Beköltözõk

- Veréb Simon felvétele -

Giuseppe Verdi: Nabucco

Márok Tamás



Luxus manapság opera-elõadást tartani. Olyannyira, hogy "egy példányban" nem is nagyon lehet elkészíteni. Mindenesetre nem költséghatékony. Merthogy pazarló mûfajról van szó. Ez az oka, hogy az idei nyári fesztiválok operabemutatói közül legkevesebb három egy-egy kõszínházzal koprodukcióban készült el.

Csajkovszkij Anyegin jével kevesebb a gond, mert a Miskolci Operafesztiválon, a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be, s az õsztõl kezdõdõ évadban ugyanezen a színpadon (no és Kassán) fogják játszani, jórészt más szereplõkkel. A Margitszigeten az Attilá t adták, ez meg a Debreceni Csokonai Színházzal volt közös vállalkozás, nem tudni, hogyan fogják az utóbbi színpadára beszuszakolni. Szegeden az együttmûködés házon belül megoldható, hisz a Dóm tér és a Vaszy tér (a Szegedi Nemzeti Színház új címe) egyazon intézmény.

Giuseppe Verdi: Nabucco

Márok Tamás



Luxus manapság opera-előadást tartani. Olyannyira, hogy "egy példányban" nem is nagyon lehet elkészíteni. Mindenesetre nem költséghatékony. Merthogy pazarló műfajról van szó. Ez az oka, hogy az idei nyári fesztiválok operabemutatói közül legkevesebb három egy-egy kőszínházzal koprodukcióban készült el.

Csajkovszkij Anyegin jével kevesebb a gond, mert a Miskolci Operafesztiválon, a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be, s az ősztől kezdődő évadban ugyanezen a színpadon (no és Kassán) fogják játszani, jórészt más szereplőkkel. A Margitszigeten az Attilá t adták, ez meg a Debreceni Csokonai Színházzal volt közös vállalkozás, nem tudni, hogyan fogják az utóbbi színpadára beszuszakolni. Szegeden az együttműködés házon belül megoldható, hisz a Dóm tér és a Vaszy tér (a Szegedi Nemzeti Színház új címe) egyazon intézmény.

Az efféle koprodukcióknak legalább annyi előnyük, mint hátrányuk van.

A fő előnyük a takarékosság. Egy díszlet, egy jelmezkollekció kell csak, ráadásul spórolnak a művészi energiákkal is. Az apparátus tömegének, kórusnak, zenekarnak, műszaknak csak egyszer kell megtanulnia a rendezést. A másik oldalról viszont mindenkinek van ideje és helye alaposan megtanulni mindent, hisz a kőszínház helyet és időt tud erre biztosítani, s ez csökkentheti a fesztiválprodukciók közismert esetlegességét. S a próbák nem vesznek kárba, hisz az őszi reprízhez rövidebb fölkészülési idő is elegendő. Igen ám, de a szabadtéri játszóhelyeknek legtöbbször szegényesebbek a színpadtechnikai lehetőségeik. A színpaduk viszont általában sokkal nagyobb, és a hangulatuk is más. Például ami jól mutat egy nyári éjszakában, a csillagos ég alatt, az gyakran nem való zárt térbe. Ilyen produkció volt az idén a Dóm téren Juronics Tamás Új világ című táncjátéka, amelyben a koreográfus-rendező konkrét és átvitt értelemben is a tűzzel játszott. A darab első része erre az őselemre épült, amelynek "tömeges" színpadi alkalmazása még szabad téren is istenkísértés. (A főpróbán ki is gyulladt a díszlet.) A második rész vízözönét talán meg lehetne kockáztatni belső színpadon is, de az egész darabról sütött, hogy ide és ekkorra lett elképzelve. Noha a produkciót a Szegedi Kortárs Balett jegyezte, föl sem merült, hogy esetleg beköltöztessék a kőszínházba. Viszont az alkotók erősen azon törik a fejüket, hol tudnák még előadni a darabot szabad ég alatt.


{kozep}Jelenet az I. felvonásból Veréb Simon felvétele {/kozep}

Persze az opera abban különbözik a tánctól, hogy nehezebb ráunni. A közönség és különösen a műfaj fanatikusai, ha a produkcióban kicserélnek pár énekest, máris úgy érzik, másik előadás született. "Én még láttam a Bánk bán t Simándyval! Hogy ő mennyivel jobb volt, mint a korszak többi tenoristája, pedig mindegyikükkel megnéztem. Talán csak Ilosfalvy léphet a nyomába." Egy katonás Három nővér rel vagy egy kaposvári Mester és Margaritá val persze megeshet, hogy elszánt rajongók többször is megnézik, ám ami az operánál napi gyakorlat, az más színházi műfajban inkább szabályt erősítő kivétel.

A kilencvenes években a szegedi fesztivál a Magyar Állami Operaházzal hozott létre közös produkciókat. Az Aida (Nagy Viktor), A trubadúr vagy az Otello (Vámos László rendezésében) a Dóm térről került az Andrássy útra vagy a Köztársaság térre. A fesztivál régebbi vezetői még ügyeltek arra, hogy a nyári bemutatóra külföldi sztárokat is szerződtessenek, de aztán jöttek ínségesebb évek, más ambíciójú igazgatók, köztük olyanok, akik ünnepi játékok gyanánt visszahozták a kész produkcióban a pesti Operaház első szereposztását. Az eredeti előadásra általában még beszereztek néhány tevét, de a reprízhez már csak lovakra futotta.

Milyen érdekes, hogy "saját koprodukciónak" néhány éve épp a Nabuccó t tervezték! Meg is volt a bemutató a kőszínházban, Szikora János mai, arab-izraeli terroristatörténetet faragott a darabból, de mire mindez kiért volna a Dóm térre, addigra vezetőségváltás történt, és az újaknak nem tetszett az ötlet. Persze most se Kesselyák Gergelyre gondoltak először, de a nagy garral beharangozott olaszországi magyar Giorgio Pressburger visszatáncolt, az ifjú rendező-karmester meg jó helyettesötletnek tűnt.

Szikorának annak idején Rózsa István tervezett kihozható díszleteket. Most Kesselyák ugyanőt kérte föl, hogy készítsen kintről bepréselhető hátteret. A szegedi szabadtéri sajátossága, hogy a Dóm a háttere, ezért jóízű vitákat lehet folytatni arról, hogy egy-egy mű ideillik-e avagy sem. A látványtervezők számára pedig örök szorgalmi feladat, hogy nemcsak a darabhoz meg a koncepcióhoz, de a templomhoz is alkalmazkodjanak. Mostani tervezőnk (nomen est omen) a homlokzat hatalmas kőrózsáját célozta meg lépcsősorával. Egyetlen piramisszerű óriást húzott föl a színre rengeteg kisebb-nagyobb lépcsősorral és több platóval. A középső lépcsőket két, ferdén előreálló hatalmas ágyúcsőre emlékeztető oszlopsor keretezi. Rendeltetésük homályos, és a szélső szektorokból nézve eltakarják a középen álló énekest. Látványos, nagyszabású, funkcionális játéktér; szinte bármelyik fent említett operát el lehetne benne játszani. Bár a nézőnek erős kételyei támadnak, hogy fog ez majd beférni a kőszínházba, s még inkább arról, hogy fog ott mutatni. Persze most nem ez a téma, de hát kettős fölhasználásnál mindig fölmerül, hogy ami kint hatásos és jól mutat, az bent hatástalan lesz. És persze nem arról van szó, hogy majd bent teszünk rá egy kis mimikát, meg kevesebb kórustag fog a lépcsőkön téblábolni. Nem kóruslétszámról meg oldalsó díszletkiegészítésekről van szó, hanem arról, hogy a Dóm téren egészen máshogy kellene gondolkodni a Nabuccó ról (az Aidá ról, A trubadúr ról, a Turandot ról stb.); Kesselyák Gergely megszédült az irreálisan nagy térben. Épp azt nem használja ki, ami a Dóm-színpad legfőbb lehetősége: a távolságokat. A teniszpályányi teret pingpongasztalnyi részekben kezeli: hol az egyik, hol a másik asztalon pattog a labda. A Nabucco olyan, mint egy görög dráma, Verdi lépten-nyomon egyetlen embert állít szembe a kórussal. A rendező ilyenkor ahelyett, hogy óriási távolságokat és feszültségeket jelölne ki, egy-egy kis platóra zsúfolja össze a jelenetet. Kapaszkodhat szegény Papp Janó, hogy ruhaszínnel, formával, eleganciával valahogy kiemelje a szólistát környezetéből!

Amikor a Nabucco sztorijáról érdeklődtek nálam, évtizedekig lelkifurdalással telten dadogtam el néhány jelenetet, és röstelkedve lapoztam föl századszor is a Till Gézát. A mostani bemutató kapcsán sikeresen szabadultam meg szorongásomtól. Rájöttem ugyanis, hogy ennek az operának nincs története. Minden logikátlan, zavaros, követhetetlen benne, ezért aztán nem is lehet elmesélni. Csak pompás dallamokból, remek szituációkból és néhány fölemelő pillanatból áll. Ha valaki megpróbálja a széteső eseménysort összefércelni, többnyire bukás a vége, de legjobb esetben is fáradságos féleredmény. Ami igazán fontos és hatásos lehet, az a nagy pillantok méltó fölmutatása. Ehhez azonban nagyformátumú énekes-művészek kellenek. Ezúttal nem találtak a Dóm térre ilyen művészeket. "Fél berúgás - pénzkidobás!" - hangzik az örök érvényű piásmondás. Ha már van pár ezer vendéghívásra, akkor tegyünk hozzá még valamennyit, és igazi nagyságot hozzunk. Az igazi világnagyság képes maga köré rendezni a művet, a partnereket - a világot, s megemelkedik minden, ami köznapi. Marco Vratogna jó hangú, képzett baritonista, de korántsem hangfenomén, nem is kifinomult művész. Nem kápráztat el, és nem is indít meg. Pedig csak az emberfeletti teheti hitelessé azt az embert, aki istennek képzeli magát, majd az ellenség istenéhez könyörögve nyeri vissza az öntudatát. Marina Fratarcangeli lírai mezzóból tornászta föl magát drámai szopránná. A torokgyilkoló Abigél-szólam éppen el van énekelve, de hát hol van belőle az önfeledt virtuozitás, a gátlástalanság zenei képe? Hol a fölényes dallammintázás, ami ennek a nagyon tehetséges, de kevéssé jellemes lánynak a plaszticitását megadná? Gábor Géza a legmegfelelőbb énekes a gárdában. Pedig Zakariás a leglehetetlenebb figura. Állandóan csak áriákat énekel, alig kerül viszonyba a többi szereplővel. Csak a hang áradásával és kisugárzó belső hittel lehet életre kelteni. Az ifjú basszista zengő orgánuma elsőrendű minőségű, a szükséges tartása is megvan, és szerencsésebb csillagzat, inspirálóbb partnerek mellett minden bizonnyal nagyobb erőt sugározna. Hogy mi is ez az erő, az pontosan kiderült a két Nabucco -előadás közötti Rost Andrea-koncerten. Éppen az a hangvarázs, éppen az a kifinomult művészi ábrázolás, éppen az az átélés volt jelen, ami az előző estén oly fájdalmasan hiányzott.

Bármilyen sokan is énekelnek a Nabucco kórusában, akárhány tömegjelenet is van benne, jó néhány pillanatában intimitást igényel. Látnunk kellene Zakariás szomorú szemét, Nabucco elgyötört arcát, Abigél fájdalmas fintorát. Az óriásszínpad arányai erre nem adnak lehetőséget, szereplőink pedig nem képesek áttörni a távolságot. Túlzott kívánság egy nyáresti operálástól átélhetőséget elvárni? Emlékeim Pál Tamás Álarcosbál ja vagy Piergiorgio Morandi Otelló ja kapcsán azt súgják, hogy nem. Molnár László pálcájával inkább a biztonságot, mint a költészetet célozta meg. Sajnos a zenekar mintha az évek óta nem üzemelő Barátság-2. kőolajvezetékből szólt volna, a minősíthetetlen hangosítás miatt nem lehetett képet alkotni játékáról.

A beköltöző operaprodukciók problémája azonban csak látszatra technikai. Az igazi feladat - éppen ellenkezőleg - az volna, hogy a vonulgatásokon, tablókon, tűzijátékokon kívül valami kifejezetten idevaló jöjjön létre, tehát olyan produkciót kellene tető alá hozni, amit nem lehet tető alá vinni, ami csak itt, csak nyáron él meg és ad művészi élményt. A szabadtéri előadás ugyanis akkor jó, ha kőszínházba egyáltalán nem költöztethető.



P. S. Az idei szabadtéri programból ki akarták hagyni az operabemutatót. Székhelyi direktor úr nagyívű elképzelésébe, hogy ugyanis az árvíz százhuszonötödik évfordulóján azokból a városokból hívjanak előadásokat, amelyek annak idején segítették a szegedi újjáépítést, nem akart beleférni. Hogy sem Bécsben, Berlinben, sem Rómában nem találtak alkalmas előadást, az furcsa. Mindenesetre a két estén zsúfolt ház talán meggyőzte a vezetőket arról, amit hetvenhárom éve mindenki tud: az opera a legnépszerűbb és leginkább a Dóm térre való műfaj.



Verdi: Nabucco (Szegedi Szabadtéri Játékok)

JELMEZ: Papp Janó. DÍSZLET: Rózsa István. KARIGAZGATÓ: Koczka Ferenc. ZENEI RENDEZŐ: Gyüdi Sándor. VEZÉNYEL: Molnár László. RENDEZTE: Kesselyák Gergely.

Szereplők: Marco Vratogna, Marina Fratarcangeli, Gábor Géza, Szonda Éva, Vajda Juli, Kóbor Tamás, Buzás Viktor, Altorjay Tamás.