Semmi sem igazi

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Ivan Kusan: Galócza

Zappe László



Valahányszor látom a Galóczá t, mindig az az érzésem, a darabban sokkal több van, mint amit az adott elõadás képes kihozni belõle, hiszen számtalan stiláris réteg találkozik benne. Tudjuk, Ivan Kusan, a Szarajevóban született horvát író 1976-ban írt darabjának történetét a Fevershami Arden bõl, ebbõl az ismeretlen szerzõjû angol reneszánsz drámából, talán az elsõ véres polgári tragédiából vette, ugyanakkor balkáni népszínmûnek nevezte mûvét, mely 1923-ban Eszék közelében játszódik, konszolidálódó békeidõben, a Monarchiából frissiben kiszakadt vidéken. Csakhogy a polgári tragédia és a népszínmû találkozásából egyfelõl igazi feydeau-i bohózat, másfelõl Jarryt idézõ blõdség, illetve egyfelõl naturális társadalmi dráma, másfelõl elvontságokat sorjáztató abszurd kerekedik ki. Ezen a balkáni tájon minden másodlagos. Ardonjak gazda vagyona erõszakoskodásból és szélhámosságból, korrupcióból és csempészetbõl származik, felesége finomkodó elõkelõsködése pedig jól megfér az olthatatlan vérszomjjal. A szerelem természetesen összeforr a haszonleséssel. A szélhámos földmérõ, akit mellesleg csalásra tart a gazda, legalább annyi anyagi elõnyt vár el a gazda feleségétõl, mint amennyi érzéki örömöt. A húga kezére pályázó csendõrtizedest is inkább a hozomány érdekli, s talán csak a teljesen idiótának tetszõ titkárt vezeti holmi vak szenvedély. De a legszebb, hogy nemcsak a társadalom, hanem a társadalmon kívüliség, a lázadás is másodlagos, utánzat. Utánzat a szociális szólamokat hangoztató paraszt, aki idõnként Szovjet-Oroszországra is hivatkozik; a címszereplõ Galócza, a hírhedt rabló pedig csupán közönséges Amerika-mániás szájhõs, vaksin csetlõ-botló szerencsétlen, aki hiúságában még szemüveget sem hajlandó fölvenni, hogy legalább látná, mi történik vele.


Ivan Kusan: Galócza

Zappe László



Valahányszor látom a Galóczá t, mindig az az érzésem, a darabban sokkal több van, mint amit az adott előadás képes kihozni belőle, hiszen számtalan stiláris réteg találkozik benne. Tudjuk, Ivan Kusan, a Szarajevóban született horvát író 1976-ban írt darabjának történetét a Fevershami Arden ből, ebből az ismeretlen szerzőjű angol reneszánsz drámából, talán az első véres polgári tragédiából vette, ugyanakkor balkáni népszínműnek nevezte művét, mely 1923-ban Eszék közelében játszódik, konszolidálódó békeidőben, a Monarchiából frissiben kiszakadt vidéken. Csakhogy a polgári tragédia és a népszínmű találkozásából egyfelől igazi feydeau-i bohózat, másfelől Jarryt idéző blődség, illetve egyfelől naturális társadalmi dráma, másfelől elvontságokat sorjáztató abszurd kerekedik ki. Ezen a balkáni tájon minden másodlagos. Ardonjak gazda vagyona erőszakoskodásból és szélhámosságból, korrupcióból és csempészetből származik, felesége finomkodó előkelősködése pedig jól megfér az olthatatlan vérszomjjal. A szerelem természetesen összeforr a haszonleséssel. A szélhámos földmérő, akit mellesleg csalásra tart a gazda, legalább annyi anyagi előnyt vár el a gazda feleségétől, mint amennyi érzéki örömöt. A húga kezére pályázó csendőrtizedest is inkább a hozomány érdekli, s talán csak a teljesen idiótának tetsző titkárt vezeti holmi vak szenvedély. De a legszebb, hogy nemcsak a társadalom, hanem a társadalmon kívüliség, a lázadás is másodlagos, utánzat. Utánzat a szociális szólamokat hangoztató paraszt, aki időnként Szovjet-Oroszországra is hivatkozik; a címszereplő Galócza, a hírhedt rabló pedig csupán közönséges Amerika-mániás szájhős, vaksin csetlő-botló szerencsétlen, aki hiúságában még szemüveget sem hajlandó fölvenni, hogy legalább látná, mi történik vele.


{kozep}Gáspár Tibor (Galócza) és Hollósi Frigyes (Joszip Zejics) Koncz Zsuzsa felvétele {/kozep}

Mi sem természetesebb, mint hogy ezek a figurák a Dráva-parti éjszakában éppen olyan ki-be szaladgálós bohózatot adnak elő, mint Feydeau hősei egy párizsi garniszállóban. Csak míg ott szigorú logika szerint következik minden abszurd félreértés, s minden újabb tévedés egyetlen elsőből folyik, addig itt minden szigorúan az ostobaság, a logikátlanság természete szerint zajlik. Sok évszázados elnyomatás torzította a lelkeket és a gondolkodásmódot, természetes önvédelmi eszközzé lett a mimikri és a nemtörődömség. Itt semmi sem állandó, semmi sem megbízható, semmit sem lehet komolyan venni. Talán csak a középkori brutalitás és sötétség változatlan.

Ezzel a bonyolult rétegzettséggel s a rétegeket átható egyszerű és brutális világképpel nem könnyű színházilag megbirkózni. Nem könnyű valamennyi réteget megszólaltatni, egyszerre véresen súlyosnak és könnyeden komolytalannak, játékosnak lenni, mégpedig úgy, hogy a végeredmény egy erős és egységes, komor és röhejes világkép legyen. Éppen egy nyári nevettető produkciótól talán fölösleges is elvárni, hogy megoldja azt, amit eddig másutt se nagyon sikerült. Pedig Jordán Tamás rendezéséhez sok minden kézre áll, ami az igazi sikerhez elengedhetetlen. Csanádi Judit ki-be forgatható elemekből álló, jelzésszerűen abszurd díszlete, Cselényi Nóra találó ruhái s főképp a három főszereplő játéka csaknem telitalálat. Söptei Andrea egyszerre igazi és művi a férjvadász asszony minden vonásában, minden szándékában és érzésében. Valódi a nosztalgiája talán vélt, talán valódi, bár helyi érdekű előkelő múltja iránt, de mindenképpen megjátszott a kultúra, az opera, a művészetek iránti vonzódása. Valódi talán a gyilkos szenvedélye is, de másodlagos, ahogyan nagy reneszánsz méregkeverő elődöket keres, s következményekkel nem számoló ámokfutásnak tetszik, ahogyan minden bohózati kudarc után is ragaszkodik férje megöléséhez. De ámokfutás az is, ahogyan Bezerédi Zoltán Ardonjak gazdája mit sem sejtve rohan szenvedélyei és üzletei után, mit sem törődve a veszélyekkel. Van valami gyermeteg, valami naiv birtoklásvágy dühöngő prakticizmusa mögött. Söptei persze, talán elkerülhetetlenül, Básti Julira emlékeztet a szerepben, Bezerédi pedig a Koccanás ban eljátszott pitiáner pesti vállalkozóját viszi tovább. Gáspár Tiborra viszont nem lehet ráismerni Galócza szerepében. Szó szerint sem igazán a remek maszkban, de egyébként sem a vígjátéki szerepben. Rablója nem is rövidlátó, hanem szinte vak. Ő sem lehet más, mint ámokfutó, a semmibe meredve dicsekszik, énekel és táncol, és keni a parasztra minden kudarcát. Hollósi Frigyes parasztja viszont meglehetősen szabványos, rutinból készült, Csankó Zoltán földmérője pedig technikailag kifogástalan, sőt helyenként bravúros, csak éppen a szereppel való belső azonosulás nem látszik rajta. Spindler Béla elkedélyeskedi a csendőrkapitány szerepét, anélkül hogy sikerülne a hatalom fenyegetését is érzékeltetnie. Bognár Anna (a földmérő húga), Marton Róbert (titkár), Orosz Róbert (csendőrtizedes) tisztesen adja játszanivalóját.

Mindazonáltal nem a játszókon múlik, hogy a Galócza végül mégis inkább kellemes nyári mulatság benyomását hagyja maga után (igaz, azt az igényesebb fajtából), s nem kelt megrázó, keserűen röhögtető revelációt. Jordán Tamás megkísérli az abszurd túlzás felé elvinni a játékot. A zárójelenet előtt, amikor a gazdát végre az asszony maga szúrja le, mint egy disznót, a hulla, akit eltűntként keresnek, végig a színen marad, ám senki sem hajlandó meglátni, még a betévedő csendőrtizedes sem. Ám ez a képtelenség nincs igazán előkészítve, magalapozva a korábbiakban. Sőt, az erőteljes, kidolgozott kezdés után meglehetősen gyakoriak az üresjáratok, amikor csak a történet megy előre, de az alakok, a jellemek nem sokat gazdagodnak, egyáltalán, a szituáció nemigen halad semerre. Valahogy nem forr össze abszurditás és naturalizmus, rémbohózat és tragikomédia. Egyiknek kicsit súlyos, másiknak kicsit felszínes a produkció. Szóval semmi sem igazi, minden másodlagos. Ebben végtére is összecseng az előadás a darab világképével. Talán éppen ez a baj.


Ivan Kušan: Galócza (Kőszegi Várszínház)

Fordította: Spiró György. Zene: Másik János. Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Cselényi Nóra. Rendezte: Jordán Tamás.

Szereplők: Bezerédi Zoltán, Söptei Andrea, Csankó Zoltán, Bognár Anna, Marton Róbert, Hollósi Frigyes, Gáspár Tibor, Spindler Béla, Orosz Róbert.