróbálna szabadon asszociálni a krakkói zsidónegyedről, de közben arra törekedne, hogy a történetet pasztellszínekben tartsa, ez pedig meglehetősen nonszensz vágy. Így aztán hiába a körítés - a Cracow Klezmer Band zenéje, a szép anyagokból készült jelmezek (melyek évszázadokat hivatottak átölelni) -, ha kínosan hamis a koreográfia. Ez is csak egy változat a történelem szokásos bekebelezésére - sztorikká, anekdotákká, rajzfilmekké, bájos hangulatképekké gyúrására -, mely semmit és senkit nem kímél.

A Jegyzetfüzetek című darab aránylag biztatóan indul: mintha a testek végre csupán stilizált jelekként pöttyöznék a színpadot, az első pillanatokban még ott az esély, hogy végre valami zaklatottabb, disszonánsabb, kevésbé harmonikus és édeskés jelleg kerekedhessen felül. E várakozás sajnos nem igazolódik be, a George Braque naplója által inspirált koreográfia nem több pantomimmel elegyes illusztratív hangulatképek sorozatánál.

Nagy kár, hogy csupán ilyen kevés lelkesedést sikerül kicsiholnom magamból a Battery Dance Companyt illetően, de ezúttal meglepően sematikus és felszínes darabokkal találkoztam. Nyilván a legendás nyolcvanas években kellett volna látnom őket.